26. Fejezet

Sziasztok! 

Nem bírtam kivárni a holnapot. 
De szerintem nem baj hogy előbb hoztam. Kérlek a véleményeteket írjátok meg. :) 

Puszi. Jóét.

Beky 

 26. Fejezet.

Bella szemszöge

Az élet olyan, hogy elveszítjük azokat, akiket szeretünk. Ez megszokott ám, de fájdalmas. Még is úgy lett a föld megteremtve, hogy ez egy körforgás legyen. Az öregek meghalnak és születik egy új nemzedék. Mégis valami hiba történt egyszer. 

Megszületett egy olyan faj, amit csak megölni lehet. Ebben a fajban egy szeretett társ, barát, testvér elveszítése olyan dolog, ami mindenkit megvisel. Elveszíteni valakit nem könnyű az érzések egy vámpírban százszor erősebbek, mint egy emberben.

Ijedten nyíltak fel szemeim és nem tudtam hol vagyok. De nem is érdekelt az én hibámból halt meg Jasper. Mindenről én tehetek. Ha nem jövök ide most ő is boldog lenne. Szegén Alice. Ő nem ezt érdemelte senki sem ezt érdemelte. 

 Szemeim lehunytam és éreztem, hogy könnyeim újra lefolynak arcomon. 

- Ugyan Bella te nem vagy ilyen – hallottam meg egy hangot mire szemeim azonnal kipattantak. Észre sem vettem, hogy a szobámban vagyok. De hogy kerültem én ide? 

- Ezt ő küldi – nyújtott felém az idegen férfi egy papírt mire rápillantottam. Arcát nem láttam de tudtam hogy ő csak rossz lehet. Azonnal támadó állásba álltam. 

- Erre semmi szükség. Gondolom, felismered, a papírt ebben válaszok vannak pár kérdésedre – hangja neki is kemény volt.  Elvettem a papírt majd már sehol sem volt. Most nem haboztam, mint máskor. Ugyan a félelem, mint mindig most is bennem volt, de éreztem, hogy olyan van a papíron, ami fontos.  

Kedves Bella

Jobb, ha betartod a szabályokat és akkor senki másnak nemesik baja. Ami most veled történt az csak egy illúzió volt, de jobb, ha tudod, következő alkalommal valóban meg fogom ölni. Tudod a szüleid hogy jártak. És ismersz, senkit nem kímélek. Vedd ezt úgy mint egy ajándékot. Egy második esély hogy senkinek sem esne bántódása a szeretteid közül. Persze nehogy megpróbálj hazamenni. Élvezd csak ki ezt a pár napot. Hidd, el nem akarok én semmi rossznak az elrontója lenni. Látod milyen jó szívű is vagyok valójában még magamat is meglepem.

Csók: H

A papírt eldobva ugrottam ki az ablakon és rohantam arra a helyre ahol Jaspert megölték. Az neme lehet, hogy az egész illúzió volt. Ott voltam láttam a hamvakat. Én örülnék a legjobban, ha igaz lenne. De már semmiben nem hiszek. Egyre közelebb mentem ahhoz a helyhez és megláttam Jaspert és ketten voltak rajta. 

Jasper szemszöge: 

- Hé, fiúk engedjetek el. Irtó büdösek vagytok – fordítottam el a fejem Emette kezétől. Mind a ketten rajtam voltak és a földhöz szorítottak. Ennyit a sokévi harcolásról. Egy másodperc alatt letepertek a fiúk.

- Valóban nagyon hamar sikerült – mondta Edward valószínűleg kiolvasta a fejemből.

- Tudjátok, még engem is elkábít ez a bűz. Mi ez egyébként? 

- Emmet gondolta, hogy eljátszik a borzzal – mosolygott Edward. 

- De hát az állatok félnek tőlünk - mondtam.

- Ez nem, higgy nekem – mondta Edward. 

- De most miért tök aranyos volt akár csak egy cica. 

- Emmett az nem is hasonlított a macskára – kezdtek el vitatkozni. 

- Fiúk megköszönném, ha leszállnátok rólam. Még a szuszt is kinyomjátok belőlem – a mondat erejéig figyeltek rám majd mintha nem is szóltam volna folytatták a veszekedést. Így olyan módszerekhez kellet folyamodnom, amik majd segítenek. 

Elkezdtem az érzelmemmel befolyásolni őket. Egyre több örömöt irányítottam feléjük. A veszekedés elhalkult majd helyét átvette a nevetés és már rajtam sem voltak. Amint sikerült kiszabadulnom abbahagytam a „kínzásukat” dühösen néztek rám. Már majdnem rám támadtak, amikor valaki nekem csapódott. Megfordultam majd már csak azt éreztem, hogy valaki ölel majd orromba kúszott Bella illata. Nem tudtam mi annak az oka, hogy ennyire ölel, de én is visszaöleltem. Hangosan zokogott és ennek nem tudtam az okát. 

- Bella – mondta egyszerre Edward és Emmett miközben gyorsan odajöttek hozzánk. Mindketten aggódtak Belláért és ezzel nem voltak egyedül. Olyan szorosan ölelt, hogy nem tudtam volna elszakadni tőle. 

- Bella mi a baj? – suttogtam hajába. Teste rázkódott a sírástól. Minden eltűnt a szemem elől majd egy jelenet látszódott le előttem. Már mindet értettem. Ahogy vége lett a „látomásnak” szorosabban öleltem. Nem tudom, hogy ki az, aki ezt csinálja vele, de biztos, hogy nem nagyon fogja túlélni az biztos. 

- Jasper, nem hallom a gondolataidat – mondta Edward kiszakítva a gondolataimból. 

- Bella pajzsa alatt vagyok. Magunkra hagynátok Bellával? 

- De… - kezdte volna Edward, de belé fojtottam a szót. 

- Kérlek. Nem lesz semmi gond – biztosítottam. Bellára nézett majd elment. Emmett még egy utolsó aggódó pillantást küldött felénk majd ő is Edward után indult. 

Talán órákig állhattunk így összeölelkezve, de nem számított csak az volt a fontos hogy ő megnyugodjon.

- Bella - próbáltam meg kicsit eltolni magamtól, hogy a szemébe nézhessek, de nem tudtam.

- Bella nyugodj meg. Hallod itt vagyok és nem bántott senki sem. A testvéreimen kívül, akik majdnem agyon nyomtak – próbáltam egy kicsit feloldani a feszültséget. Fejét lassan felemelte majd rám nézett. Szemei pirosak voltak a sok sírástól. 

- Sajnálom én csak… Annyira féltem, hogy bajod esett – lépett el tőlem miközben szabadkozott.

- Ugyan nincs semmi baj. Meg tudlak érteni. De mindent el kell nekem mesélned.

Két nappal később:

Jasper szemszöge:

Azóta mióta mindent megtudtam két nap telte el. Amikor Bella elmesélte, hogy mi történt vele régen legszívesebben megöltem volna azt a férget, de Bella megígértette velem, hogy nem csinálok semmit és nem mondom el senkinek, cserébe én mindig ott leszek, ha segítség kell neki. Edwardot és Emmettet sikerült megnyugtatnunk és mindössze csak annyit mondtunk nekik hogy Bella a szülei miatt borult ki ennyire. Edward mindig furcsán viselkedik, hisz nem látja azt a fejemben mikor Bellával beszélgettünk a réten és ez Bellának köszönhető. 

A többieknek feltűnt, hogy Bella elég sokat van velem és Edward érzéseiből is megtudtam, hogy féltékeny pedig nincs mire. Bella azért van velem, mert megviselte az a látomás. Úgy érzi muszáj mellettem lennie. 

Próbáltam lebeszélni róla hisz erre nincs semmi szükség, de semmi változás nem volt. Alice kicsit zavart és nem érti, hogy mi is történt. A jövőt nem látta és ez nagyon zavarja.

Bella azóta nem kapott semmilyen levelet sem, aminek nagyon örültünk. Lassan minden kezdett visszaállni a rendes kerékvágásba. Iskolában is minden ugyan olyan volt, mint eddig és persze Emmett is folytatta a folytonos viccelődéseit. Bella megkért arra, hogy segítsek a két kicsi gyereknek, akiket az árvaházban látott szülőket keresni. Megkérdeztük Carlislet, hogy esetleg nem ismer e olyan párt aki szeretne kisgyermeket és találtunk is. 

Carlisle néhány éve műtött egy hölgyet, akinek a férjével és a gyerekével együtt autóbalesetük volt. Sajnos a kisgyereket nem tudták megmenteni és a nőnek nem lehet többet gyermeke. Bellával felkerestük őket Carlisle segítségével és elmagyaráztunk nekik mindent. Mindig meglepődök azon, hogy néhány embernek egyes pillanatokban az érzelmei majdnem olyan erősek, mint a vámpíroké. A pár boldogan örökbe fogadná a kisgyerekeket és már ma Bellával meg is nézik őket.  És itt volt az ideje annak, hogy Edward elkezdje a tervét. 

Alicel mindent pontosan kiterveltek, ami Bella utolsó itt töltött napján fog történni. Ha ez nem sikerül, akkor abba mindketten bele fognak pusztulni. Bellával nagyon sokat beszélgettünk arról, hogy miért nem szeretne itt maradni vagy legalább elmondani mindenkinek, hogy szeretik egymást. Egyrészt meg tudtam érteni az érveit, másrészt viszont ez nem ok arra, hogy ne legyen boldog.

Bella úgymond víziója ráébresztett engem is arra, hogy minden egyes pillanatát élvezni kell az életnek.

 Alicnek ahányszor tudom, elmondom, hogy mennyire szeretem, hogy ha az lenne az utolsó napom, akkor is tudja én mindig is őt szerettem és ezután is fogom. Bellának is ezt kellene tennie, de ez az illúzió nála nem olyan hatással volt, mint nálam. Őt csak jobban megerősítette abban, hogy nem szabad senkit sem annyira közel engedni magához és jobb lesz, ha visszamegy Volterrába és véglegesen eltűnik az életünkből. 

Alice ma az egész napot Port Angelesben tölti a lányokkal. A lányok közül csak Bellának sikerült itthon maradnia, de neki is csak azért, mert az árvaházba megy.

Az ajtóban Bella állt éreztem az illatát és mielőtt kopoghatott volna már ott is termettem és kinyitottam. Zavartan nézett rám és keze még mindig felemelve állt kopogásra készen. Sajnálkozva nézett rám. 

- Gyere csak be – tártam ki előtte az ajtót. Lassan beljebb lépett, és mint mindig most is körülnézett. 

- Nem akarlak zavarni csak meg szeretném kérdezni, hogy volna e kedved eljönni velem az árvaházba? – Nézett rám kérdőn. 

- Persze szívesen elmegyek. De Edward? Mármint félre ne érts, örülök, hogy mehetek csak hogyhogy ne őt kérted meg? – Bella elmosolyodott majd elfordult tőlem és az ablakhoz sétált. 

- Ő most a fiúkkal megy vadászni . De ha nem szeretnél jönni az is megértem viszont akkor felhívom Edwardot, hogy várjanak meg  - nem kellet kimondania ahhoz, hogy tudjam, nem szeretné ha egyedül maradjak itthon. Talán elég furcsán hangzik így ez az egész, de teljesen meg tudom érteni Bellát és még jó is hogy egy kicsit jobban megismerhetem. Odaléptem hozzá majd elvettem a telefont. 

- Tényleg veled szeretnék menni. Már kíváncsi vagyok milyen lesz a találkozás a kicsikkel. 

- Renden akkor menjünk is – mosolyodott el majd elindult kifelé én pedig mentem utána.

Bella szemszöge: 

Már két nap telt el az óta mióta volt az az illúzió. Azóta minden lenyugodott és ugyan olyan lett, mint előtte volt. Edwardékan azt mondtuk, hogy a szüleim miatt borultam ki és Jasper képességére volt szükségem ahhoz, hogy meg tudjak nyugodni. Rossz volt becsapni, de tudom az rosszabb lett volna ha az igazságot tudja meg. Jasperrel megállapodtunk és bevallom jó volt valakinek elmondani mindent ő pedig cserébe mindenben segít. 

- Mi jár a fejedben kicsim? – suttogta a hajamba Edward miközben hátamat simogatta. 

- Csak a kicsiken gondolkodtam. Remélem, hogy végre jó életük lesz. Az a pár, akit Carlisle ajánlott biztos, hogy nagyon fogják őket szeretni. Meg is érdemlik. 

- Carlisle gondolataiban láttam, hogy ő nagyon jónak tartja a családot és biztos benne, hogy náluk lesznek a legjobb helyen a gyerekek. Amíg a felépülésük tartott a kórházban addig nagyon sokat megtudott róluk. Nagyon megviselte őket, hogy elveszítették a kislányukat. És most hogy kapnak egy új esélyt nagyon hálásak – mondta továbbra sem hagyva abba a hátam simogatását. 

- Szeretlek – vallottam be ismét.

 Felnéztem rá majd ajkaimat az övére nyomtam. Először belemosolygott a csókunkba, de mivel egyre hevesebben csókoltam nem volt ideje még mosolyogni sem. Megfordultam majd ráfeküdtem, mire belenyögött a csókunkba. Egyre hevesebben csókoltam. Fordított a testhelyzetünkön így most ő volt felül és szorosan hozzám simult mire most én nyögtem bele a csókunkba. 

Kezeimet, ami eddig arcát simogatta most hátára vezettem és ott kezdtem simogatni egyre lejjebb, míg el nem értem a pólója alját megfogtam majd egyre feljebb toltam. Edward segített, hogy letudjam venni róla. Ajkai levándoroltak fülem mögé, majd szép lassan közelített a nyakam felé. Mellkasom felemelkedett, így a övének nyomódott. Kezei oldalamat simogatva húztak magukhoz még közelebb. Kezem mellkasán kalandozott minden izmot és részt felfedezve majd lefelé haladt egyenesen az öve felé, de mikor megérintettem már nem volt rajtam Edward. 

A falnak támaszkodva állt. Sűrűn szedte a levegőt, mellkasa is gyorsan emelkedett éppúgy mint az enyém csakhogy nekem valóban szükségem volt az oxigénre nem úgy mint neki. Még mindig nem tudtam szemébe nézni mellkasa valahogy jobban vonzotta tekintetem. Magam sem tudom mi lett velem nem szoktam ilyet csinálni de a vágy az valahogy felül kerekedett egész testemen. Érezni akartam Edward testét az enyémen csókjait ajkamon. 

- Sajnálom – mondtam majd felültem. Edward még mindig kapkodva szedte a levegő majd bizonytalanul elindult felém. Felálltam az ágyról így ő pont előttem állt meg. Kezét derekamra tette így közelebb vont magához.

- Nincs mit sajnálnod, te is kívánsz engem – itt csibészesen elmosolyodott – és én is téged – nyomott egy csókolt számra, majd elhajolva tőlem felvette a pólót. – De ez most nem a megfelelő idő. Tudom, hogy úgymond szigetelni tudod a szobát, de biztos vagyok benne hogy lenne bizonyos pár perc mikor nem tudnál a pajzsra koncentrálni - búgta nyakamba. És milyen igaza volt. Már itt is majdnem elengedtem a pajzsot, mi lenne akkor ha… 

- Megyek, megkérem Jaspert, hogy nem lenne e kedve velem jönni az árvaházba ma fognak először találkozni a kicsikkel.

- Miért pont Jasper? Miért nem mehetek, mondjuk én? Elvileg engem szeretsz vagy ez már változott?– Kérdezte féltékenyen. 

- Ami azt illeti – gondolkodtam el egy percre mire láttam, hogy szeme egyre jobban izzik a dühtől – igen.

- Tudtam, de én megyek és megölöm. Hogy volt képes…

- Téged már nem szeretlek – hajtottam le fejemet. Tudtam, hogy ezzel megbántom, de nem tehetek ellene. Még magamnak sem hazudhatok nem hogy neki. Be kellet vallanom hisz így fer vele szemben. Edward felmorgott majd dühösen elindult mellettem. Megragadtam a karját hogy megállítsam. Nem akarom, hogy valami hülyeséget tegyen.

- Kérlek Edward – néztem bánattal teli szemeibe. Szívem összeszorult.

- Engedj el had öljem meg – próbált szabadulni, de nem engedtem. Elé álltam majd két kezem közé fogtam az arcát.

- Edward, én már nem szeretlek – mondtam az őszintét.

- Muszáj még egyszer ezt közölnöd velem nem elég, hogy már így is…

- Végig hallgatnál? – kérdeztem kicsit feljebb emelve a hangom mire csak egy aprót bólintott. 

- Én már nem szeretlek hanem imádlak te csacsi. – Arca elődszőr döbbenetet tükrözött majd felragyogott. Elmosolyodtam majd ez a mosoly egyre nagyobb lett.

- Szóval viccesnek találod? – mondta mire nem tudtam abbahagyni a nevetést. Hirtelen talpam alól eltűnt a talaj és az ágyon találtam magam. Edward elkezdett csikizni és nevetésem még hangosabb lett.

- Ké..kérlek hagy…hagyd… abba – alig tudtam kimondani ezt az egy szót is. Ha a burok már nem venne körül minket az egész ház az én nevetésemtől zengne. 

- Többet nem csinálsz ilyet? – Kérdezte még mindig csikizve egy nagy mosollyal az arcán.

- Nem nem csak.. hagyd..hagyd abba – mondtam mire végre abba hagyta.

- Tudod, hogy megijesztettél? – Hajolt hozzám közelebb és a szemembe nézett. 

- Sosem szeretnék mást rajtad kívül. Ezt vésd abba a csökönyös fejedbe – hajoltam közelebb majd megcsókoltam. Ez a csók nem tartott sokáig hisz mennem kell az árvaházba. Elszakadtam tőle majd felálltam az ágyról és már indultam volna az ajtó felé mikor megragadta csuklómat és magához húzott. 

- Búcsúcsókot nem kapok? – nézett rám.

- Szerinted az előbbi az mi volt? – döntöttem félre a fejem és néztem rá kérdőn mire csak megrántotta a vállát.

- Búcsúcsók előtti csók? – kérdeztem mire csak elmosolyodtam. Lehajoltam hozzá majd ismét megcsókoltam. Lágyan becézgettem ajkait és most még nyelvemet is bevetettem. Hirtelen váltam el ajkaitól ő pedig csak döbbenve ült az ágyon egy puszit még kapott majd most már tényleg. 

 

- Menj el vadászni a többiekkel, az majd eltereli a gondolataidat –kacsintottam rá. Utam Alice és Jasper szobája felé vettem. 

:)

Sziasztok.
Holnap hozom a fejezetet de ha nem bírok magammal akkor lehet hogy még ma :D
De most nem ezért írok. Csak szeretnék szólni, hogy a jövőheti fejezet elmarad ugyanis  esküvőre megyek. :) Az unokatesóm és a barátnőm esküvője lesz és nekem segítenem kell meg persze tételeket is tanulok közben és így jövőhéten egyik feladatomat sem tudnám 100% teljesíteni azt pedig nem szeretném ha valami ócska fejezetet hoznák. Most szombaton meg leánybúcsúra megyek szóval tényleg nem nagyon lesz időm, de majd valahogy kárpótollak érte titeket.Remélem már várjátok a fejezeteket.
Puszi
Beky

25. Fejezet

 Sziasztok. 

Bocsi hogy ilyen későn, de kb 3 nappal ezelőtt elkezdtem írni ezt a fejezetet és eljutottam fél oldalig és megakadtam. Úgy éreztem, hogy nem tudom, hogy folytassam. A történet azon része mikor Bella bálja van onnantól tudtam mit akarok, hogy kivel mi lesz, de addig egyszerűen ötletem sem volt. Nem tudtam este aludni mert azon gondolkodtam mi, hogy legyen, de semmi. A barátnőmül azt a tippet kaptam, hogy pihentessem a dolgot és egy két napig ne gondoljak rá, de úgy éreztem, hogy akkor megint cserben hagynálak titeket. Nem tudom ugyan mennyien olvassátok azt amit írok de úgy éreztem ezzel tartozom azoknak akik elolvassák és várják a folytatást még akkor is ha ez csak pár ember.  Végül ma úgy döntöttem leülök és megírom és mintha csoda történt volna tudtam mit kell csinálnom és hogy mi lesz velük.

Remélem azért tetszik majd ez a fejezet.

Puszi

Beky

 25. Fejezet

Edward szemszöge: 

Hihetetlen volt ez a nap Bellával. Minden egyes percét élvezetem. Örülök annak, hogy Esme is megtudta hisz ő az, aki sohasem lenne ellene. Neki mindig is az volt a fontos, hogy mi boldogok legyünk. Egy óriási levakarhatatlan mosollyal dőltem el az ágyon. Emlékszem mikor kisgyerek volt és a szüleivel eljöttek. Már akkor vidám és szeretnivaló volt. Egy élettel teli kislány, akit sokan szeretnek. Már akkor mindenkivel megszeretette magát. Tudom, hogy nem fogom elveszíteni. Ha kell, vele megyek Volterrába és megküzdök bárkivel, csakhogy vele maradjak. 

Tudom, hogy hálásnak kell lennem a családomnak, amiért mindig mellettem álltak, de van, ami még a hálánál is hatalmasabb az pedig a Bella iránt érzett szerelmem. Tudom, hogy mit fogok annak érdekében megtenni, hogy itt maradjon Bella. Mindent szépen kiterveltem. De egyedül nem fog sikerülni ehhez a testvéreimre is szükségem van. Ahogy gondolatban ezt kimondtam Alice és Jasper már az ajtóm előtt álltak. 

- Gyertek csak be - ültem fel az ágyon, még mindig mosolyogva. Alice a szokásos módon mosolyogva jött felém, míg a háta mögött Jasper óhatatlanul érezve a szobában lévő örömöt ő is mosolygott.  Mindent pontosan elterveztem. Ha ez nem tudja itt tartani Bellát, akkor semmi sem fogja. Alice Jasper és Emmet is mind a segítségemre lesznek, amiért nagyon hálás vagyok nekik. 

- Kicsit fogd vissza azt a sok hálát, mert a végén még elájulok, azt pedig nem szeretném – mondta Jasper, de még így sem tudta senki sem a mosolyt levakarni az arcomról. 

- Nyugi Edward, sikerülni fog minden és Bella veled fog maradni. 

- Remélem igazad lesz. Nélküle már nem tudnák élni. Tanyanak is meg kell mondanom. Ugyan szeretem, mint egy barátot, de Bella az, aki nekem mindennél többet jelent.

- Hidd, el én aztán tudom – Jasper igazán furcsa ma. Valahogy sokkal felszabadultabb és vidámabb. 

- Ne néz így és nincs min meglepődnöd. Itt meg te vagy az, aki rajtam kívül legjobban tudja a dolgokat. Ha mindenkinek jó a kedve az rám is rám ragad. De ha nem bánod, akkor én most mennék. - Megkérem Bellát, hogy nem jönne e velem vadászni. Sziasztok. 

Jasper most nagyon más volt. Sokkal felszabadultabb és vidámabb. Úgy látszik, ez a nap már csak ilyen. 

- Képzeld Irina elment – közölte velem Alice.

- Hova? – Nagyon furcsállom, hogy itt hagyta Tanyat, hisz amikor csak tehetik, mindig együtt vannak, vásárolnak.

- Csak annyit mondott, hogy egy régi barátja hívta el látogatóba. Azonban valamin összeveszett Tanyaval. Konkrétan rajtad vesztek össze és persze Bellán. – Értetlenül néztem Alicere. De az nem lehet, hogy rájöttek. Bella nagyon óvatos, még ha én nem is vagyok az. Már csak a gondolatba is beleborzongok, amikor a közelembe van és itt most nem csak a vágy az, amire gondolok. Annyira szeretem, hogy szavakba nem lehet önteni. Szerintem nálam szerelmesebb vámpír sem ember nem él a világon. Lassan ideje lesz mindent tisztázni. 

- Jobb, ha megmutatom mi is történt – mondta majd visszagondolt arra mikor ők veszekedtek. A beszélgetés néhány mondatánál meglepődtem és volt olyan ahol meg tudtam volna ölni Irinat. Tanya valóban más lett. Régen tényleg bántotta volna Irinat azért, mert így beszélt vele most meg csak úgy elment. 

- Szerintem, ha pontosan nem is sejtik, de tudják, hogy valami van közted és Bella között. 

- Ha eddig nem jöttek rá, lassan már úgy is mindenki tudni fogja – már csak pár nap van Bella báljáig és ott minden ki fog derülni. 

- Köszönök mindent – öleltem meg hirtelen. 

- Nem is láttam, hogy meg fogsz ölelni. De nincs mit – ölelt vissza szorosan.

- Nem terveztem el azt akartam, hogy meglepődj – mosolyodtam el. 

- Tudod, hogy rám mindig is számíthatsz, ahogy a családban mindenki másra. Nagyon örülnénk, ha mellette láthatnánk. 

- Köszönöm. – Felálltam mellőle majd elindultam le a nappaliba.

- Most hova mész? – Kérdezte, de nem feleltem csak lementem a nappaliba.

- Kinek van kedve baseballozni? – Néztem körbe a nappaliban mire minden unalmas tekintet és gondolat egyaránt felélénkült – ránk férne már egy kis játék. Alice? 

- Mindjárt esni fog, úgyhogy akár mehetünk is – mosolyodott el majd már sehol sem volt – mindenki öltözzön most. – Adta ki drága húgom a parancsot mire már rajtam kívül senki nem volt a nappaliba. Elmosolyodtam végre újra felpörög egy kicsit minden. 

Én is felszaladtam a szobámba majd átöltöztem. Éppen a felsőmet vettem volna fel, amikor Alice jelent meg mellettem. 

- Hé, törpe kopogni ki fog? Éppen öltözöm, ha nem látnád. 

- És? – nézett rám kérdőn. Most komolyan nem érti. A kezemben tartott felsőt felmutattam, amit éppen akkor akartam felvenni, amikor bejött.

- Ugyan már Edward szerintem már láttalak ennél kevesebb ruhába is és a többieket is persze nehogy azt hidd, hogy direkt – mondta zavartalanul én azonban nem kicsit jöttem zavarba. De már régen volt azóta megtanultam, hogy azokat, amiket nem szeretnék látni, hogy kerüljem el.

 Egyébként pedig csak szólni szerettem volna, hogy írtam Jaspernek sms-t hogy baseballozni megyünk és ők is majd oda jönnek. Ahogy ezt kimondta már ott sem volt. Felvettem a pólót majd fejet csóválva mentem le a nappaliba. Láttam Carlisle fejében, hogy nem szívesen jött el a korházból, de muszáj volt, hogy ne tűnjön fel, hogy ő sohasem fárad el azonban mikor megtudta, hogy baseballozni megyünk, nagyon is örült. 

- Akkor induljunk – mondta Emmett lelkesen. 

- Én még elmegyek, megkeresem Tanyat. Majd ott találkozunk - mondtam majd elindultam megkeresni. Az illatát már nem lehetett érezni, de sejtettem, hogy hol lehet így hát arra vettem az irányt. 

Bella szemszöge:

Jasperrel igazán jól szórakoztunk vadászat közben. Most is egy olyan oldalát mutatta, meg amit ritkán lehet látni. Mikor rákérdeztem akkor is csak azt mondta, hogy jó napja van. 

- Vissza fogsz menni? – Kérdezte miközben az erdőben sétáltunk. A vadászatot már befejeztük így „jóllakottan” sétálgattunk. 

- Persze hogy visszamegyek – mondtam értetlenül. Már miért ne mennék? Nem akarok elszökni.

-  Nem úgy értettem, hogy haza, hanem hogy Volterrába – mondta, de továbbra sem nézett rám. Valahogy a lába érdekesebbnek tűnt számára. 

- Jasper. Tudom, hogy ezt így elég nehéz megértenetek. Vagy csak egyszerűen nem akartok belegondolni. Az a hely sokat jelent nekem, ott van egy családom, jobban mondva ott is van egy családom. Nem tudok dönteni, a szívem nem tud dönteni, de a kötelesség meghozta már ezt a döntést. Edward majd elfelejt – az utolsó mondat volt az, ami nem volt igaz. Nem akarom, hogy elfelejtsen és nem is fog. Örök életre, amíg még szívem dobog emlékezni, fogok rá. 

- Bella tudom nehéz döntés ez, de ne az ész érvekre hagyatkozz, hanem a szívedre. Most valamit azért tegyél, hogy neked jó legyen. Ne másoknak akarj ismét megfelelni. Neked is kijár a boldogság. Aro sem akarhatja, hogy egész életedben boldogtalan legyél. 

- Jasper, nekem nem lesz hosszú életem, meg fogok halni. Te mit tennél a helyemben, ha tudnád, hogy már nem sok időd van. Mert én inkább egyszer megbántom őket és elválok tőlük, mint azt, hogy ha majd meghalok, akkor legyen rosszabb. Már így is önző voltam. Beleszerettünk Edwardal egymásba és az elválás tőle még a halálnál is rosszabb. El kellet volna mennem – arcomat forró könnyek áztatták és kapkodva szedtem a leve. – Hát nem érted? Megszerettelek mind anyótokat. De legfőképpen Edwardot. Van, amit senki nem tud Jasper és nem sodorhatlak titeket veszélybe. Az az egy, amit nem fogok megengedni. Miattam senki sem halhat meg. Senki, akit szeretek. 

- Bella mi az, ami elől menekülsz? Ki akar téged bántani? – Kérdése nem lepett meg. Lelkemen és agyamon a düh uralkodott és olyat mondtam el, amit nem szabadott volna. 

- Kérlek azt, amit most mondtam ne mond el senkinek – kérésemet meg sem halva faggatott tovább.

- Bella kérlek, mond el. Segíthetünk – két karjánál megragadva szorítottam meg hogy figyeljen végre rám. 

- Nem mondhatod el senkinek sem. Kérlek, legyen ez a mi titkunk - semmit nem mondott csak állt és nézett előre. Szívem a torkomban dobogott majd megszólalt végre.

- Egy feltétellel – bólintottam mire folytatta – ha segítség kell, azonnal szólj. Nem mondom el senkinek, de ígérd, meg hogy nekem szólsz. – Ha megígérem és be is tarom, akkor a magamnak tett ígérete szegem meg viszont nem tartom, be akkor az övét nem tartom be. 

- Rendben megígérem – mondtam – viszont én most nem megyek a többiekhez, ha nem baj. Inkább lepihenek.

- Persze menj csak, semmi baj – hálásan ránéztem majd megöleltem. Miután elváltunk, ő a többiekhez ment én pedig haza. Nem volt kedvem az ajtón menni ezért csak beugrottam az ablakon, ám meg is fagytam. Az ágyamon egy ugyanolyan számomra már nagyon is ismert levél volt, ugyan úgy akár a legutolsó. Mint mindig most is félve lépkedtem közelebb. 

Kezem csakúgy, mint máskor most is remegett. Mióta először megkaptam a levelet mindig is féltem kinyitni, de mégis megtettem. Rosszabb a tudatlanság.  A boríték kemény volt és megtörhetetlen akárcsak a tulajdonosa. A levél hibátlan volt semmi törés vagy más hiba nem volt rajta. Óvatosan mintha valami fegyver lenne bontottam ki. A lapot kivettem, majd szétnyitottam. 

Kedves Bellám.

A játék szabályokkal jár. Te megszegted az egyiket, ez pedig következményekkel jár.

 Csók: H

Szívem megállt majd eszeveszett vágtába kezdett. 

Kiugrottam az ablakon és már rohantam is. Ahogy csak a lábam bírta a leggyorsabbra kapcsoltam. Kérlek istenem, ne késsek el. Végig tudtam, hogy nem szabadna vele játszanom, de nem is azt akartam. Az én hibám miatt most lehet, hogy meg fog halni. Nem engedtem a makacs könnyeimnek, amik ki akartak buggyanni. Ez most nem az az idő, amikor gyenge lehetek. Annak még nincs itt az ideje és ez miatt a féreg miatt nem is leszek az soha. 

Jasper szemszöge: 

Bella szavai jártak a fejemben. „Van, amit senki nem tud” „Nem sodorhatlak titeket veszélybe”

Mire értette ezt? Mi az, amit nem tudunk? És ki miatt sodorna minket veszélybe? Mi megtudnánk védeni bárki is legyen az, aki bántani akarja főleg, ha Edward megtudja. Ő biztos, hogy nem hagyná, hogy baja essen. De nem mondhatom el senkinek. Megígértem és nem fogom megszegni.

A másik és egyben legfontosabb kérdés mégis az volt, hogy miért fog meghalni? Hisz ő nagyon erős. Erősebb valamennyiünknél félvér létére. Bella már a húgom és meg fogom védeni.

Furcsa illatot sodort felém a szél. Nem kellet hozzá sok idő, hogy felismerjem. Egy idegen vámpír.  Megakartam fordulni hogy megnézzem hol lehet, de  már csak azt éreztem, hogy valaki rám ugrik. Többen is voltak talán, ketten de nem voltam benne biztos. Éreztem, hogy a karjaim lassan elválnak a testemtől és nem tudtam ellenük harcolni.  

Bella szemszöge:

Újra ott voltam ahol nemrég elváltunk Jaspertől. Az illata még itt volt, így tudtam követni. Szívem eszeveszetten dübörgött mellkasomban. A félelem eluralkodott rajtam. Nem akartam még egy embert elveszíteni. Nem lehet, hogy ismét ő győzzön.

Gyorsabb iramra kapcsoltam, de orromba Jasper illatán kívül még valami bekúszott. Futottam. Nem, az nem lehet nem. A füstszag egyre erősebben érződött. Majd megláttam. Ott volt az erdő mellet közvetlenül. Már nem bírtam, feladta a lábam a lelkem is a küzdelmet. Eddig oly jól visszatartott könnyeim is folyni kezdtek.  Csak azt tudtam bámulni és szívem összeszorult. Ennyi maradt egy hamukupac. Semmi más. 

24. Fejezet

Sziasztok!

Köszönöm szépen a komikat és a pipákat (remélem most is kapok annyit) nagyon örültem neki, hogy habár eddig nem volt friss fejezet azért mégsem hagytatok el :) Úgy tervezem, hogy minden pénteken hozom a fejezeteket remélem ez így jó lesz :D Ha valakinek van ellenvetése nyugodtan szóljon. :)

Jó olvasást. :D

Puszi 

Beky 

24. Fejezet. 

 

Bella szemszöge:

Elszakadtam Edward ajkaitól és rögtön az ajtó felé fordítottam a fejem. A szívem, ami eddig Edward csókja miatt eszeveszetten dübörgött mellkasomban most megállt. A levegő, amit eddig gyorsan szedtem és szükségem volt rá most a tüdőmben rekedt. Mozdulatlanul ültem és mindent elfelejtettem.  A szoba és mindenki más eltűnt csak egy szürke tér maradt és Esme. 

Ott állt az ajtóban, abban a ruhában, ami mindig is jellemezte. Visszafogott, de mégis elegáns akár csak egy anyuka. Haja kiengedve állapodott meg vállán és a vámpírokra jellemző vonások fellelhetőek voltak arcán. Szája egyenesen állt, semmi érzelmet nem mutatott ki.  Majd feljebb néztem szemeibe. Az amit ott láttam több volt mintha száz ember szemébe néztem volna. 

Az öröm, a szeretet, ami ott volt olyan nagy mértéket öltött, hogy nem kellet ahhoz különleges erő, hogy észreveszem. Edward végigsimított arcomon, ránéztem és csak egy nagy mosolyt láttam. Edward is csak sugárzott a boldogságtól. 

- Bocsánat hogy zavarunk – mondta Elina aki Esme mellett állt. Esme még mindig egy helyben állt és csak nézett minket, éppúgy ahogy az előbb. 

- Semmi gond. Remélem nem gond. – néztem le Hannara és Benre. 

- Nem, dehogy is – lépett beljebb az ajtón – ők még csak tegnap kerültek ide hozzánk és a kis Hanna nem akart elaludni, a testvére meg nem hagyta magára. Már nem tudtuk, hogy mit kellene csinálnunk velük. Már az orvost akartuk hívni. 

- Csak egy olyan valakire volt szükségük, akiben megbízhatnak. – mondta Edward. 

- Valóban ez lehetett a gond – nézett rám mosolyogva Elina. Mindketten közelebb lépkedtek.

- Milyen aranyosak. – mondta Esme most először szólalva meg. 

- Hogy sikerült elaltatnod? – nézett rám kérdőn Elina. 

- Mikor kicsi voltam az édesanyám mindig énekelt nekem egy altatódalt – lenéztem Hannara majd úgy folytattam – én is elkezdtem neki dúdolni, majd már csak azt láttam, hogy alszanak – mosolyodtam el.

- És milyen szépen énekelted – mondta Edward.

- Köszönöm. – mondtam majd Elinára néztem. – Sajnálom, hogy lemaradtam, de amikor megláttam őket muszáj volt ide bejönnöm – néztem rá bocsánatkérően.

- Ugyan semmi gond, megértelek. Ők valóban csodálatosak és figyelemreméltóak. Nagyon sajnálom őket. Csak a szüleik voltak nekik. Pár napja a szüleik autóbalesetet szenvedtek, a két kicsi, Ben és Hanna nem voltak az autóban szerencsére.  Rögtön ide hozták őket, de még így is, hogy nem voltak ott a balesetnél valószínűleg érzik és tuják, hogy a szüleik már nem jönnek értük többé. Hanna egész nap sír, Ben pedig nem megy el mellőle. 

- Szegény – mondta Esme, mire én végigsimítottam Ben fején. Tudom milyen érzés ez. Tudom, mennyire fáj, és nem tehetsz ellene és azt is tudom, hogy mit kell tennem…

Tanya szemszöge: 

Van olyan, amit nem gondolnánk, hogy velünk is megtörténhet. Szeretem Edwardot, de talán nem eléggé.  És ő sem engem. Tudom, észrevettem, hiába próbálja tagadni vagy leplezni már régóta észrevettem, hogy hiába de nem úgy szeret, ahogy azt mindenkinek mutatjuk. Van, akit nálam jobban szeret és ez ellen nem tehetek semmit. Én sem vagyok egy ma született bárárny, sok hibát követtem el és evvel tisztában vagyok. Nem voltam elég jó testvér és barát sem. 

Sosem voltam egy szeretetreméltó vámpír, de az élet megviselt. Mindennek oka van. Nem mondom meg addig Edwardnak, hogy tudok arról, ami közte és Bella között van. Ez nem egy újabb kegyetlenség tőlem. Nem annak szánom csak szeretném, hogy készen álljanak egymásra és arra, hogy ezt mindenki más megtudja. Bella jövője nem egyszerű, ő nem hagyhat csak úgy mindent ott Volterrrában amíg nem biztos magában. 

Még sok minden van, aminek el kell dőlnie és habár kevés az idő erre, ők majd megoldják. Itt leszek, Edward mellet ameddig csak kell. Nem fogom kihasználni, hisz a szíve már másé. Ahogy az enyém is. Tudom milyen az, amikor valamit titkolnod kell olyanok elöl, akiknek legszívesebben elmondanád, hogy tudják végre igazán boldog vagy.  

A képeket nézegettem, amiket pár évvel ezelőtt csináltunk az Edwardal való közös kirándulások alatt és a családi képeket. Ha ezekre a képekre nézek úgy érzem mintha egy család részese lennék ami ideiglenesen befogad, nem úgy, mintha el tudtak volna fogadni Edward párjaként. Kopogást halottam, a kezemből letettem a képeket majd az ajtóra néztem. Éreztem a kamilla illatot és tudtam, hogy ez nem lehet más csak Irina. 

- Gyere be!

- Szia – köszönt kedvesen. Hármunk közül mindig én voltam a lázadó, Irina, aki mellém állt és Kate aki mindig józanul és tisztán tudott gondolkodni és cselekedni. 

- Szia. Gyere ülj le. – paskoltam meg a magam mellett levő helyet, mire odajött majd leült.

- Csak szólni szerettem volna, hogy Edward elment az árvaházba Esmevel és Bellával. – mondta, de Bella nevét undorral. 

- Ne légy ilyen – szóltam rá. Irina mindig is ugyanolyan heves természetű volt, mint amilyen én is. Előbb cselekszik, mintsem gondolkodna, vagy kérdezne. 

- Most meg mi van. Talán megváltozott róla a véleményed? – kérdezte ironikusan, mire ránéztem.

- Most komolyan? De hisz Edwardot akarja. Ő egy kis fruska aki Volterrából jött és azt hiszi, hogy minden az övé és úgy van ahogy akarja. Mi ütött beléd? Vagy már nem akarod Edwardot? Őt is meguntad akár csak a többit? – ha ezt most pár héttel előbb mondta volna valószínűleg egy nagyot lekevertem volna neki, de most minden más lett. Lassan felálltam majd egy szó nélkül kiléptem az ajtón és egyenesen lementem a nappaliba.

A fiúk ott beszélgettek. Amikor leértem csend lett. Meg tudom érteni, hogy miért. Borzalmas egy alak vagyok, hajtottam le a fejem majd inkább kimentem az ajtón. Egyetlen egy dolog van ami megtud változtatni, és ez pedig nem más mint a szerelem. Az a szerelem, amit majdnem minden ember és vámpír ismer és most már én is.

Irina szemszöge: 

Nem értem, hogy mi lehet Tanyaval. Mi mindig elmondtuk egymásnak a dolgainkat. Olyanok vagyunk, mint két igazi testvér. Mindig kiállunk egymás mellet és megvédjük a másikat. Ez most más, megváltozott, már nem ugyanolyan, mint régen, ezt az is bizonyítja, amit az előbb mondtam neki. Tudom, hogy elvetettem a sulykot és a régi Tanya tétovázás nélkül megpofozott volna, vagy még annál is többet tett volna, de most… most más lett.

Csendben maradt, majd csak elsétált mellettem és kilépett az ajtón. Tudom, hogy megbántottam és ezt sajnálom is, de valamit tennem kell, itt valakinek el kell tűnnie, hogy Tanya boldog lehessen. Már rég tudom, hogy ezt meg kellene tennem és van is egy személy, aki segíthet nekem ebben. 

Szobámba szaladtam majd a gardróbból elővéve a táskámat pakoltam bele mindent, amire csak szükségem lehet. A pakolás nem tartott sokáig, hisz ami kell, majd ott megveszem. Felkaptam a táskát majd elindultam lefelé. Nem fogom megbánni, amit tenni készülök, ezt Tanyaért teszem.

Lent a nappaliban mindenki értetlenül nézett rám, majd Carmen fellát és odajött hozzám. 

- Drágám hova mész? – nézett a kezemben lévő táskára majd újra rám aggódva. Azon még nem is gondolkodtam, hogy mit mondjak nekik. Hisz mégsem mondhatom azt, hogy:

Csak elmegyek, meglátogatom az egyik barátom, aki majd segít eltávolítani egy olyan személyt, akit nem kedvelek, de hamarosan jövök, ne aggódjatok.

- Ó hát csak az egyik régi barátom hívott, hogy nem e szeretném őket meglátogatni. – találtam ki egy jónak tűnő választ. Az érzelmeimet úgy irányítottam, hogy Jasper rá ne jöjjön semmire sem.

- És nem tudnál, mondjuk máskor menni? – kérdezte reménykedve. 

- Nem, sajnos már megígértem nekik és már nagyon régen is láttam őket – magyarázkodtam.

- Rendben, hát ha menni szeretnél, akkor menjél. – mondta Eleazar mosolyogva. 

- De azért majd Bella születésnapjára gyere Volterrába. – mondta Carlisle. 

- Biztosak lehettek benne, hogy ott leszek. – mondtam és az a gúnyosság, ahogy valóban hangzott volna, a fejemben úgy is hangzott. Onnantól fog megváltozni minden. Elköszöntem mindenkitől majd beültem a kocsimba és már száguldottam is a várostól minél messzebb.

Esme szemszöge: 

Az a pillanat volt talán a legcsodálatosabb dolog, amit valaha láttam. Mindig is reménykedtem abban, hogy Edward is megtalálja azt, akit szeret. A remény feltámadt bennem, amikor Edward és Tanya összeismerkedett, de valahogy mégsem volt teljes az öröm.

 Hiába akartam, hogy ők ketten együtt boldogok legyenek, mégis éreztem, hogy kettőjük kapcsolatából valami hiányzik. De az, amikor megláttam Edwardot és Bellát a kanapén ülve két kisgyerekkel, miközben csókolóznak megvolt az a hiányzó darab, ők úgy néztek ki, mint egy igazi család. 

Az én nagy fiam is végre megtalálta a szerelmét. Moccanni sem tudtam. Azt a csodálatos képet örökre az emlékezetembe szerettem volna vésni. Bella igazán jó anya lenne, ebben biztos vagyok. Ahogy a kicsikkel törődött bámulatos, mintha sokévi tapasztalat lenne benne. Hallottam azt amint énekel és egyszerűen csodálatos volt. Renné nagyon jó anya volt, Bella olyan lett, mint ők ketten együttvéve és még jobb. Ha látnák most a lányukat, akkor boldogok lennének, ebben biztos vagyok. 

Bella szemszöge:

Még maradtunk egy keveset a gyerekek szobájában, majd miután elköszöntünk Elinától elindultunk ki a parkolóba. A folyosón ballagtunk, amikor Edward összekulcsolta a kezeinket. Felnéztem rá és csak bámulni tudtam, haja a szokásos módon összekócolva ált.  Bőre ugyanolyan fehér és tökéletes volt, mint mindig. Ennél tökéletesebb vámpírt még nem láttam. Edward észrevehette, hogy figyelem, mert felém nézett.

 Először a szemét néztem, ami mindig csillogott, ha rám nézett. Sohasem értettem és nem is fogom, hogy miért épp én lettem az, akibe beleszeretett. Vannak nálam jóval értékesebb személyek is, akik megfelelnének Edwardnak még akkor is, ha beleszakadna a szívem abba, hogy mással lásam, de tudom az még mindig helyesebb lenne, mint így hagyni, hogy belém szeressen még jobban.

Tudom, hogy el fog jönni az a nap amikkor elveszít és már ha csak fele annyira is szeret, mint én őt akkor abba belepusztul.

Nem fogja tudni elviselni azt, hogy magára maradt még akkor is, ha ott van a családja. Egy család szeretete nem ugyan olyan, mint a szerelmed iránt érzett érzelmek. Ha az akit szeretsz, aki mindennél többet jelent neked és elveszted, olyan mintha a szívedet tépnék ki. És szív nélkül nem lehet élni. Biztos vagyok benne, hogy ha meghalok, ő megbosszulja és akkor ő is meghal. Ezt nem engedhetem. Neki élnie kell. Amíg itt vagyok, minden egyes percet kiakarok vele élvezni, hogy akkor amikor el kell válnom tőle, elmondhassam magamnak, hogy mindent megtettem az életemben amit csak szerettem volna. 

Elmosolyodtam majd odahajolva hozzá ajkaimat az övéire érintettem. Szívem, ami az ő közelében mindig hevesen vert most még gyorsabb iramra kapcsolt. Edward halva ezt belemosolygott a csókunkba és én is ugyanezt tettem. Kezét az arcomra csúsztatta majd szemeimbe nézett.

- Szeretlek – suttogta alig halhatóan, de mégis olyan volt mintha kiabálná. 

- Én is szeretlek – mondtam ajkaiba majd újra megcsókoltam. Nem baj, ha az egész világ tudja. Nem érdekel, hogy hányan néznek, csak az hogy mindenki tudja szeretem őt.  Elváltunk egymástól majd szembenézve vele mosolyogtunk egymásra.

- Jobb, ha megyünk. – mondta még mindig a szemembe nézve. Én csak bólintottam majd a kocsihoz mentünk. 

Esme a kocsi mellet, ált és valamin nagyon gondolkodott, mert csak előre bámult. Már előtte voltunk, amikor ránk pillantott és csak mosolygott. 

- Esme megértem ha most utálsz amiért Edward és Tanya közé álltam de… - folytattam volna csakhogy nem hagyta. 

- Köszönöm – suttogta – Nagyon köszönöm. – mondta majd odalépve hozzám karjaiba zárt és én boldogan bújtam az ölelésébe.  

- Nem tudom megmondani mennyire hálás vagyok. – suttogta sírós hangon – köszönöm, hogy végre Edward is teljesen boldog lehet.

- És mégis mióta vagytok együtt? – nézett ránk kérdőn. 

- Már elég régóta, de mindenki előtt titkolni szerette volna Bella, így nem sokan tudják csak azok aki rájöttek. – mondta Edward.

- És mégis kik azok?  

- Hát Emmett, Kate, Alice, Jasper, Jane és Rosalie is sejti, de nem mondtam neki semmit sem.  – néztem Edwardra.

- Á szóval ilyen sokan és én meg csak most tudom meg? – kérdezte Esme. 

- Sajnálom, de nem akartam, hogy olyan sokan tudják. – néztem bocsánatkérően Esmere.

 - Semmi gond, az a lényeg, hogy ti boldogok vagytok. – mondta mire Edwardal egyszerre odahajoltunk hozzá és egy puszit nyomtunk az arcára.

- Te vagy a világ legjobb anyukája – mondta Edward. Valóban az, bárcsak az enyém is itt lehetne.

- Ne szomorkodj. Figyel téged és büszke rád. Ebben biztos lehetsz. –simított végig az arcomon. Most úgy éreztem megint van anyukám, akinek bármit elmondhatok, aki szeret, és akit én is szeretek.

23. fejezet

23.Fejezet.

Bella szemszöge:

Miután átöltöztem a lisztes ruhámból siettem lefelé. Alig vártam már, hogy az árvaházban lehessek. Amint leértem Esme mosolygó arcával találtam szemben magam. 

- Mehetünk – indultam az ajtó felé – A sütik? – jutott eszembe a legfontosabb dolog. 

- Itt van nálam – mondta Esme aki mögöttem állt. 

- Lehet, hogy jobb helye lenne a kukában. Nevetett fel Emmett mire gyilkos szemekkel néztem rá. 

- Emmett – szóltak rá többen is a nagy macira, ő azonban csak tovább vigyorgott.

- Most miért kell megint engem bántanotok? – kérdezte sértődötten. 

- Mert néha olyan bunkó tudsz lenni. – mondta Rosalie.

- Majd mindjárt kiderül. – mondtam majd odaléptem Esmehez és kivettem egy sütit majd beleharaptam. Számomra az ételek mindig is különlegesek voltak és nagyon szerettem őket, félvér vámpír létemre azonban felismerem, hogyha valami olyan rossz, hogy még arra sem méltó, hogy megegyük és ez most pont ilyen volt. 

- Meg kell mondjam Emmett. Nagyon ritka az amikor igazad van! – mondtam, mire egy óriási vigyor terült szét az arcán. – De ez most abba a nagy többségbe esik, amikor nincs igazad. Ez a süti nagyon is finom. – mondtam még magamat is meglepve. Emmett olyan szemekkel nézett rám, mint amilyet még sohasem láttam. A többiek is csak meglepődve néztek rám. 

- Most már viszont menjünk. – mondta Esme és megindult az ajtó felé. 

- Várj anya majd én segítek. – mondta Edward miközben elvette Esmnétől a dobozt.

- Köszönöm kisfiam. – nézett rá hálásan. Habár Esmének nem jelent nagy terhet a doboz, mert akár egy egész bútort is tudna cipelni azonban az a gesztus, hogy Edward elvette tőle a dobozt nagyon jól esett neki. 

- Aztán csak óvatosan nehogy elrontsd a gyerekeket. – mondta Dave mosolyogva. 

- Én nem fogom őket elrontani, úgyhogy nyugodt lehetsz. – mondtam majd rájuk kacsintva kimentem Esme és Edward után, akik már a kocsiba tették be a sütiket. 

- Edward te is szeretnél velünk jönni? – kérdezte tőle Esme. 

- Ha nem jelent gondot anya. 

- Ugyan dehogy is. Biztos, hogy nagyon fognak neked örülni. – mondta Esme kedvesen. 

- Edwardot ki nem?!  - mondtam, amire gyorsan be is fogtam a szám. Esmére néztem, hogy hallotta e de ő csak mosolygott majd beült a kocsiba. Edwardal egyszerre indultunk meg az anyósülés felé majd amikor észrevettük hogy mindketten oda tartunk közvetlenül egy más előtt megálltunk.

- Ülj csak te – mondtuk egyszerre. 

- Nem te ülj csak, én majd hátraülök. – mondtam. 

- Nem ülj csak te. Nekem jó lesz hátul. – mondta ő is.

- Jó akkor mindketten üljünk hátra. – néztem a szemeibe. Edward csak elmosolyodott majd egyet hátrébb lépett és kinyitotta nekem az ajtót mire egy hálás pillantást küldtem felé. Régen mikor odakerültem a kastélyba rengeteg új dolog volt, amit meg kellet szoknom. 

Aro elvárta, hogy mindenki tisztelettel bánjon velem, amit persze először nem tudtam megérteni és elfogadni, hisz úgy véltem és még ez ma is kitart, hogy semmivel sem vagyok különb másoknál. Valóságos hercegnőt csinált belőlem, aminek nem láttam a jó oldalát. Végül beletörődtem, hisz Aronak ez sokat jelentett, így nekem is.

Habár először számomra nehéz volt megszokni és megszeretni azt, hogy van egy nagybátyám, aki szeret és segíthet rajtam. Akkor ugyanis az az érzés, az a fájdalom, ami bennem volt, nélkülük nem lehetett volna elviselni. A farmernadrágokat felváltották az egybe részes csodaszép ruhaköltemények melyekben néha egy próbababának éreztem magam. Azt a nevet melyet már oly sokszor ejtettek ki szüleim a szájukon felváltotta a „kisasszony” vagy éppenséggel a „hercegnő”

.

Ahogy telt az idő egyre több barát állt mellettem, akik nem csak kötelességből tettek volna meg bármit értem, hanem a saját érzéseik miatt és ezzel én magam is így voltam. A várral, a szabályokkal való megbarátkozás ezek után sokkal könnyebben ment mint azt hittem volna és az évek csak teletek míg már azt nem éreztem, hogy teljesen közéjük tartozom. 

Gondolataimból egy bársonyos és egyben hideg kéz ébresztett fel. Fejemet, mely eddig az ablak felé volt fordítva miközben merengve néztem a tájat, most a kéz tulajdonosára kaptam. Mosolya akár a tavaszi virágok, amik kinyílnak és reményt hoznak. Én is viszonoztam a mosolyát majd szorosan megszorítottam a kezét miközben azon reménykedtem, hogy Esme észre ne vegye. Szemeiben láttam ugyan azt amit az enyéim is tükröztek, a végtelen szerelmet amit iránta érzek. El sem hiszem, hogy mennyi minden változott másfél hét alatt. 

- Esme kérlek, meg tudnál állni egy bevásárlóközpontnál? – néztem a visszapillantó tükörbe. Azonban kezeimet továbbra is Edward kezei között hagytam. Esme a visszapillantóból úgy sem látja meg. 

- Persze. – mondta majd tovább haladtunk a város felé. Szemeimet az összekulcsolt kezeinkre szegetem. Edward keze szorosan és egyben gyengéden tartotta az enyéimet. Belegondolva abba, hogy most már csak pár napig van lehetőségem fogni a kezét és hozzábújni, ez borzasztó. Mert van, amikor megtehetnénk ám nem élünk a lehetőséggel. Emlékszem, hogy a szüleim minden egyes percet a lehető legboldogabban élték meg mindig számítva arra, hogy bármikor vége lehet az életüknek. Ez az, amit nekem is megtanítottak. Ezentúl én is mindent megfogok tenni, hogy ezt a pár napot boldogan töltsem, még akkor is ha nem szabadna. Az autó leállt. 

Elengedtem Edward kezét majd kiszálltam a kocsiból. Komótosan lépkedtem a bevásárlóközpont felé. Nem hittem volna, hogy ennyire nem tudok sütni. De amint ez beigazolódott jobb, hogyha többet nem próbálkozom meg vele. Mosoly szaladt a számra hisz eszembe jutott Emmett arca. Imádom azt a nagy macit. Kár, hogy már nem tudja meg milyen igaza volt a süteménnyel kapcsolatban. 

Talán majd egyszer elmondom neki.

Utamat a sütemények felé vettem, majd végig tanulmányoztam a kínálatot. Nem szerettem volna olyant vinni, ami akár káros is lehet nekik. Nem válogathattam sokáig, de nem is kellet, mert találtam egy olyat, ami reméltem, hogy ízleni fog nekik legalábbis az én sütimnél csak jobb lehet. Levettem pár doboznyit majd már mentem is a pénztárhoz. Amint sikerült  megvennem a sütiket siettem is a kocsi felé. Nem szeretném, hogyha miattam nem tudnánk olyan sokat a gyerekekkel lenni.

Kinyílt a kocsi hátsó ajtaja majd Edward szállt ki onnan. Odalépett hozzám majd a kezemből kivette a sütiket. 

- Ezeket meg minek vetted? – kérdezte miközben beültünk az autóba.  Ha elmondom valószínűleg Edward nem fogja megmondani. Esmé nem olyan, mint aki árulkodik. Tud titkot tartani, meg ha el is mondanám neki abból sem lenne semmi gond hisz ez nem egy olyan nagy dolog. Edward pedig hát ő csak Edward. Számára ezek a dolgok nem olyan fontosak és nem is érdemes velük hencegni. 

Azonban ha egy fontos dolgot megtud azt képes akár az örök életre megtartani magának. Beültem a kocsiba. Esme elindította a kocsit és kihajtottunk az emberekkel teli parkolóból.

- Miért vettél süteményeket hisz ott van az amit te sütöttél. Vagy talán az nem elég? – kérdezte kedvesen Esme. 

- De elég lett volna. De nem szívesen adnám oda a gyerekeknek. Meg kell, hogy mondjam Emmetnek igaza volt, azok a sütik valami förtelmesen sikerültek. – mondtam mire Edward felnevetett. Esmé pedig csak elmosolyodott. Őszintén mondom nem haragudtam rájuk. – Még jó, hogy megkóstoltam mielőtt odaadtam volna a gyerekeknek. 

- Biztosan nem annyira vészes. – mondta Edward. 

- Ó pedig az hidd el. Jobb ha abból nem eszik senki sem, még a végén valaki megfullad tőle. Azt hiszem jobb, ha lemondok a sütésről örökre. – mondtam majd inkább a tájat kezdtem el figyelni. 

- Majd én megtanítalak. – mondta Esme. – Hidd el egyszer még jól jöhet. – mondta. 

Jól fog jönni. Visszhangzott a fejemben. Talán. Talán majd egyszer tényleg jól jön. De az még mesze van. 

Edward folyamatosan fogta a kezem, ami nagyon jó érzés volt. Nem hittem volna, hogy ilyen jó amikor van valaki akihez odabújhatsz. Aki megölel vagy megvigasztal. El sem hiszem, hogy ez tényleg ilyen. Hamar megérkeztünk az árvaházhoz. Nem olyan volt, mint amire számítottam. A régi épület, ami mára mondhatni már éppen, hogy csak állnia kellet volna gyönyörű volt. A falak alapjai ugyan megmaradtak megőrizve az eredeti épület egykori kinézetét, mintha csak most építették volna. 

Valószínűleg rekonstruálták a régi kinézetét és megpróbálták ugyan úgy elkészíteni. Nem kellett senkinek sem mondania ahhoz, hogy tudjam Esme érdeme mind ez. Ha a város nem is volt Amerika egyik legszegényebb városa nem is volt a leggazdagabb. Itt mindenki csak annyit keresett, hogy boldogan meg tudjon élni. Azoknak, akik itt éltek nem a pénz volt a fontos. 

Esmének nem lehet saját gyermeke, így ott segít, ahol tud. Számára minden gyerek a sajátja, akiről gondoskodni kell. Habár ez nem egy kötelezettség. Ő tiszta szívéből csinálja.

Ez a hely nagyon sok gyereknek ad lehetőséget arra, hogy egy rendes helyen nőjenek fel, ha már az élet elragadta tőlük a szüleiket. Ha lehetne, a világon minden gyereken segítenék de ez lehetetlen. Több olyan embernek kellene lennie a földön akik nem csak saját maguk boldogságával foglalkoznak hanem másokkal akiknek még fele annyi sem jutott mint  nekik.

Belül az egész épület modern volt és csak úgy zajlott bent az élet. Mindenhol vidám gyerekek szaladgáltak és játszottak. Jó volt őket nézni és látni azt, hogy milyen jól érzik magukat. Edwardra néztem aki rám mosolygott. Egymás mellet mentünk. Esme előttünk haladt mutatva az utat. Amint meglátták a gyerekek boldogan szaladtak felé. Már értem, hogy miért szeret idejárni Esme.  Az a sok boldogság amit itt kap, egy egész városnak is elég lenne. 

Egy fiatal  nő lépett mellénk, aki nem lehet több 28 évesnél. Az arca barátságos volt. Barna haja hullámosan volt leengedve vállára. Szemei barnák voltak és egy cseppnyi fáradság sem tükröződött rajta.

- Jó napot Esme! - köszöntötte kedvesen egy visszafogott mosoly kíséretében. 

- Jó napot. Ha nem bánja elhoztam a fiamat is és a család egyik nagyon jó barátját - nézett felénk Esme. 

- Nem, dehogy is baj. Szia Edward. Veled már volt szerencsém találkozni, örülök, hogy eljöttél - mosolygott rá és most valamivel nagyobb mosoly terült az arcán. Hiába, Edward mindig is ilyen hatással volt a nőkre, amit nem is csodálok. Most azonban a nő arcán lévő mosoly nem olyan volt mint amit mindig látni lehet, hanem ez csupán csak az újralátás öröme volt.

- Igen én is örülök - viszonozta Edward is a mosolyt. 

- Veled azonban még nem volt szerencsém találkozni, a nevem Elina Manz - lépett mellém - nagyon örülök, hogy eljöttél az Esme által már igen csak nagyra nőt épületünkbe. Remélem, hogy jól fogod magad érezni itt. A gyerekek igen közlékenyek és szívesen találkoznak új emberekkel.

 Elina Manz

- Én is nagyon örülök, hogy eljöhettem ide. Engem Isabella Volturinak hívnak, de hívjon csak Bellának. - mondtam.

- Ugyan nyugodtan tegezz csak. Hisz nem vagyok én olyan öreg. 

- Rendben köszönöm - néztem rá. 

- Hoztunk egy kis ajándékot a gyerekeknek - mondta Esme. 

- Nagyon szépen köszönjük. A gyerekek biztosan fognak neki örülni, mint ahogy mindig - mosolygott rám. Én csak bólintottam. Elina Esmehez fordult majd elkezdtek beszélgetni, én addig a termet kezdtem tanulmányozni. Valószínűleg ha nem vámpír lettem volna én is ilyen helyre kerültem volna. De lehet, hogy akkor mindez nem történt volna meg. Lehet, hogy most egy távoli országban egy eldugott kis városban élnénk. Távol mindentől és mindenkitől.  De vajon akkor boldog lennék? Milyen lenne Edward nélkül vagy a Cullen család nélkül. Vajon őket sem ismerném?

Annyi kérdés, amire nincs válasz. Talán a jelennel kellene foglalkoznom nem a múltal. Azon már nem tudok változtatni, de van, amin igen. Megráztam a fejem, hogy kiűzzem ezeket a gondolatokat a fejemből. 

- Valami gond van? - lépett mellém Edward. Nem kellett ránéznem ahhoz, hogy tudjam ő az. Az illata, a mozgása, de legfőképpen az az érzés, amikor közel van hozzám, az árulta el, hogy ő az. 

- Nem - ráztam meg a fejem - Nincs semmi gond. Csupán csak elgondolkodtam. Túlságosan is - mondtam halkan, de valószínűleg meghallotta. 

- És mi az ami abban az okos fejedben járt? - kérdezte hozzám közelebb lépve. Rögtön az jutott eszembe, hogy Esme megláthat, de valószínűleg Edward nem csinálná, ha nem lenne biztonságos a terület. Odabújtam hozzá mire még szorosabban magához vont. 

- Csak a múlt - válaszoltam halkan. 

- Akkor már értem – súgta a fülembe. Leheletétől megborzongtam. Imádom ezt az érzést - Te más vagy. Nem ember neked vannak rokonaid, akik szeretnek és nem csak a családod - nyomott egy puszit a nyakamba, amire elmosolyodtam. 

- Igazad van - dőltem hozzá – jobb, ha most a gyerekekre gondolok. 

- Tudod egy dologban teljesen biztos vagyok – mondta mire értetlenül néztem rá.

- Miben?

- Abban, hogy téged minden gyerek kedvelni fog, csak nehogy némelyik túlságosan megkedveljen – mosolyognom kellet a mondat végét már olyan fojtott hangon mondta, mint még soha semmit sem. Birtoklóan ölelt magához, ami nagyon jó érzés volt. Hangosan felkuncogtam. 

- Ugyan hisz ők még kicsik. – mondtam a szemeibe nézve.

- Igen némelyikük de itt nem csak kicsik vannak, meg amúgy is ott vannak a dolgozók – nézett rám féltékenyen. –Kérlek. – néztem rá.

- Nos ha gondoljátok, akkor körbe is járhatnánk az épületet. – mondta Elina miközben felénk lépkedett. Edward távolabb ment tőlem, de csak annyira, hogy ne tűnjünk feltűnőnek vagy furcsának.

- Rendben menjünk – mondtam. Lassan lépkedtünk a folyosón. Előttünk ment Esme és Elina így Edward nyugodtan megfoghatta a kezemet, ami felettébb nagy öröm volt számára. Elmosolyodtam ezen, hisz egyre többször érzem azt, hogy nem kell annyira félnem a lebukástól. 

- Ebben az árvaházban az adományoknak köszönhetően egyre több gyermeket tudunk befogadni. A gyerekeket egészen kiskorokul akár pán naposan is be tudjuk fogadni és 18 éves koráig maradhatnak is.  Vannak olyanok, akik miután kikerültek innen néha visszalátogatnak még. Egyre több gyereket tudunk örökbe adni. Az, hogy ki milyen korú gyereket szeretne az változó.  – nézett hátra, amire Edward keze már el is tűnt. 

Tovább mesélt az árvaházról, de én már nem tudtam odafigyelni. Az új ajtón, ami látszott, hogy nemrég lett kicserélve megláttam egy ápolót, aki éppen egy kisbabát öltöztetett fel. A lábánál pedig egy alig 4 éves kisfiú ágaskodott, hogy jobban láthassa a kisbabát. Lábaim automatikusan vittek feléjük. Valami furcsa érzés kerített hatalmába. Észre sem vettem de már a szobában voltam. A csecsemő hangosan sírt úgy, hogy a szívem majd meg szakadt. 

 - Jó napot – hallottam meg az ápoló hangját, de szemeimet le sem tudtam venni a kisbabáról. 

- Jó napot – mondtam, de tudatában sem voltam semminek. A kisfiú védelmezően fogta a testvére lábát. Csak úgy érezni lehetett közöttük a kötődést. Leguggoltam hozzá. Bizalommal és erősen nézett felém, hogyha kell, akkor megvédi a húgát bármi áron. Szemeibe nézve egy kép villant meg előttem egy zöld szempár, amit nem tudtam, hogy kié mégis kötődtem hozzá.

- Szia – köszöntem neki. 

- Szia – köszönt vissza el nem engedve a húga lábát. 

- Megengeded, hogy megfogjam a kishúgodat? – kérdeztem felpillantva a kislányra, aki még mindig hangosan sírt. Csak bólintott.

- Köszönöm – mondtam majd felálltam.  Az ápolóra néztem, aki csak némán szemlélt. 

- Megfoghatom? –kérdeztem miközben a kicsire néztem.  

- Persze csak nyugodtan. – mondta majd arrébb ment. Lassan közeledtem a kicsi felé. Szemei könnyesek voltak és pirosak a sok sírástól. Megálltam majd nem mozdultam csak néztem. Hangja elhalt majd már csak szipogott. Kezem nagyon lassan indult meg felé.  Olyan törékenynek tűnt. Kezem közé fogtam, majd felvettem. Érdeklődve nézett és már nem is sírt. Nem tudom elmondani, hogy milyen érzés volt. Nincs erre szó. 

- Hát szia. – mosolyogtam rá miközben beszéltem hozzá. Először meglepődötten nézett rám majd döbbenten. Megijedtem, hogy talán rosszul fogom.  A döbbent arc aztán átváltott valami mássá. Picurka ajkai mosolyra húzódtak, amire az enyémek is. Olyan aranyosan nézett, hogy erre mindenki szíve meglágyult volna. 

- Hát szia – mondtam neki még egyszer, amire még nagyobb lett a mosolya. Két kezet éreztem a lábamnál mire lenéztem és megláttam, ahogy a kisfiú vágyakozva nézett fel a testvérére. Körbenéztem szemeimmel az ápolónőt kerestem, de ne találtam, viszont megláttam egy kanapét majd odamentem a két kicsivel. Mind a hárman leültünk. A kicsit a kezemben fogtam, amíg a testvére mellém ült és izgatottan nézte a testvérét. Rámosolygott, majd megsimogatta az arcát. 

- Mi a neved drága? – néztem a kisfiúra. 

- Ben – mondta, de a szemét le nem vette a húgáról.

- És a testvéredet? 

- Hanna. 

 Ben

 Hanna

 Hanna csak nyugodtan feküdt a kezemben és engem nézett. Apró kezével megfogta az egyik hajtincsem, majd elkezdte birizgálni. Gyönyörű szép szemekkel nézett rám. Szemei olyan különösek voltak, nem volt még bennük a kudarc a bánat vagy olyan, mint akár egy felnőttébe, semmi csak a csillogás az életről nem valóm tudás. Ha lehetne kisbabám, akkor olyan gyönyörűt szeretnék, mint amilyen Hanna. A szülei igazán büszkék lehettek rá. Csak olyan szép lesz, mint Edward neki fogja örökölni a mosolyát, a haját és mindenét. Megráztam a fejem majd újra a két kisgyerekre figyeltem. Ben érdeklődve figyelte a kishúgát mindeközben végig fogta a kezét. Egy furcsa érzés kerített hatalmába, amit már az előbb is éreztem. 

Ez az érzés a hiány. Valaki hiányzik, akit ismertem, de nem tudom, hogy ki. Hanna édesen játszott a hajammal, néha fel-felnézett rám mintha várná a reakciómat.

Halkan elkezdtem dúdolni azt amit régen anya is dúdolt nekem. Az emlékek újra visszatértek. Hiába voltam kicsi akkor, mégis emlékszem minden egyes pillanatra. 

 Amit Bella énekel a kicsiknek. 

„Anya a hintaszékben velem a karjaiban dülöngélt előre hátra és úgy nézett rám mint egy kincsre amit féltve kell őrizni és mindig mindenki csodálja. Lassan dülöngélt, arca nyugodt volt és ez engem is megnyugtatott. Halkan énekelt és lágyan, akárcsak a szél simítása bőrömön. Feje mellett megjelent apa is. Mosolyogva néztek engem miközben anya még mindig énekelt. Apa odafordult anyához majd egy puszit nyomott az arcára, szerette anyát, ahogy engem is. Olyan boldogok voltak. Az a sok szeretet mi belőlük áradt melengette kicsi szívemet, még nézni akartam őket, de bármennyire is szerettem volna nyitva tartani a szemeimet nem sikerült még láttam, ahogy összemosolyogtak majd szemeim lassan lecsukódtak és már repültem az álmok mezejére.” 

Énekeltem, de szemeimből könnyek hullottak. Ezek a könnyek egyszerre voltak az öröm könnyei, amit akkor éreztem, a bánaté, hogy őket elveszítettem és a háláé amivel nekik tartoztam. Edward jelent meg majd odajött és egy puszit nyomott az arcomra. Óvatosan letörölte könnyimet majd a két kicsire nézett, én is ugyan így cselekedtem. 

Meglepődve vettem észre hogy elaludtak. Halkan vették a levegőt én szinte már csak halkan dúdoltam nem akartam őket felébreszteni. Edward óvatosan leült mellém majd átkarolta a vállamat így nézte ő is a gyerekeket.

- Milyen aranyosak – suttogta.

- Igen azok – mondtam majd csendben maradtunk és csak néztük Hannat és Bent. Milyen gyönyörű, így ahogy alszik. Ben édesen ráhajtva a fejét a lábamra aludt el. 

Edward megfogta az államat majd lágyan maga felé fordította. Szemébe néztem és ott mérhetetlenül nagy szerelmet láttam majd elkezdett felém közeledni. Tekintetem szeméről levándorolt piros ajkaira, amik már nagyon közel voltak és szép lassan ajkaink össze is értek.

Lágyan csókoltuk egymást, kezét arcomra csúsztatta és úgy csókolt, de közben vigyázva Hannara aki még mindig édesen aludt.

Egy érzésem támadt hirtelen és ez nem más volt mint az, hogy valaki figyel…..

:( :)

Sziasztok tudom már régen volt friss és nemsokára hozom is csak semmire sincs jelenleg időm, de hamarosan bepótolom és csak úgy özönleni fognak a fejezetek. Lassan vége a sulinak és az értséginek is és utána már tényleg hozom hisz most fognak történni a legkisebb dolgok. Nagyon szépen köszönöm azoknak aki szavaztak a tablómra.
Kitartás és hozom. :)
Puszi
Beky :D