39. Fejezet

39. Fejezet

Bella szemszöge:

Sajnos sosem voltam az, aki meg tud ülni egyhelyben, még akkor sem, ha az a saját életét is veszélyeztetheti. Ám ennek most meg kellett változnia, de csupán csak egy részének, mert habár még most sem voltam az az egyhelyben ülő fajta, már óvatosan csináltam mindent. Volt egy kis időm arra, hogy elgondolkodhassak. Mert ugyan volt két családom is, de az a tény vagy jobban mondva esély hogy visszakaphatom a szüleimet sok mindent elindított bennem, mert mind amellett hogy őket biztonságban akartam tudni minden másra is gondolnom kellett. A kisfiamra, akit a szívem alatt hordtam. Edwardnak és senki másnak sem mondtam el azt, amit velem törtét. Valahogy jobbnak láttam, hogyha senki sem tud róla. Aro megtiltotta, hogy bárhová is menjek egyedül és a várból kimennem konkrétan tilos volt. Teljesen mindegy, hogy mennyien jöttek volna velem, mert Aro akkor sem engedett volna ki. Először nagyon dühös voltam Arora, ám később megértettem, hogy miért teszi ezt.

Elhatároztam, hogy mostantól nem fogok aggódni vagy ideges lenni, hisz a legfontosabb most a pici kisfiam. És mindez csupán csak pár óra alatt történt. Edward végig mellettem volt és szorosan magához ölelt, aminek most nagyon örültem. Már hiányzott, hogy egy kicsit minden olyan nyugodt legyen, mint régen. 

Kezem hasamon nyugodott, miközben arcomon hatalmas mosoly terült szét. Miután beszélhettem a kicsi Edwardal azóta valahogy még közelebb érzem őt magamhoz. Egy olyan kötelék alakult ki, amit megmagyarázni nem tudok, és igazából még megérteni sem. Csupán csak azt tudom, hogy szeretem, mindennél jobban és bármi áron, de meg fogom védeni. Edward nem hitt abban, hogy fiú. Mivel nem beszéltem arról, amit láttam, így pontosan megérteni sem tudta, hogy miért vagyok ebben olyan biztos, ám biztosított róla hogy bármi is lesz, ő szeretni fogja, ahogy engem és nem fogja hagyni, hogy valami bajunk essen, így az ágyamban fekve kellet töltenem még jó pár órát. Adam próbált elszökni, de nem tudott kijutni a kastélyból. Kétségbe volt esve és könyörgött, hogy engedjük szabadon, de nem tehettem. Ő a testvérem, akit még csak most kaptam meg és nem engedhetem, hogy valami baja essen. Biztos voltam abban, hogy Hamon nem fogja őket bántani. Lett volna rá ötven éve, ám még sem bántotta.

Adam feltett nekem egy kérdést, ami igazán bántotta vagy jobban mondva nem értett. A kérdés az volt, hogy hogyan tudok ilyen nyugodt maradni? Egyetlen kérdést tett fel ám mégis több volt ez egynél. Pontosan tudtam, hogy mit nem ért és mit szeretne tudni. 

- Talán kívülről úgy tűnik, hogy nem érdekel az, hogy a szüleink élnek, de ez nem így van. A világon én vagyok a legboldogabb ember. Tudni azt, hogy mindaz, ami történt ötven éve azon a réten csak egy gonosz vámpír képzeletének szüleménye volt felemelő és megnyugtató érzés, de a képek továbbra is bennem fognak élni egész életemen át. Szeretnék elmenni és kiszabadítani őket. Mindent feladnák értük, csupán csak egyetlen dolgot nem. A kisfiamat. Talán önző vagyok, és belül majd szétszakadok, de nem rohanhatok bele egy olyan csapdába, ami sok ember életét tönkretenné. Azon a délutánon ott az ő szobájában az én kisfiam megmentette az életünket. De most én vagyok az, akinek meg kell menteni minket. Sosem adnám fel a harcot, ebben olyan biztos lehetsz, mint ahogy itt ülsz és nem is fogom. De meg tanultam ésszerűen cselekedni.

Adamot sikerült meggyőznöm, még ha csak nagy nehezen is. Nagyon szerettem volna találkozni a szüleimmel, hogy ismét a karjaik közé bújhassak és érezhessem csodás illatukat, a szeretet, amit magukból árasztanak. De vajon lehette majd minden olyan, mint régen volt? Eltudnak e majd mindent felejteni? Sajnos a válaszok a jövőben rejtőznek. 

A Carlisle által előírt ágyban töltési idő lejárt és én már alig vártam, hogy felkelhessek, de ezzel Edward már kevésbé volt így. 

- Attól még maradhatsz többet is az ágyban. A pihenés nem árt. – Próbált meg rábírni kevéske sikerrel. 

- De nekem árt, ha továbbra is itt kell feküdnöm. Edward, nem lesz semmi baj sem, hidd el. – Simítottam végig az arcán nyugtatás képen. - Tudom, hogy aggódsz, de nincs miért. Vigyázok magamra és itt senki sem tud bántani. – Simultam hozzá. Nagyon szerettem volna megnyugtatni, de ez sehogy sem ment. Tudom, hogy miért ilyen és nem is hibáztatom hisz az utóbbi időben, mikor azt hitte biztonságban vagyok, nem volt igazat. Nem tudta magának megbocsájtani, hogy elraboltak és ő képtelen volt megállítani. Én nem haragudtam rá egyáltalán, de ő nem tudott megbocsájtani megának és ez egy darabig még nem is fog megtörténni, éppen ezért szerettem volna mindig úgy alaktani a dolgokat, hogy tényleg ne lehessen semmi bajom sem. 

Kezei valahányszor csak testemet érintették – ami mióta visszajöttem mindig így volt – mindig óvóan simultak testemre. Sosem volt fájdalmas az érintése, nem szorított a kelleténél sosem jobban magához, mert mindig is lágy és szeretetteljesen érintett csak valami újfajta védelem is költözött bele. Teljesen megértettem és jól esett. A két hónap ugyan a vámpíroknak nem sok, de nekünk mintha évszázadokat jelentett volna. Edward nem emlegette fel és én sem. Talán jobban elősegítette a gyógyulást, ami nem fizikai, hanem lelki fájdalom volt. Amennyiszer csak lehetett elmondtuk egymásnak, hogy mit is érzünk egymás iránt így a szeretlek szó már olyan alapvetővé vált, mint a köszönés, csak sokkal több tartalommal mögötte. Mert habár pontosan tudtuk, hogy a másik mit érez irántunk az, hogy kimondtuk valahogy megnyugtatott. 

Az ágy mellett állva bújtam Edwardhoz. Fejemet mellkasára tettem miközben elmerültünk a szoba csendjében, ami olyan nagy volt, hogy egy szívdobogás mellett egy nagyon halk apró szívverést is lehetett hallani. Edward ugyan arra gondolhatott, mint én, ugyanis kezünk egyszerre indult el a pocakom felé. Még nem volt olyan nagy, de már nagyon is észrevehető volt. Carlisle még pontosan nem tudta, hogy a kicsi mikor is fog megszületni, hisz őbenne sokkal kevesebb volt a vámpír, mint bennem így valószínűleg hosszabb volt a terhesség ideje, mint az anyámnál, de sokkal kevesebb egy teljes embernél. Carlisle arra tippelt, hogy körülbelül hat hónap, így én most léptem be a második trimeszterbe. 

- Rendben van. – Szólalt meg nagyon halkan Edward, szinte suttogva, mintha nem szerette volna hangjával elfedni az aprócska dobogást. Hatalmas mosollyal néztem fel rá. Sokkal nyugodtabb voltam attól, hogy nem bánja, ha már nem fekszem. Talán azért is mondta, mert ismert már és tudta, hogy nagyon is makacs tudok lenni. 

- Köszönöm – nyújtózkodtam fel, hogy puszit tudjak nyomni az ajkaira, de Edward többet szeretett volna ezért a puszi kicsit elmélyült és be kell vallanom én sem elégedtem volna meg csak egy puszival. Kezemet hajába túrtam miközben ő csípőmet markolászta, hogy aztán keze kicsit lejjebb csúszhasson pontosan a fenekemre. Belenyögtem a csókunkba. Edward torkából is morgás szabadult fel. Vigyázva hasamra vont közelebb magához már amennyire tudott. Testem felhevült és még többet akartam testéből és érintéséből, de mint ahogy az lenni szokott valaki ismét megakadályozott vágyaim beteljesülésest. Az ajtó hangos robajjal csapódott ki. Az ajtóban Emmett, Jasper, Alice és Rosalie állt kezükben szatyrokkal. Edward egy percre sem engedte el testemet, lassan mögém lépett, majd hátulról átkarolt. 

- Ugyan tubicáim csak folytassátok nyugodtan, mint ha itt sem lennénk. – Támaszkodott a falnak Emm, várva a műsor fojtatását, ám e helyett egy nagy taslit kapott Alicetől, majd még egyet Rosalietól. Jasper arcára hatalmas mosoly ült ki, de csak úgy, hogy a lányok ne lássák. Annyira jó volt újra ilyennek látni őket. 

- Nos, minek köszönhetjük a látogatásotokat? – Kérdezte Edward hangján hallatszott, hogy mosolyog. Kezét hasamra simította, mire az én arcomra is mosoly ült. Tekintetem ismét a többiekre tévedt, aki egymásnak dőlve néztek minket szótlanul. Szemeik csillogtak mintha csak valami csodát látnának. 

- Hahóó – legyeztem a kezemmel előttük mire magukhoz tértek. 

- Olyan jó ilyen boldognak látni titeket. – Ugrándozott be a szobába Alice kezében rengeteg szatyorral, amiket le is tett az asztalra. A többiek követték a példáját. 

- Mivel Aro nem enged ki a kastélyból ezért hoztunk neked ruhákat. Annyira jó mindegyik és pont jók. Direkt kismamaruhákat vettünk. – Mondta miközben kipakolt a szatyrokból. Volt ott minden nadrágok, ingek, felsők, cipők és minden, ami kell.

- Na nem. Nem engedem, hogy ilyet vegyen fel. – Emelte fel Edward ez egyik magas sarkút. Alice értetlenül és egyben dühösen nézett a bátyára. 

- Mi az, hogy nem veheti fel? – Alice hangja hisztérikusan hangzott.

- Úgy hogy Bella nem veheti fel. Még a végén elesne, és azt nem hagyom. – Edward szemeiben határozottság csillant. 

- Ugyan Edward nem esne semmi bajom hisz félig vámpír vagyok, ha nem emlékeznél. – Simítottam kezem az arcára. 

- Nem, nem felejtettem el, ahogy azt sem hogy a gyermekünket várod. 

 - Edward…

- Nem Bella, nem tudsz meggyőzni. És most megyek és beszélek Adammal. – Gyors csókot nyomottaz arcomra, majd már ott sem volt. Szomorúan néztem utána.

- Ne szomorkodj- Lépett mellém Rosalie – Edward tudod milyen- kezét a vállamra tette.

- Tudom, csak bánt, hogy haragszik. 

- Ő nem rád vagy éppenséggel ránk haragszik. – Lépett hozzám Jasper. – Hanem csak fél. –Értetlen arcom láttán folytatta. – Fél attól, hogy ismét bajod esik, és ő nem tud megvédeni téged. Fejem Jasper vállára hajtottam, aki átkarolt és magához ölelt. 

- Én azt szeretném, ha minden olyan lenne, mint régen és Edward sem marcangolná magát többet. – Jasper a hajamat simogatta. 

- Sajnos Bella ez nem lehetséges. Ami megtörtént az megtörtént és nem tudjuk csak úgy elfelejteni, mert ez ott fog élni bennünk, mindvégig. – Emmett hangjára felemeltem a fejem és a szemeibe néztem. – Mindannyiunk emlékezni fog rá. 

- Igaza van Emmettnek. De majd kárpótol titeket a kis csöppség és segít abban, hogy mindez egy rossz emlék legyen. – Alice is hozzánk lépett. Hálásan néztem rájuk.

- Köszönöm nektek, nagyon hálás vagyok, hogy mellettem vagytok. 

- Ugyan Bella. Mi mindig itt leszünk, de most fiúk nyomás kifelé ugyanis Bellának még fel kell öltözni. – A fiúktól kaptam egy puszit az arcomra, majd kimentek a lányokkal hagyva engem.

A lányok, mint mindig most is kitettek magukért. Miután lezuhanyoztam már az ágyon várt a ruhám. Egy rózsaszín hosszujjú blúz, egy fekete nadrág és egy magas sarkú. Tetszett az összeállítás kivéve egyetlen dolgot. 

- Nagyon tetszik, de kérlek, a magas sarkút cseréld ki valami másra. – Alice már éppen nyitotta volna a száját amikor Roselie egy csízmát tett a magas sarkú helyére. 

- Köszönöm. – Amikor felöltöztem leültem a székre, ami a sminkasztal élőt volt. A szememre csak szempillaspirál került, míg a hajam csak simán fel lett kötve. 

- Nagyon csinos vagy. 

- Köszönöm lányok, és ha nem gond, akkor végre kimennék ebből a szobából. 

- Ugyan. Dehogy gond. – Nevetett fel Rosalie, mire boldogan léptem ki az ajtón. A folyosón végighaladva mindenki rám mosolygott és kedvesen köszönt. A trónterem felé vettem az utamat ahová a lányok is velem tartottak. Aro, Marcus és Cairus a szokott helyükön ültek, mint ahogy mindig is. A terem semmit nem változott mióta elraboltak mégis valahogy másképp érzetem magam. Sokkal otthonosabb volt, mint azelőtt. A székem ugyan ott volt ahol eddig és furcsa módon alig vártam, hogy ismét odaülhessek. Kezem hasamon nyugodott, mint ahogy mindig is majd mosollyal az arcomon fellépkedtem a lépcsőn. A trónon ülő személyekre mosolyogtam majd elfoglaltam a fejem. A nyaklánc, amit az elrablásom napján kaptam a nyakamban lógott. 

Jobban körülnéztem és csak most tudtam igazán észrevenni, hogy milyen sokan is vannak itt. Aro arcára pillantottam, amin aggodalom volt. Nem szerettem, ha aggódik ezért elmosolyodtam így az ő arca is ellágyult és viszonozta a mosolyt. 

- Ahogy látom éppen időben érkeztem. – Jane azonnal mellettem termett, de semmit nem csinált csak állt és mereven előre bámult. 

- Igen lányom éppen időben. Azon tanakodtunk, hogy miképpen is szabadítsuk ki a szüleidet és már csak Edwardra, valamint a testvéredre várunk. 

- Nemrég megtudtuk, hogy van egy vámpír, aki ismeri minden titkát Hamonnak. 

- És ti idehozattátok. – Találtam ki mire Cairus bólintott. 

- És hogy sikerült a nyomára akadni? – Kíváncsiskodtam. 

- Kicsit kérdezősködtünk. – Válaszolta Marcus, de pontosan tisztában voltam azzal, hogy nem csupán ennyiről van szó, de megelégedtem ezzel a válasszal is. Az ajtó kinyílt és ott állt Hidi, mögötte Alec és Demetri fogott közre egy férfit, aki átváltozása előtt a 30-as éveiben járhatott. Arca jóval világosabb volt az emberéhez képest, minden vámpír tulajdonsága megvolt. Ruházata nem éppen a legtisztább volt, hanem olyan, mint aki élete nagy részét kint tölti, mindig más helyen vándorolva. Bajsza volt és kevéske szakálla is, de csak éppen annyi, amennyi még jól néz ki. Sötét haja, ami a vállát súrolta nem a legtisztább volt. Szemei vérvörösen csillogtak, ahogy körbekémlelte a termet, majd a tekintete megállapodott rajtam. 

Szemeiben éhség megcsillant, ahogy végigmért. Külön-külön megnézve nem volt rémisztő, de ha így egyben néztem volt benne valami, ami azt sugallta, hogy meneküljek ám még sem mentem sehová sem. Meglehet, hogy babát várok, de nem lettem olyan, aki fél és megfutamodik. Demetriék a trónok elé tolták a férfit, aki szemeivel még mindig engem tüntetett ki. 

Az ajtó még be sem tudott csukódni mire újra kinyílt. Adam és szerelmem lépett be a terembe. Edward tekintete először a férfit pásztázta, majd hangosan felmorgott és a következő pillanatban már előttem állt. Edward kiolvashatta gondolataiból mindazt, amit én a szemeiben láttam színtisztán az éhséget. Bal kezemmel megfogtam Edward könyökét, majd arrébb húztam. Lassan ügyelve minden lépésemre lépkedtem egyre lejjebb a lépcsőn, nyomomban Edwardal és Janel. Nem mentem túl közel a férfihoz, hisz nem vagyok őrült. 

- Bella… - Edward nem szerette volna, ha túl közele kerülök ehhez a vámpírhoz, hisz kiszámíthatatlan és kitudja mióta nem evett. A teremben visszafojtott lélegzettel várták, hogy mi fog történni, ami akár eltarthatott volna órákig is hisz úgy sem lett volna semmi bajuk. 

- Engem Izabella Swan Volturinak hívnak, és igazán örülök, hogy megismerhetem, de ha nem haragszik, akkor nem nyújtanák kezet. – Udvarias szerettem volna lenni, hisz annak ellenére, hogy nem vagyunk emberek, állatok sem. 

- Én Alan Cruel vagyok – hajolt meg, habár ez inkább gúnyosan hatott. Száját összezárta és szemeiben még mindig az éhség csillogott. Mélyen állati szemeibe néztem és próbáltam tanulmányozni. Szerettem volna megtudni mindazt, amit arról a féregről tud, hogy aztán megölhessem, de még mielőtt bármit is kérdezhettem volna, felém mozdult, azzal a szándékkal hogy kiszívja a vérem. 

  

Alan Cruel

Bőröm egyetlen centiméterét sem volt képes megérinteni bármennyire is szerette volna és még mielőtt bárki megmozdulhatott volna Alan már a terem túlsó végében volt a porfelhőben, ami a téglák közül tört elő a nagy becsapódás hatására. 

Képességeim ugyan eltűntek, de helyettük lett egy másik, ami a baba képessége lehet. Még nem mondtam el senkinek, sem hogy képességeim elhagytak. Ha megtudnák, valószínűleg még ennyire sem járkálhatnák szabadon. Bájosan mosolyogtam a földön fekvő vámpírra, aki ismét támadásnak indult ám most nem nekem kellett visszatartanom.

- El ne engedjétek. Bella te pedig ne provokáld. Szólt rám Aro. Elmosolyodtam egyenesen Alan szemébe nézve. – Ha még egyszer valamelyikünkre rátámadsz, élve nem hagyod el ezt a helyet. – Aro hangja veszélyesen csengett és a férfi helyében biztosan fülem-farkam behúztam volna ám ő még sem így gondolta. 

- Csakugyan? Hisz így sem hagyom el élve az épületet, legalább mielőtt meghalok, had lakjam jól. – Hangja cinikusan hangzott, mint aki pontosan tudta, ha idejön, akkor többet nem megy el. Nem hiszem, hogy van családja vagy valakije. 

Attól, hogy Hamon barátja, még nem feltétlenül kell megölnünk és nem is fogom engedni, mert nem védhetnek folyton és nem ölhetnek meg senkit sem, csupán azért mert ismeri azt a személyt,aki bántani akart. 

Elléptem Edward ölelő karjaiból, hogy ismét a férfi elé állhassak. 

- Honnan veszi, hogy megöljük. Hisz nem tett semmit sem. – Kérdeztem vidáman. 

- Ugyan, hisz ez a nagy Volturi, miért is kímélné meg az életemet. A barátom bántotta az egyik tagot és nem is akárkit. Mindannyian tudjuk, hogy nincs senkim, aki észrevenné, hogy hiányzok. 

- Ez mind csupán csak feltételezés. Mit szólna, ha elmondana nekünk mindent és cserébe sértetlenül távozhatna innen? – Senki nem szólt közbe és reméltem, hogy nem is fog. Alku a titka mindennek és lehet, hogy egy alku az, amin minden függ. Alan felemelte a fejét és hitetlenül szemeimbe nézett. Reméltem, hogy mindent megtudunk és kiszabadíthatom a szüleimet anélkül, hogy valakinek baja esne, ám erre csekély esély volt. Mert valaki biztosan meg fog halni csak az a kérdés, hogy ki lesz az...

Ekkora Bella hasa

Sziasztok. Remélem, hogy tetszett. Bocsánat hogy csak most hoztam. Reménykedhetek komikban??? Az előző fejezetnél pedig köszönöm a komikat és a pipákat. Természetesen nemsokára válaszolok rájuk.

Puszi, Beky