31. Fejezet

Sziasztok.

Itt is a fejezet. Remélem hogy tetszeni fog és elég hosszú lett. :) 

Jó olvasást!

Edward szemszöge:

 Szememet kinyitva rögtön eszembe jutottak azok a csodás percek, mikor Bella igent mondott. És az, ahogy testét birtokoltam. Enyém lett mindenestül. Az, ahogy csodás ajkait enyémhez érintette, miközben szorosan hozzám simult. Lassan simítottam le róla azt a ruhát melyben olyan csodálatosan nézett ki, hogy minden férfi azonnal a lába elé vetné magát. Az, ahogy selymes bőrének minden négyzetcentiméterét végigcsókoltam. Oly szorosan öleltem magamhoz és reméltem, hogy most már sohasem válunk el. Szívem, mely már oly régóta halott mintha megdobbant volna akkor, mikor elfogadta a gyűrűt. Életemben nem voltam olyan boldog hogy a feleségem lehet, és hogy az örökkévalóságot velem tölti. Mégis itt hagyott. Még érzem magamon csodás illatát, csókjának csodás izét ajkamon és testemet elönti a hiány, amit ő okoz. Lassan öltöztem fel, miközben azt a helyet néztem, ahol boldog voltam életem szerelmével pár percig és még mindig nem tudtam elhinni, hogy itt hagyott. Reménykedem, hogy még a házban van így gyorsan futottam hazafelé. A remény egyre nagyobb bennem, mégis tudom, hogy nem szabadna elbíznom magam. Olyan gyorsan futottam, ahogy csak tudtam. Beérve a házba családom döbbent tekintetével találtam szemben magam. 

- Edward mégis mi történt – jött közelebb anya, az arcán aggodalom tükröződött. 

- Bella? – néztem rájuk reményteljesen.

- Nincs veled? – Alice hangja döbbent volt. Fáradtan ültem le a kanapéra, még annak ellenére is, hogy nem voltam az. Hajamba túrtam és fejemet lehajtottam. Hát elment. Itt hagyott, ahogy mindig is mondta.

- Edward mi történt? – ült le mellém Rosalie, miközben kezét hátamra simítottam. Dühös voltam rá, amiért ezt csinálta. Dühös voltam, amiért elhagyott miközben szeret. De mégis miért? 

- Elment. Itt hagyott. 

- De mégis hogyan? Talán rosszul sikerült az este? – nézett rám kérdőn Jasper, akinek arca eltorzult a fájdalomtól, amit belőlem érzett. 

- Minden jól ment. Nagyon tetszett neki a hely és jól éreztük magunkat, majd megkértem a kezét. 

- És mit mondott? – nézett rám kíváncsian Rosalie.

- Semmit, de a gyűrűt felhúztam az ujjára és a tetteiből azt vettem ki, hogy ez igent jelent.

- Milyen tetteiből? – nézett rám értetlenül Emmett. Felhúztam a szemöldökömet és vártam, hogy leessen neki, ami meg is történt.

- Ja, hogy úgy érted – mondta eltűnődve.

- Úgy - vágtam rá. 

- És mi történt utána? – próbált tovább faggatni Alice

- Csak csendben feküdtünk, majd egyszer csak Bella teste megmerevedett és már nem is éreztem semmi. Valahogy elaltatott. 

 

- Velünk is ugyan ezt tette fiam – tette apa vállamra a kezét. Rosalie pedig folyamatosan a hátamat simogatta, hogy valahogy sikerüljön kicsit megnyugtatnia, de ez is csak rá emlékeztetett. Bella Rosalie miatt lett olyan, amilyen most. Kedves és érdekli, hogy mi van másokkal. 

- Tudtam, hogy itt fog hagyni. Mindig mondta, de annyira reméltem, hogy sikerül meggyőzni. Nem tudom elhinni, hogy itt hagyott, hogy nincs mellettem. Az a két hét mind felesleges volt, mert elment és itt hagyott és még csak meg sem mondta, hogy pontosan miért – keltem ki magamból.

- Edward Anthony Masen Cullen. Hogy mondhatod azt, hogy felesleges volt – csattant fel Alice – ha igazán szereted, akkor minden egyes pillanat ajándék volt vele. Én mindig láttalak titeket. Mindig ott volt az a fény a szemetekben és esküszöm még életemben nem láttam olyanokat, mint amilyen ti ketten vagytok – mondta, majd eltűnt és egy borítékkal a kezében tért vissza. Megfogta a kezemet, majd belehelyezett egy apró tárgyat. Amikor megnéztem mi az, érzelmek sokasága öntött el. 

Emlékszem mikor anyám a kezembe nyomta. A fájdalmak ellenére is mosolygott és próbálta nem kimutatni a fájdalmait. Csodás hangját még most is hallom és magam élőt látom meggyötört, de csodás arcát. Megígértette velem, hogy ezt a gyűrűt annak a lánynak fogom odaadni, akit szívből fogok örökké szeretni. Emlékszem mikor felhúztam Bella ujjára, annyira boldog voltam, mégis ennek a boldogságnak csak egy része van meg. 

 - Nyisd ki – adta a kezembe a levelet. Kérdőn néztem rá, mire csak bólintott. Lassan és egyben félve nyitottam ki a levelet. A benne lévő lap ketté volt hajtva és amint szétnyitottam, rögtön felismertem Bella kézírását. Nagy levegőt vettem, majd elkezdtem olvasni.

- Kedves Edward 

- Ha nem szeretnéd, nem kell hangosan felolvasnod. Biztosan személyes. – Anya már csak anya. 

- Nem. Szeretném hangosan is felolvasni – mondtam majd ismét elkezdtem. 

Kedves Edward. 

Nem is tudom, hogy kezdjem. Sejtem, hogy most mi zajlik le benned. Csalódtál bennem és haragszol. Azon sem csodálkoznék, ha már nem szeretsz. Amit tettem az borzalmas, ha azzal a szemmel, nézzük, amivel Te látsz engem. Talán felmerült benned az a kérdés, hogy mindez játék volt? Nem is szerettelek? De az irántad érzett szerelmemet senki sem kérdőjelezheti meg, mert az az egyetlen, ami törhetetlen. Ez a szerelem volt az ok, amiért elhagytalak és nem csak téged, de az egész Cullen családot. Talán megérthetetlen és felfoghatatlan, hogyha ennyire szerettelek titeket, hogy voltam képes elmenni. És erre a válasz az, hogy nagyon nehezen. A szívem megszakadt abban a pillanatban, ahogy otthagytalak a parton. De meg kellett tennem, mert az életetek múlt rajta. Sajnos nem könnyű az életem és ezt a harcot magamnak kell megvívnom úgy, hogy közben senkinek se essen bántódása.  A szüleim gyilkosa most rám vadászik és feltett szándékom, hogy megöljem, még ha közben meg is halok. Életem legboldogabb pillanata az volt, mikor letérdeltél elém és megkértél arra, hogy töltsem veled az örökkévalóságot. Mert abban a pillanatban olyan boldog voltam, mint a földön senki más. Akkor, abban a pillanatban elfelejtettem mindent, minden jót és rosszat, mert csak a közös jövő volt szemeim előtt, amit veled élhettem volna le. Mégis vissza kellett, hogy térjek a valóságba. Bárcsak minden olyan egyszerű lenne, ahogy elképzeltük és csak egyszerű emberek lennénk, de nem így van. Tudnod kell, ha mindez nem lenne, boldogan mennék hozzád az első adandó pillanatban. Mert annál nagyobb boldogság senki számára sincs, mint mikor azzal az emberrel élheti le az életét, akit tiszta szívéből szeret. Talán semmi jogom, de mégis szeretnék kérni tőled valamit, mert mikor elmentem a szívem nálad hagytam és oly nagy üresség tátong szívem helyén, melyet minden nap megdobbantottál, hogy abba majd bele pusztulok, de a tudat ott van, hogy élsz és nem esett semmi bántódásod. Kérlek vigyázz a szívemre, amit már réges-régen elloptál. Minden egyes pillanatra emlékezni fogok, amit együtt töltöttünk és remélem, ha egyszer majd megbocsátasz, boldogan emlékezel Te is az együtt töltött pillanatokra. 

Szeretlek örökké és még azután is. Csókol a Te Bellád. 

A szavak akaratom ellenére sem jöttek a számra. Most már mindent értek. Jaj Bella, hogy lehettél ilyen bolond, hisz segíthettünk volna. 

- De hisz miért nem szólt? Segítettünk volna neki – mondta Alice teljesen kétségbeesetten.

Szegény Bella. Már mióta üldözi az az idióta. Hát sohasem lehet boldog. Ha előbb mondja el a többieknek, akkor talán tudtunk volna közösen segíteni még mielőtt tönkreteszi az életét és elhagyja Edwardot. – Jasper gondolatai üvöltöttek felém.

- Hogy mi? – Álltam fel a helyemről, majd dühösen indultam felé. – Te tudtál róla, hogy üldözi az a vadbarom és nem szóltál róla? – Emm még elkapott, mielőtt Jasperhez érhettem volna. 

- Mi? – nézett mindenki Jasperre döbbenten. 

- Igen tudtam róla, de Balla megígértette velem, hogy nem szólok. Edward, Emmett. Emlékeztek arra mikor éppen a többiek baseballoztak és ti pedig engem terítettetek le és akkor rohant Bella hozzám ijedten? – nézett ránk kérdőn mire csak bólintottunk. – Akkor, míg egyedül itthon volt egy vámpír meglátogatta, akit a szülei gyilkosa küldött. Kikerülte Bella pajzsát és egy olyan képet vetített neki, amiben én miatta meghalok. Teljesen kikészült és kimerült. Azért volt folyton velem, mert félt, hogy megtörténik az, amit látott. Hiába biztosítottam, hogy nem lesz bajom és ezt ő is tudta, mégis a lelke sérült és egyszerűen úgy érezte, muszáj mellettem lennie még akkor is, ha félreértitek. – Szavai mélyen beleégtek elmémbe és nem tudtam elhinni. Hogy lehet ez? És én meg féltékenykedtem. Rá kellett volna, hogy jöjjek. Ha jobban ismerem, akkor rájöttem volna és még most is velem lehetne. 

- Folyton kapott leveleket ettől a férfitől, amik után Bella mindig kikészült. Tudom, el kellett volna mondanom, de nem tehettem. Ez nem az én feladatom. Az ő élete és hiába próbáltam rávenni, hogy mondja el nektek, nem hallgatott rám. Nem akarta, hogy a család belekeveredjen. Főleg nem te – nézett rám. Hát ezért csinált mindent. Hogy lehet egy ilyen helyzetben is ennyire törődő? Hogy védhet folyton minket?

- Rosalie, kérlek, azonnal hívd fel Janet, hogy próbáljanak kicsit késni, hogy mi érjünk oda előbb – néztem testvéremre, aki már ment is a telefonért.

- Mi a terved fiam? – nézett rám apa kérdőn.

- Mindent helyrehozok. 

Bella szemszöge:

Búskomoran meg sem szólalva haladtunk Volterra felé. Semmire sem vágytam jobban, mint arra, hogy az oly régóta nem látott szobámba bezárkózhassak a fájdalommal és a gondolataimmal. Még mindig érzem magamon Edward csókjait és érintéseit. Még mindig érzem azt az érzést, mikor Edwardnak adtam magam és azt hiszem, ezt sohasem fogom elfelejteni. Életem első igaz szerelme, akinek mindenem odaadtam. A szerelmem, a lelkem a testem és a szívemet is. De nem bánom, mert egy olyan ember, vagyis vámpír kapta mindezt, aki megérdemelte. Furcsán fájt az ujjamon a gyűrű helye, amit hacsak pár percig, vagy pár óráig is viselhettem, mégis a magaménak tudtam.

Jane rengetegszer próbált kiszedni valamit belőlem, de sosem voltam olyan állapotban hogy elmondjam neki. A sokk, ami még mindig uralta testemet, megbénítót. Persze mozogni képes voltam, de a beszédre nem igazán. 

Ha nem lenne mindez, akkor éppen most mesélnénk el, hogy Edward megkérte a kezemet. És olyan boldogok lehetnénk. De mindez csak egy álom. Ami talán csak akkor valósulhat, ha megöltem azt a férget. Jane éppen telefonalt, de nem igazán figyeltem oda. Most nem akartam semmire sem gondolni. 

- Bella – lépett mellém Jane, miközben kezét vállamra tette – tudom, hogy már otthon akarsz lenni, de Aro megkért, hogy az egyik városban van egy család, aki elfogott egy nomádot, akit meg kell néznünk. – Miért pont most? Nem tudott volna valaki más jönni? De Aro nem tudhatja, hogy most nem vagyok a toppon, és érthető, ha már egyszer erre járunk, akkor elvégezzük a kötelességünket. De honnan tudja, hogy már elindultunk? És miért nem küldte Felixet vagy Demetrit? Talán rájött, hogy már nem kell folyton mindentől megvédenie? Remélem, hogy ez az oka és nem az, hogy otthon valami baj van. 

- Persze menjünk.

Hamar végeztünk a családnál és mivel a nomád majdnem felfedte a titkunkat, Jane meg akarta ölni, de a család megesküdött, hogy nem fogják hagyni, hogy tovább öljön nyilvánosan. Jannel közösen arra a döntésre jutottunk, hogy életben hagyjuk, de még később visszajövünk ellenőrizni, hogy minden jól ment e. Amikor újra elindultunk, Jane ismét megpróbálkozott azzal, hogy kiszedjen belőlem valamit.

- Bella mégis mi történt? – Talán itt az ideje, hogy elmondjam.

- Minden olyan szép volt. A part, a gyertyák és az, amikor megkérte a kezem.  Egy mesebeli álom, amire minden lány vágyik. Olyan boldog voltam és mikor felhúzta a gyűrűt elmondhatatlan érzés volt. Minden, ami ott történt csodás volt. Együtt lehettem azzal, akit szeretek és nagyon boldog voltam. Mindaddig míg... meg nem láttam őt. Ott állt az erdő szélén és tudtam, ha nem hagyom ott Edwardot és a többieket, akkor megöli őket csak azért, hogy engem megszerezzen. És tudod mi a legszörnyűbb? Hogy végig ott volt.   Életem legszebb pillanatait nem csak szerelmemmel osztottam meg, hanem azzal a féreggel is, aki megölte a szüleimet. Minden nap kísért, minden egyes nap látom magam előtt, ahogy megöli a szüleimet. – Szemeimből patakokban folytak a könnyek miközben szorosan Janehez bújtam. Miért? Isteneim miért kell, hogy megkeserítse az életemet? De mindezért meg fogom ölni, ha addig élek is. 

- Annyira sajnálom. – ölelt magához szorosan.

- Kérlek, ne mond el Aronak. Ha megtudja, hogy engem akar, akkor még valami meggondolatlanságot tesz. – Néztem fel rá könyörgően. 

- Hogy kérhetsz tőlem ilyet? Arra esküdtem, hogy minden áron megvédelek, és ha ehhez az szükséges, hogy szóljak Aronak, akkor megteszem. Bella a te életed oly fontos hogy azt felbecsülni sem lehet. Volterrában és talán még azon kívül is az életüket adnák, hogy védjenek. Te vagy a Volturi jövője. Te vagy aki megváltoztathatja a vámpírok jövőjét. – Szemeibe olyan elszántság és akarat csillogott, mely meginogtatta elszántságomat. - Bella tudnod kell, hogy a Cullen családban mindenki tudott arról, hogy Edward és te szeretitek egymást és mindannyian benne voltunk abban, hogy ti egy közös estét töltsetek el Edwarddal. Mindenki reménykedett benne hogy meggondolod magad és ott maradsz azzal, akit szeretsz. De ha tudtam volna, hogy az a szemét nem halt meg 50 éve azon a réten, esküszöm neked, hogy addig üldöztem volna, míg meg nem hal. Szeretlek, mert a testvéremnek érezlek. És mindig is csak a jót akartam neked. De hamarabb el kellett volna mondanod. 

- Azért mondjam el, hogy majd valaki miattam sérüljön meg? Azt akartad volna, hogy a testőrségből a barátaink közül valaki meghaljon? Mert én nem. Nem fogom hagyni. Az az őrült megfogja kapni amit akar, de esküszöm, hogy azt fogja kívánni, bár sosem ismert volna. 

Kiborulásunk után nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Mindkettőnknek igaza volt, ezt be kell látnom. De sosem fogom megengedni, hogy valakinek baja essen miattam. Nem vagyok több egyszerű vámpírnál. Nem vagyok különleges. Nem vagyok jobb, mit mások. 

Volterrát megpillantva szívemet elöntötte a melegség. Lassan a nap is lenyugvóba volt az időeltolódás miatt. Valahogy innen a futás is könnyebb volt. De a honvágy, ami Forks felé húzott egyre nagyobb volt. Azt a kis városkát már az otthonomnak tartottam. Hiányzott az erdő illata, az eső, a felhős égbolt és a Cullen család. Azonban mindezt jó mélyre kell ásnom. A nagykapu előtt megállva csak bámultam azt, ahol életem egyik része elkezdődött és ahol most ez a rész le fog zárulni. De ahogy mondják, ha egy ajtó becsukódik, egy másik kinyílik. Bár már sosem leszek ugyan olyan, mint amilyen akkor voltam mikor kiléptem a biztonságot nyújtó falak közül. Janere pillantottam, aki maga is a kaput bámulta. Neki is nagyon hiányzott ez a hely, még akkor is, ha sohasem említette. Lassan kitárult, majd egyszerre léptünk be rajta. Az őrök meglátva azonnal meghajoltak. Tiszteletük jeléül. Hát ismét elkezdődik ez az udvarias viselkedés, amiben a Cullen családnál Edward részesített néha. Fejemet megráztam, nem szabad rá gondolnom. De a szívem helyén lévő fájdalom öröké emlékeztetni fog. Velünk szemben már ott állt Felix, Demetri és persze Alec is. Arcomra mosoly kúszott, most először, mióta eljöttünk. Jó volt újra látni őket. 

- Végre, hogy itt vagytok. – Lépett előre Felix, aki szorosan karjaiba zárt, míg Alec Janehez lépett és őt is jó ilyen üdvözlésben részesítette. 

- Jó végre megint látni. - Ölelt meg szorosan. Boldogan bújtam biztonságot nyújtó karjaiba. 

- Most már én jövök. – Lökte el Felixet Demetri, majd ő is jó szorosan megölelgetett, ahogy az utána következő Alec is.

- Annyira örülök, hogy újra láthatlak titeket. – Néztem rájuk boldogan.  

- Mi is nagyon örülünk. De menjünk, mert a lányok már nagyon várnak a szobádba. És amint kinyílt a szoba ajtaja Heidi és Renata azonnal a nyakamba vetették magukat. Csak Felixnek köszönhető, hogy nem vágódtunk el, mivel megtartott minket. 

- Jaj Bella, annyira hiányoztál. – Mondta Heidi, akinek hangja megremegett a könnyek nélküli sírástól. 

- Nekem is nagyon hiányoztatok. – Öletem őket annyira szorosan magamhoz, amennyire csak tudtam. 

- Lányok, elég. Bellának el kell készülnie. – Szakította meg Alec a nagy ölelkezést. Értetlenül néztem rá. Mégis miért kellene nekem elkészülnöm, hisz csak most értem vissza. Kérdő tekintettem láttán azonnal elkezdett magyarázkodni. 

- Tudod jól, hogy évente csinálunk egy nagy fotót mellyen minden Volturi tag rajta van, így most ismét megcsináljuk, és ahhoz, mint minden alkalommal, mindenkinek ki kell csípnie magát. Aro szeretné, ha most kivételesen senki nem a Volterrai kötelező viseletben lenne, hanem a férfiak öltönyben, míg a lányok gyönyörű ruhában. – Magyarázta el nekem Alec, mire a többiek csak fürgén bólogattak. 

- Én személy szerint szívesebben viselném a kötelező öltözéket, mint a pingvin jelmezt. Biztosan nem lehet valami kényelmes. – Szólalt meg Felix. Ezen csak mosolyogni tudtam. Már nagyon hiányoztak, de Felix olyan, mint Emmett. Mindig csak a komolytalanság. Arcom elkomorult, amikor felvillant előttem Emm mosolygós arca. Gyorsan erőltettem arcomra egy halvány mosolyt, mielőtt a többek észrevették volna. 

- Na, akkor nyomás. Nemsokára találkozunk. – Intett Demetri, majd mindhárom fiú elment. Mi lányok bementünk a szobámba és arcomra akaratlanul is őszinte mosoly kúszott. Szerettem ezt a szobát. Annyi emlék fűz ide és semmi nem változott. Csak annyi volt már hogy a szekrény ajtajára valószínűleg a ruhám volt felakasztva, ami egy fóliába volt benne így nem láthattam, hogy pontosan hogyan is nézhet ki. A lányok a fürdőszobába tereltek, ahol gyorsan végeztem. 

A lányok megcsinálták a hajam és ki is sminkeltek. A hajamat hullámokban omlott a hátamra és a derekamig leért. A sminkem pedig szürke lett. És végül pedig a ruha. Mivel a lányok rám parancsoltak így végig be volt csukva a szemem, hogy nehogy megláthassam.   Már nagyon kíváncsi voltam, hogy pontosan hogy is festek. Ez a készülődés segített elvonni a figyelmemet Edwardról és a hiányáról, de a fájdalmat, amit mindig érzek és mindig is fogok nem tudta elfelejtetni velem.

Lassú tempóban haladtam a nagyterem felé egyedül a folyosón. Cipőm hangosan kopogott a kihalt folyosón, míg már a gyönyörű ruhámban tündököltem, melyet rám adtak a lányok a gyönyörű tiarámmal együtt, melyet általában csak akkor hordok mikor valami különleges esemény van. Életemben nem láttam még ilyen gyönyörű ruhát, mint amilyen most rajtam van. 

 Bella ruhája 

Bella sminkje

Bella tiarája 

Bella cipője

Most, így egyedül tört rám ismét az, hogy mennyire is hiányoznak. Edward csókja és érintése. Az ott töltött napok és az, hogy Edward menyasszonya legyek. Mit nem adnék, ha most mellettem lenne. Hogy egyszer majd megbocsásson és ő is boldogan emlékezzen vissza arra a két hétre, amit titokban együtt töltöttünk. De hogy is gondolhatta, hogy megkéri a kezem? Mi lett volna Tanyaval? Miattam ment volna tönkre az élete? Sajnos nem volt időm tovább gondolkodni ugyanis a nagy ajtó elé értem, ami mögött már ott volt a családom. Nagy levegőt vettem és összegyűjtöttem minden erőmet. Nem mutathatom ki előttük, hogy mit is érzek. Bólintottam két őröknek, akik meghajoltak előttem, majd kinyitották az ajtót. 

Az arcomra varázsolt állmosoly lefagyott. Szívem elkezdett hevesen dobogni. Forró könnycsepp folyt végig arcomon. Megdermedt testembe visszatért az élet. Szemeimből a könny egyre gyorsabban folyt úgy, hogy már látni sem láttam semmit. Ott állt Ő. És csodálatosan festett az öltönyében. Körülötte megannyi vámpír, aki mosolyogva nézett felém, csakúgy, mint Edward háta mögött álló családom. Mind a kettő. Edwardtól jobbra ott állt Tanya, szorosan Dave karjába simulva, szerelmesen összebújva. Itt volt mindenki, akit ismertem. Arcomra mosoly kúszott és szemeimből még jobban hullottak a könnyek. Annak ellenére, hogy mindenki életét tönkre tettem, boldogok voltak. Mindenki. 

Edward nagy mosollyal nézett rám, és ha lehetséges még egyszer beleszerettem. Lábaim automatikusan indultak el és rohantam életem szerelme felé.  Amint odaértem felkapott majd szorosan magához ölelve megpörgetett. Úgy éreztem, hogy otthon vagyok, és hogy mindent visszakaptam. Hangosan zokogtam az örömtől miközben fejemet nyakába fúrtam. Hangosan tapsolt mindenki, de most nem tudtam rájuk figyelni. Edward szemeibe nézve elvesztem. 

- Annyira sajnálom. – Zokogtam hangosan, miközben folyton szemébe néztem.

- Ssss. Szeretlek örökké és még azután is. – Suttogta ajkamba ugyanazokat a szavakat, amiket én is írtam a levélbe. Szívem hevesen dobogott mellkasomban. Lágyan ajkait enyémre nyomta és én készséggel viszonoztam. A taps most sokkal hangossal lett, én pedig nagyon boldog voltam. Ott voltam életem szerelmének karjaiban. Edward lassan elvált ajkaimtól, majd szemembe nézve lassan letérdelt elém. Sosem hittem volna ezt. Sosem hittem volna, hogy egyszer tényleg igazán boldog lehetek. 

- Isabella Marie Swan Volturi. Ismét felteszem azt a kérdést, melyet egyszer már feltettem és remélem, hogy a válaszod igen lesz – mélyen a szemembe nézett, majd lassan de határozottan ejtette ki a szavakat – Velem töltenéd az örökkévalóságot? –Szememből az örömkönnyek hullottak, amint elképzeltem közös jövőnket. 

- Igen. –Ezt a mosolyt sosem fogom felejteni. Felhúzta ujjamra azt a gyűrűt, amit az ágyán hagytam, majd ismét felkapott és megpörgetett levegőben. 

- Együtt mindent legyőzünk, ígérem. Semmi nem állhat az utunkba, mert örökké foglak szeretni.

- Örökké – erősítettem meg majd ismét csókban forrtunk össze. 

Írjátok meg hogy milyen volt. És örülnék ha kicsit többen írnátok. Eléggé elszomorított hogy ilyen kevesen írtatok. Ez az egyik oka hogy nem hoztam hamarabb. Remélem hogy tetszett mert én már nagyon vártam ezt a részt. Azért köszönöm annak a pár embernek aki írt az előzőhöz komit és a pipákat is köszönöm :)

Írjatok komit és legyetek jók. :D  

Puszi

  

30. Fejezet

Sziasztok.
Itt is a következő fejezet. Nekem az a fejezet nagyon sokat jelent ezt vártam a legjobban és remélem hogy nem lett rossz. Borzasztóan hálás lennék ha ehhez írnátok komit még azok is akik nem szoktak. Jót rosszat bármit csak írjatok.

Aki esetleg még nem olvasott volna Krisztina blogjáról annak szeretném ajánlani. Nekem nagyon tetszik a Robstenes sztori és nektek hála egyre több olvasója van. Aki eddig még nem néztem meg az tegye meg. :)

30. Fejezet.

Elérkezett hát ez a nap is. Emlékszem mikor beléptem a Cullen ház ajtaján még nem is számítottam arra, hogy mi minden vár itt rám. És habár lelkemben kétségek és félelmek voltak, kész voltam egy olyan család megismerésére, akik megváltoztathatják az életemet. Volt egy családom, akik szerettek, és mindent megtettek volna értem és mégis a sors volt hozzám oly kegyes, hogy kaptam még egyet. Annyi barát és családtag állt mellettem mindig, mint amennyire sosem számítottam. Megtapasztaltam azt az érzést, mely eddig nem adatott meg, ez pedig a szerelem, mely egy örökkévalóságra szól. Az igazi szüleim nem lehetnek velem, és nem tudják velem átélni az örömöt, a boldogságot és a fájdalmat és habár minden nap gondolok rájuk, hálás vagyok, amiért megismerhettem a Cullen család minden egyes tagját. 

Az a szeretet, amit ők képesek adni, néha felfoghatatlan, mégis ráébredek, hogy lehetséges és ők azok a vámpírok, akiknek ha eljön az idő, egy olyan helyen lehetnek, ahol méltó számukra.

Nem tudom, mennyit fogok élni még ezen a Földön, de abban biztos, vagyok, hogy ezt a két hetet semmi áron sem fogom elfelejteni. 

Edward arca villant fel előttem, kinek aranyszemei mindig oly fényesen ragyogna akárcsak a csillagok az égen, ha meglát. Szívemet képes felmelegíteni és olyan dolgokat veszek észre melyeket eddig nem. A szerelem az, ami észreveteti, hogy a világ nem egy egyszerű dolog melyben a napok jönnek egymás után és mi sodródunk az árral.

 Ez egy olyan világ, ahol ugyan vannak gonosz dolgok, mégis kitutod őket kerülni, mert a szerelem akkora erőt ad, amivel képes lennél leigázni mindent. És pont ez miatt a szerelem miatt kel elengednem őt. Mert inkább elhagyom, minthogy az életét veszítse miattam. És akkor, ha már minden gonosz démont legyőztem, ami kísért visszatérek hozzá. Szemeimet kinyitva, melyből azonnal kiserkent egy könnycsepp, végig néztem a szobán. Minden egyes dolog hiányozni fog innen.

Láttam magam előtt, ahogy Edwarddal csókolózom ebben a szobában és minden egyes pillanatot, amit vele töltöttem. 

Amikor valaminek vége szakad nem az keserít el igazán, hogy vége. Hanem az amikor visszagondolok az addig eltöltött percekre hogy milyen is volt a kezdetek kezdetén mikor még szívem üres volt és arra várt hogy megtaláljam azt a személyt akiért megszülettem. Arra mikor még nem éreztem az, hogy igazán tartozom valahová.  Arra mikor először léptem be szobámba, vagy mikor először sakkoztam Jasperrel vagy éppen harcoltam Emmettel. A vásárlásokra, melyekre oly nagy hévvel ráncigált el a pöttöm Alice. Még a kínkeserves órák is hiányozni fognak, amiket a plázákban töltöttünk. 

Ez a nap talán olyan mintha életem legutolsó napja lenne. És valóban az. Mert amint kiteszem, innen a lában egy új élet kezdődik a Cullenék nélkül. Hiába záródik be egy ajtó, kinyilallik egy másik mégis én a legelső ajtó mögött maradnék. 

Ugyan a szívem visszahúzott az ágyra, hogy még maradjak, mert talán akkor nem telik olyan gyorsan minden. Mert amint kilépek, ebből a szobából valóságossá válik minden. Oda sem figyelve arra, hogy mit csinálok, tettem a dolgaimat és mire csak egy pillanatra is, de feleszméltem gondolataimból már fel voltam öltözve és az ajtó kilincsét fogtam. Hát elérkezett ez a pillanat. Sosem féltem semmitől, igazán, mert ha kell, egymagam harcolok kétszáz vámpír ellen. Ez mégis nehezebb volt. Itt újra egy családdal kevesebb leszek, még ha most én hagyom is el őket és nem ők engem. Talán ezért is olyan nehéz. Átéltem már, ahogy elveszítem a szeretteimet és most ugyan ez lesz. De ha nem én hagyom el őket, akkor más venné el. Inkább meghalok, mintsem bajuk essen nekik. Kilépve a szobából egyenesen a lépcső felé vettem az irányt. 

A nappaliban, csendben ült mindenki, mintha csak engem vártak volna. Amint előttük álltam szembesülnöm kellett szomorú arcukkal. Ez volt az, amit ma nem szerettem volna látni. 

- Még nem búcsúzkodok, hisz annak még nincs itt az ideje. Ahogy annak sincs, hogy mindannyian szomorúak legyetek. Nem akarok rátok úgy emlékezni, hogy arcotokon bánat van. Mert szeretném ezt a napot veletek tölteni úgy, mint amikor idekerültem. Azt akarom, hogy az egész ház zengjen Emmett nevetésétől és nem túl vicces tréfáitól. Hogy a sakktáblán kikopjanak a kockák, mert annyiszor fogom legyőzni Jaspert. Azt akarom, hogy a ház körül alig legyenek fák a bunyók miatt, amit a fiúk csinálnak. Hogy a konyhában mennyei illatok szálljanak, amit Esmével együtt csinálunk, ételek az árvaházba kerüljenek. Hogy Rosalie egész nap mosolyogjon azon, hogy a férje milyen gyerekes is és hogy ennek ellenére mennyire imádja. Szeretném látni, ahogy Alice a férjének súg, hogy a játékban győzhessen, megjegyzem mindhiába. Hallani akarom Edward csodás zondorajátékát. Sajnálom, hogy Tanya nincs itt, mert elment a családjával, mert ugyan bármennyire is ellenszenves volt az első pillanatokban, mégis ő is hiányozni fog. Carlislet, amint rá szól a gyerekeire, hogy óvatosabban hisz annak ellenére, hogy vámpírok vagyunk még az ő gyerekei – mondtam nevetve miközben szemeimből könnyek hullottak. - Ezt szeretném látni, ahogy most mosolyog mindenki – néztem rajtuk végig – ez az hogy én megismertelek titeket. 

Jane mellém állt majd szorosan megfogta a kezem és együtt néztünk a Cullen családra. Neki is rossz, hogy elmegyünk, ebben biztos vagyok. Már ő is a családjának tekinti őket. Rámosolyogtam Janere, majd elengedtem kezét egy agy nagyot tapsoltam a kezemmel. 

- Most pedig nyomás. Emm akarsz velem bunyózni? – néztem rá kihívóan. 

- Naná, húgi. Úgy elverlek hogy ezt ha nem lenne vámpírmemóriád akkor sem felejtenéd el. 

- Már alig várom – mosolyogtam rá.  A következő pillanatban már kint is voltunk egymással szemben. Persze Esme és Carlisle figyelmeztette Emmettet, hogy óvatos legyen, de tudom, hogy Emmett pont olyan lesz, mint amilyen szokott.

- Na, kezdhetjük? – Néztem rá kérdőn.

- Naná...

Mindenkivel töltöttem egy kis időt, az Emmettel való bunyózás után, na meg persze miután lezuhanyoztam, ugyanis elkezdett szakadni az eső és én mindenhol sáros voltam. Most megengedtem Alicenek, hogy ő válassza ki a ruhát, amit nagy örömmel meg is tett.  A nap további részében is folytattam azt, amit egész eddig. 

Minden egyes percet, amit velük töltök, fejembe vésem, hogy onnan eltűnni ne tudjanak. És tudom, nem szabadna arra gondolnom, hogy lassan elmegyek, mégsem tudok gátat szabni gondolataimnak. Mert mikor látom, hogy Emmett és Jasper a kanapén ülnek és viccelődnek egymással akkor tudom, hogy minden apró kis mozdulatuk hiányozni fog. 

Edward a zongorához lépett majd lassan elkezdett játszani. Minden egyes billentyű lenyomása egyre nehezebbé tette szívemet. Látni, ahogy erős kezei a billentyűn óvatosan mégis határozottan játszanak.

Az, mikor elveszíted a szerelmedet, fájdalmas, mégis akkor jövünk rá, hogy milyen bolondok voltunk. Mert van, ahonnan már nincs visszaút. És mikor szerelmed sírja fölött állsz, akkor jössz rá, hogy a szerelemnél nincs fontosabb. Szemeimből könnyek hulltak és éreztem, hogy valaki átkarol. Edward játéka egyre lassabb lett, ezzel is figyelmeztetve, hogy lassan itt a vég. Az utolsó billentyű hangja sokáig hallatszott nyomatékosítva ezzel a zene végét. 

Elléptem Jane mellől, aki szorosan ölelt mindvégig, majd Edwardhoz mentem. Kezeit megfogva felállítottam, majd szorosan hozzá bújtam. Magamba szívtam kellemes napfényillatát és próbáltam mélyen elzárni magamba, hogy emlékezzek rá. Nem zavart, hogy a többiek előtt ölelem. Mert ebben semmi különös nem volt. Lassan elengedtem, miközben szemeibe néztem, majd elmosolyodtam. 

- Gyere Bella – mondta Rosalie, majd karon ragadt és elkezdett húzni a lépcső felé. Szemeimet nem bírtam levenni Edwardéról, ő viszont csak elmosolyodott és valami olyasmit mondott, hogy hamarosan találkozunk. Rosalie egyenesen a szobámba vitt, ahol az ágyon már ott volt egy gyönyörű szép ruha. Kék volt, a jobb oldalán pedig néhány helyen kövek csillogtak. Ámulva néztem a ruhát és a hozzá illő cipőt. Nem értettem, hogy miért van ez ide kitéve.

- Megyünk valahová? – néztem értetlenül Rosalira. 

- Mi nem, csak te. Menj, zuhanyozz gyorsan le – habár semmit sem értettem mégis elmentem zuhanyozni. Egész végig az járt a fejembe, hogy vajon mit tervelhettek ki. De sehogy sem tudtam rájönni mi lehet az. Amint végeztem, kimentem, majd felöltöztem. Rosalie folyamatosan mosolygott és nem akart semmit sem elárulni. A hajamat begöndörítette majd hagyta hátamra lógva. Egyre izgatottabb lettem, még így is, hogy semmit nem tudtam. Odakint már egyre sötétebb lett, a nap ugyan még fent volt, de már nem sokáig. 

 

- Kész is vagy – állított fel Rosalie, majd végignézett rajtam. Mikor szemeink találkoztak, büszkeséget láttam bennük és csodálatot. Szemeimet elöntötték a könnyek arra a gondolatra, hogy már nem láthatom többet, a világ leggyönyörűbb nőjét, akit a testvéremnek mondhatok – gyönyörű vagy – odalépve hozzá szorosan megölelt. Teste elkezdett rázkódni, és könnyek nélküli sírásba kezdett.  Hátát simogatva próbáltam megnyugtatni, kevés sikerrel. 

- Ígérj meg nekem valamit – távolodott el tőlem kicsit. Bólintottam és kíváncsian vártam mit is kér – bármi történjék is ma este, próbálj a szíveddel gondolkodni és ne az eszeddel – tette kezét szívemre – ígérd meg nekem – hangja a sírástól remegett. 

- Megígérem, de kérlek, ne sírj – öleltem meg újra majd kopogtattak az ajtón. Jane dugta be a fejét rajta, majd Rosaliera nézve bólintott. Nem kérdezett semmit csak elment. 

- Gyere – fogta meg kezem újra Rosalie, és ismét elkezdett húzni egyenesen le a nappaliba. Mindenki ott volt, felsorakozva vártak. Mindegyikük arca boldogságtól derült. 

- Szeretünk kincsem – ölelt meg Esme és Carlisle jó szorosan. Mellettük állt Jasper és Alice, akik biztatóan néztek rám, majd ők is jó szorosan megöleltek. Miután Alicék elléptek, Emmett állt meg előttem. 

- Én leszek ma este a taxid csak aztán nehogy hiába csináljam ezt – mosolygott rám. Ebből a mondatból semmit sem értettem, amit valószínűleg ő is kiolvasott a szemeimből – nem baj, ha nem érted, mert nem sokára úgy is rájössz. Szemeim előtt hirtelen elsötétült minden majd éreztem, hogy valami selyem ér bőrömhöz. 

- Ne félj, nem lesz semmi gond – mondta Emmett, majd már karjaiban is voltam. Szorosan kapaszkodtam a nyakába, nehogy leessek. Szívem egyre hevesebben vert a rám váró dolgok miatt, melyekről semmit nem tudok. 

- Tudod Bella – szólalt meg halkan Emmett, miközben futott –örülök, hogy eljöttél hozzánk. És örülök, hogy a húgomnak mondhatlak – lassított le. Halottam a víz morajlását és a sós illatot így a tengernél lehetünk valahol – ne feledd, egy ember döntése képezi sok ember sorsát – tett le, majd arcomra nyomott egy puszit és eltűnt.

 Éreztem magamon valaki tekintetét így levettem szememről a selyemkendőt. A távolba Edward alakja tűnt fel, aki öltönyben állt az erő szélén. Lassan kezdtem el felé lépkedni majd minél közelebb kerültem hozzá, annál gyorsabban mentem.  Elé érve azonban megálltam. Szemeiben annyi minden volt, hogy felsorolni is nehéz lenne mégis a legerősebb a szerelem volt.  Kezeit kinyújtotta felém és én boldogan tettem bele sajátomat. Keze selymes volt és hideg. A jól megszokott érzés újra megjelent. Közelebb léptem hozzá, s ő lehajolva illesztette össze ajkainkat. Olyan volt, mintha még sosem csókolóztunk volna. 

Hajába túrva vontam közelebb, hogy ne tudjon elszakadni. Kezei derekamon voltak és így húztak magukhoz még közelebb az összes levegőt kipréselve közülünk. Edward lassan távolodott el ajkaimtól majd szemembe nézett.  

- Gyönyörű vagy – suttogta. Kezeimet megfogva kezdett el a fák közül kivezetni. Amikor kiértünk csodás látvány tárult elénk. A lemenő nap, utolsó sugaraival megvilágította a parton lévő fedett helyet. Lampionok vették körül. A tető alatt egy kisebb asztal volt és körülötte párnák. Edwardra néztem, aki folyamatosan arcomat nézte érzelmek után kutatva rajta. Felé fordultam, majd csókot nyomtam kívánatos ajkaira. Odaérve leültünk a párnákra és egymást néztük. 

- Ezt mikor csináltátok és hogyan? – Néztem körbe ismét megcsodálva ezt a helyet.

- Mindenki segített benne – mosolyodott el miközben végigsimított arcomon.

- Kedvesek.

 - Igen azok. Tudod mindezt azért csináltam, hogy meggyőzzelek. Tudod, hogy szeretlek mindennél jobban. Ahogy a családom is szeret. Tudod, ha elmennél, már semmi sem lenne ugyan olyan. A napjainkat úgy élnénk meg akárcsak egy zombi és ehhez nem kell jövőbelátó képesség. Csak mélyen magunkba kell nézni. Sosem hinné senki, hogy egy emberen mennyi minden múlik, pedig nagyon sok minden. Szeretném, ha tudnád, bárhova elmegyek veled, csak maradj velem. Nem bírnám ki, ha újra elveszítenélek. Mert bármennyire hihetetlen, még mikor kisebb voltál, már akkor Te voltál életem értelme. De voltam olyan hülye, hogy hagytalak elmenni. De most nem fogom ugyanezt a hibát elkövetni – lassan letérdelt elém és mélyen a szemembe nézett. 

- Isabella Swan Volturi – megtisztelnél azzal, hogy életedet velem éled le és hozzám jössz feleségül – kinyitotta a kezében lévő bársonydobozt. A gyűrű mely benne volt, lélegzetelállító. És nem tudtam mit tegyek. Szívem majd meg szakadt, hogy igent mondjak, mégis ott voltak a látomásaim. „ Igéd meg hogy a szíveddel gondolkozol és nem az eszeddel” – hangzottak fel újra Rosalie szavai fejemben. Mit súg a szívem? Azt hogy maradjak vele, mert ő az, ki boldoggá tud tenni. Szemeim először a gyűrűre tévedtek, ami immáron Edward kezében volt majd a szemeibe néztem. Remény és mérhetetlen nagy szerelem csillogott. Kezemet előrenyújtottam. És az, amit akkor láttam mindennél boldogabbá tett. Edward mosolya olyan nagy volt mint még soha. Lassan felhúzta a gyűrűt ujjamra, majd karjaiba vont és megcsókolt.

Boldog voltam, mint még soha életemben. Ennyi idő után megtaláltam a boldogságot egy olyan személyben, aki mindvégig mellettem volt.  Lassan dőltünk a párnák közé, csókunkat meg nem szakítva. Itt vagyok vele, azzal a személlyel, akit mindennél jobban szeretek, akiért életemet adnám, kezemen a gyűrűvel, mely jelzi, hogy övé vagyok egy életen át. Kezei oldalamra siklottak, egyre közelebb vonva magához. Ahol értem ott simogattam. Kezeimet zakója elejéhez vezettem majd lassan letoltam válláról. Ajkai nyakamat kényeztették, minden egyes centimétert bebarangolva. A következő pillanatban azonban már semmi nem volt rajtunk. Mosolyogva néztem szerelmem szemeibe, várva, hogy szerelmünket nem csak lékileg de testileg is megpecsételjük. Edward vállát markolva néztem szemeibe miközben összeillesztette testünket. 

Minden egyes vele töltött perc a parton, beleivódott emlékezetembe. Kizártam mindent és csak arra gondoltam, hogy örömet okozzak annak a férfinak, akit mindennél jobban szeretek. Testünk lassan ringatózott egymásnak miközben egyre forróbb, szenvedélyesebb csókokat váltottunk. Éreztem, hogy az övé vagyok mindenestől örökre. Kezeivel bebarangolt minden egyes területet, amit én mosolyogva viszonoztam. 

- Szeretlek – suttogtam ajkaiba, miközben egyre gyorsabban és vadabban mozgott testünk. 

- Mindennél jobban – hangosan felnyögtem, mikor kezeit melleimre simította. Ajkai folyamatosan haladtak lefelé nyakamról, hogy ne csak kezei tudjanak kényeztetni, hanem ajkai is. Lélegzetem el-elakadt, szerelmem kényeztetésétől. Csuklóját megfogva fordítottam magam alá, majd lassan elkezdem ringatózni csípőjén, eszeveszett lassúsággal, ezzel az örültbe kergetve őt.  Szemei testemen kalandoztak, amibe bele is pirultam. Lerántott magához így már mellkasán fekve mozogtam tovább, majd ajkamba suttogta:

- Imádom, mikor elpirulsz – majd megcsókolt, így elterelve figyelmemet ismét került felülre. Hátát karmolásztam az egyre nagyobb vágytól, míg Edward nyakamat csókolgatta.

Szemeimbe nézett majd egyszerre ért el minket a gyönyör. Edward lassan legördült rólam, majd mellkasára húzott. Nem tudom elhinni, hogy tényleg megtörtént. Úgy mosolyogtam, mint valami idióta, mégis boldog voltam. 

- Annyira örülök, hogy a feleségem leszel. Ígérem, hogy mindig veled leszek, és ha vissza akarsz menni Volterrába, hát megyek veled – fejemet felemeltem és csókot nyomtam vőlegényem ajkaira.

Hosszú percek óta ott feküdtünk egymás karjaiban, boldogan, néha pár csókot váltva és gondolatainkba mélyedve, mikor olyasmit láttam, meg ami a legrosszabb álmaimat is felülmúlja.

 Gonosz vigyorral az arcán nézett ránk. Ráébresztve arra, hogy ez nem a valóság. Hogy nem lehet Edward felesége annak ellenére, hogy mennyire szeretnék. Szemeimbe könnyek gyűltek, majd lecseppentek Edward mellkasára.

- Bella mi a… - de már nem tudta befejezni. Elaltattam, majd felülve nyugodt arcára néztem. Nekiadtam a lelkem, a testem és most a szívemet is nála hagyom. Egy utolsó csókot nyomtam ajkaira, majd végigsimítottam arcán.

- Szeretlek – szemeim elhomályosultak a bennük gyűlő könnyektől. Megszakadt a szívem, de nem tehettem mást. Felálltam, majd felöltöztem. Lassan lépkedtem arról a helyről, ahol életem legjobb pillanatait élhettem meg. A könnyeim patakokban folytak le arcomon. Utamat egyenesen a Cullen ház felé vettem, immáron szív nélkül. Amint odaértem a házban lévőket elaltattam, csakúgy mint Edwardot, kivéve Janet. 

Amikor beléptem, meglepve vettem észre, hogy a nappaliban volt minden egyes Cullen. Jane értetlenül nézett rám. 

- Bella mi történt?

- Jane, kérlek szedd össze a holmijainkat és indulj el.

- De…

- Kérlek.

- Rendben, de már összepakoltam.

- Akkor csak indulj, hamarosan én is megyek – annak ellenére, hogy nem értett semmit és szemeiben kétségek voltak, lehozta a holmijainkat, majd elindult. Lassan lépkedtem családomhoz, akik mit sem sejtve aludtak. 

Felmentem Edward szobájába, majd kezembe vettem egy lapot és egy tollat, majd írni kezdtem. Kezem meg-meg remegett és könnyeimtől sem láttam tisztán. A levelet borítéka tettem, majd gyűrűmre pillantottam. Lett volna esélyem egy jobb életre és mégis elhalasztom, de ez csak értük van. Lehúztam ujjamról a gyűrűt majd az ágyon lévő borítékra helyeztem. 

Halkan sírva hagytam el Edward szobáját, miközben az itt töltött pillanatok emlékei pörögtek le szemeim előtt. Éppúgy hogy a ház össze többi részét. Minden emlék mélyen magamba volt zárva.  A zongorára nézve elmosolyodtam. Mert majd ahányszor egy zongorára fogok nézni mindig ő fog eszembe jutni, aki képes volt meghódítani szívemet. 

Még utoljára megálltam az ajtóban és végigpillantottam családomon, akik a párjaikkal összeölelkezve aludtak. 

- Ég veletek…

Légyszi írjatok komit :) 

Fontos :)

Sziasztok. Ugyan ez még nem a fejezet, arra még egy kicsit várni kell de ígérem sietek vele ahogy csak tudok de azt szeretném ha jó lenne.  Most pedig szeretnék nektek ajánlani egy blogot. Ezen a blogon a történet nekem nagyon tetszik (Robstenes történet). Mégis valamiért kevesen olvassák ezért gondoltam hogy segíttek Krisztinának. Nagyon örülnék neki ha benéznétek hozzá és írnátok neki véleményeket.
Köszönöm :)  


Krisztina blogja

29. Fejezet

Sziasztok!!!!

Itt is a fejezet. Remélem, hogy tetszik mert sokat gondolkodtam, hogy mit is írja, de végül megszületett. Köszönöm szépen a komikat és a pipákat. Most is kaphatnák párat? Nagyon örülnék neki. 

És egy FONTOS DOLOG jövőhéten jön a nagy rész amit már nagyon várok. A fejemben már minden megvan és alig várom hogy megírhassam nektek. Az  a fejezet hosszú lesz és lehet, hogy a másik kettő blogra jövőhéten nem lesz friss, de remélem, hogy majd megéri.  Szóval jövőhéten hozom a fejezetet. 

Puszi

Beky

29. Fejezet.       

Bella szemszöge:

Bellül agy óriási nyomást éreztem, ami összenyomta a szívemet, a lelkemet és mindent és ez egyre rosszabb lett. Oly kevésnek tűnt ez az idő amit itt tölthettem, mégis annyi mindent kaptam. A sok szeretet gondoskodás, amit ez a család nyújtott beleivódott a bőrömbe és úgy éreztem már ide tartozom. Ehhez a családhoz. Ahhoz hogy boldog maradjak, itt kell maradnom. De ha elmegyek, ennek a boldogságnak csak a felét találom meg. 

Azt hihetné mindenki, hogy a választás olyan könnyű, hisz ki ne szeretne, ott lenni ahol feltétlenül boldog lehet mindig, de a választás mégsem olyan könnyű. A szerelem és a boldogság ide köt és a szívem is. Volterrába a kötelesség, a családom és a hála mit feléjük érzek, az vonz vissza. Szeretem őket hisz sokat segítettek mikor nem volt senkim sem, és mint az kiderült a Aro a nagybátyám így kötelességem részt venni Volterra vezetésében. Nem lehetek megint önző. 

Szemeimből kitöröltem a lehullni készülő könnyeket ezzel eltörölve nyomasztó gondolataim egyik nyomát. Erőt vettem magamon, mint ahogy már az évek során általában most is arcomra erőltettem egy mosolyt. Ha valaki rám néz, csak azt látja, hogy nincs semmi bajom, de belül nem lát belém. Hajamat megigazítottam, majd határozott lépésekkel indultam ki a konyhából a többiekhez, már amennyien még itthon vannak. 

A nappaliba lépve mindenki el volt foglalva valamivel, a fiúk sehol sem voltak így valamivel ugyan csendesebb volt a ház. Amikor beléptem mindenki felém nézett. De csak ennyit kaptam, egy pillantást. Nem értettem semmit sem. Talán tényleg elfelejtették volna, hogy lassan haza megyek. Vagy tán ennyire nagy gond, hogy velük szeretném tölteni ezt a két napot? Szívemen a hatalmat a csalódottság vette át. 

- Miért? – Csak ennyit kérdeztem és rájuk néztem. Kérdésemre mindeni, aki ott volt a nappaliban felém nézet. 

- Mit miért? – Kérdezte Rosalie. 

- Miért csináljátok ezt? 

- Mégis mit? – kérdezte értetlenül Kate.

- Hát itt már mindenki elfelejtette, hogy nemsokára elmegyek, és soha többet nem találkozunk? Vagy nem akartok velem lenni? Mégis mi az oka annak, hogy figyelembe sem vesztek, mintha itt sem lennék? – fakadtam ki. Mondataimat szinte már ordibálva mondtam. Nem érdekelt az, ha bolondnak néznek. 

Felszaladtam a szobába, majd magamra zártam az ajtót.  Fájt, hogy így viselkednek velem. tudom, hogy minden az én hibám hisz itt hagyom azokat, akiket szerettek és lehet hogy úgy érzik cserben hagyom őket de ez nem így van. Ők már a csalásom és szeretem őket, de a kötelességem nagyobb. Haza kell mennem. 

Ha már most alig bírom ki Edward nélkül, akkor mi lesz, ha pár évig vagy akár tovább nem láthatom. Tudom a szívem fog megszakadni mégis ez a helyes. Az én múltam közel sem olyan tiszta, mint azt sokan hinnék, és ebbe nem keverhetem bele őket.

Kelletlenül álltam fel és mentem az ajtóhoz, amin az imént kopogtak be. Amikor kinyitottam ott ált az össze lány. Alice és Rosalie megragadták a karomat, majd elkezdtek húzni egyenesen lefelé a garázs felé.

- Hová megyünk? – néztem rájuk étetetlenül. Nem igazán értettem mi ez a változás hirtelen.

- Ma egy csajos napot fogunk tartani. Vásárlás, vásárlás és vásárlás – mondta Alice. És nem is számítottam rá hogy a vásárlás lehet ennyire jó is. 

****

Port Angeles egyik legnagyobb plázája előtt állva lelki erőt gyűjtöttem. Alicevel a vásárlás általában életveszélyes mégis megfogadtam magamnak, hogy ezt a napot élvezni fogom még akkor is, ha 200 üzletet járunk végig. Most csak az a lényeg hogy velük töltsem ezt a napot. Egyszerre indultunk mindannyian a pláza felé. A hangulat nagyon jó volt, hisz mindenki vidám volt. Jane mellettem jött végig és vele beszélgettem. Nem hoztuk elő az utazást az csak elrontotta volna a kedvünket. Én is próbáltam nem arra gondolni, de akkor meg folyton Edward jutott eszembe és az, hogy most nem lehetek vele. De valamilyen szinten jó volt, hogy ezt a napot a lányokkal tölthetem. Ez amolyan búcsú nap lesz. Amit boldogan fogok eltölteni a lányokkal. 

- Nos hol is kezdjük? – Nézett körbe Alice

- Szerintem kezdjük itt és folyamatosan menjünk végig felfelé így biztos, hogy egyik boltot sem fogjuk kihagyni – javasoltam. 

- Ez egy jó ötlet – mondta Rosalie – csak nem megjött a kedved a vásárláshoz? 

- De – mosolyodtam el – viszont ez nem azt jelenti, hogy olyan leszek, mint Alice. 

- Héé – nézett ránk sértődötten Alice. 

- Nyugi Alice mi így szeretünk téged. De az nem azt jelenti, hogy mindannyian ennyire szeretjük a vásárlást, ahogy te – mondta Carmen. 

- Még jó, különben nekem nem jutna annyi ruha – mosolyodott el majd már be is ment az egyik üzletbe mi pedig követtük. Rengeteg ruhát vettünk, majdnem a fele plázát megvettük. Rengeteget nevettünk, hisz olyan ruhákat aggatunk egymásra, amikben eléggé nevetségesen néztünk ki.

Néha eszünkbe jutottak a fiúk, de mindannyian örültünk neki hogy nincsenek itt. Ha láttak volna minket ilyennek, lehet, hogy beadták volna a válópert. 

- És most elmegyünk enni – mondtam miközben egy cipőboltból jöttünk ki – már nagyon éhes vagyok és muszáj ennem valamit. 

- Rendben akkor menjünk – indultunk el az éttermes rész felé.  Gyorsan megrendeltem, amit enni szerettem volna. Rendeltem még hozzá egy adagot, amit, amikor kihozták a mellettem ülő Alice elé toltam.  

 - Ez a tiéd – mosolyogtam rá vidáman – ha megeszed, akkor kérhetsz valamit cserébe – ajánlottam hisz így valószínűbb hogy megeszi. 

- Ez most komoly? – arcát látva felnevettem.

- Az – bólintottam. 

- És bármit kérhetek, teljesíted? 

- Igen bármit, de azért annyira durva ne legyen, ha kérhetlek – néztem rá kérlelően miközben én is elkezdtem enni. 

- Jó – húzta maga elé a neki szánt ételt, ami nem más volt, mint saláta és egy kis natúrszelet. A villáját belebökte majd a szájához emelte. Mindannyian árgus szemekkel figyeltük a reakcióját, ami nem is maradta el. Azt a fintor, amit az arcán láttunk felejthetetlen volt. Hangos nevetésbe kezdtünk és az sem érdekelt, hogy a körülöttünk lévők mind minket néztek. Alice nagy nehezen megette az ételt és ez meg is lett örökítve. Evés után a fehérnemű boltba mentünk ahol mindenki ment a maga színvilága felé. A boltban volt bent egy lány a barátjával, akiket úgy gondoltuk, hogy megviccelünk. Rosaliet beküldtük a próbafülkébe egy gyönyörű, de annál kihívóbb fehérneművel.

Alig vártuk, hogy kijöjjön, és amikor ez megtörtént láttuk, ahogy a pasi tátott szájjal csorgó nyállal a barátnője mellett figyeli Rosaliet aki éppen bemutatót tart a rajta lévő fehérneműben. Amikor a lány észrevette, hogy a barátja éppen Rosalie minden egyes négyzetcentiméterét jól megvizsgálja egy nagy fülest adott neki, majd dühöngve kivonult a boltból. Hangos nevetésben törtünk ki. 

Aro szemszöge:

Már minden készen állt a bálra. A vendégek már elindultak ide és van, aki már meg is érkezett. A Danelli klán ma késő este fog megérkezni akik Forksból jönnek.  A várban már mindenki izgatottan várta a bált és hogy Bella végre visszatérjen hozzánk. Mióta elment az óta teljesen más a hangulat. Valahogy senki sem olyan vidám, de nem baj hogy egy kicsit elment. Jót tesz neki egy kis kikapcsolódás. Hogy ne mindig csak bezárva legyen egy helyen. Kár hogy a szülei nem láthatják, hogy a lányuk milyen csodás ember is lett. 

- Mester – jött elém Heidi

- Tessék? – néztem rá.

- Elhelyeztük a vendégeket. Ha nem gond, akkor most megcsinálnánk Bella szobáját.  

- Csak nyugodtan, ha kelletek, akkor majd szólok – mondtam majd már el is mentek. 

Bárcsak már itt lenne Bella, annyira hiányzik mindenkinek és be kell vallanom, hogy nekem is. Ő már olyan, mint ha az én lányom is lenne. Hiába vannak mellettem a testvéreim mégis Charlie nagyon hiányzik, hisz mégiscsak ő az igazi testvérem. Szívesen megismertem volna Reneét is. Nem is tudom elképzelni, hogy miért pont a családja, elől menekült Charlie. Valóban elítéljük azokat, akik gyerekeket változtatnak át vámpírrá, hisz az kegyetlenség. Egy gyereknek meg kell adni a lehetőséget, hogy felnőjön és olyan életet éljen, amit szeretne. De Bella nem olyan. Ő más. Hiba volt, hogy előlünk menekültek, mert akkor még lehet, hogy ma is élnének. 

- Nemsokára újra itthon lesz Bella és akkor ő is vezető lesz hivatalosan is – szakított ki gondolataimból fivérem, Marcus.

- Valóban. Ha újra itt lesz visszaköltözik az élet e kihalt kastélyba – mondta Cairus.

- Jól mondjátok fivéreim. Bella elég idős lett ahhoz, hogy ha velünk történik valami, át tudja venni helyünket és egyedül irányítsa Volterrát.  

- Valóban. Mégis jobb lenne, ha lenne mellette valaki, aki segít neki ebben. Hisz mindannyian tudjuk, hogy ellenségeink előbb vagy utóbb, de legyőznek minket. És tudjátok, hogy mennyit is segített nekünk is az, hogy hárman voltunk. Bella jó uralkodó lesz egyedül is, ez való igaz, ám de egyedül lélekben nagyon is nehéz. Gondoljatok, bele milyen is lenne, ha nem hárman lennénk és még csak eleségünk sem lenne – mondta Marcus.

- Ez mind igaz. Azonban mégsem sürgethetjük őt. A szerelmet nem lehet csak úgy megteremteni. És mindannyian ismerjük Bellát, nem lehet csak úgy mellétenni egy általunk alkalmas férfit, hogy ők ketten uralkodjanak. Sajnos ezt a hibát már egyszer elvétettük, többször pedig nem szeretném. Biztos vagyok benne, hogy Bella elbírja majd az esetleges terheket és Volterra mindig is hűséges marad hozzá. Ő lehet az, aki még javítani tud ezen a világon.

- Igaza van Aronak. Bella talpraesett és vérbeli Volturi, még annak ellenére is, hogy nem kegyetlen. Sokan lesznek, akik be akarják csapni majd, de neme szíve mindig, elárulja, kiben bízhat és kiben nem. 

Jane szemszöge:

 

Minden a tervek szerint halad. Bellát nem engedtük Edward közelbe és most vásárolni vagyunk. Reggel meg kell, hogy mondjam nagyon megijedtem. Rossz volt látni, ahogy senki nem segít neki és utána pedig azt, ahogy kiborul. Félek, hogy azzal, amit csinálunk, csak rosszat teszünk és semmi jót. Habár az a cél hogy itt maradjon, és én tényleg szeretném, de csak egy részem. Talán önzőség, de nem akarom, hogy távol legyen tőlünk. Bella már a testvérünk és egy testvért nem engedünk el olyan könnye. Mégis tudom, hogy az a helyes, ha segíttek Edwardnak rávenni Bellát arra, hogy maradjon itt. 

Szívem, amely már régóta nem dobog, mégis Bellának hála megmaradt fáj, mert látom, hogy itt boldog és mi ezt nem tudtuk otthon elérni. Pedig mindenkinek az volt a célja, hogy otthon érezze magát Voltrában, és boldog legyen. Aznap mikor megmentettük már akkor éreztem, hogy a jövőnk meg fog változni és így is lett. Azt, amit más nem tudott elérni ő megtette. 

Ha engem kérdezne valaki, hogy Bella miként is fog dönteni akkor nem tudnák választ mondani.  Volterába őt is vezetővé avatják és ezt biztos, hogy nem hagyhatja ott, de vajon a szerelem mennyire erős kötelék köztük? Kibírnák-e a távkapcsolatot? Vagy Edward otthagyná-e a családját Belláért? Ezek közül sajnos egyikre sem tudom a választ. Ezt csak ők tudják. 

De egyetlen dolgot biztosan tudok. Bella szíve meg fog szakadni abban a pillanatban, amikor elhagyja Edwardot. 

Holnap lesz az, amikor Edwardnak a legtöbb esélye lesz meggyőzni Bellát. Ugyanis az, amit kitalált, valami csodálatos. Alig várom már, hogy Bella láthassa. Sajnos én már többet nem tudok tenni csak annyit, hogy szurkolok nekik. 

Bella szemszöge:

Hazaérve a fiúk is ott voltak a vadászatból és habár leghőbb vágyam volt, hogy Edward karjaiba szaladjak és agyon csókolgassam mégsem tettem meg, ugyanis nem lehetett. Két nap, vagyis már annyi sem, egy nap és pár óra van már csak hátra. És ezt nem ronthatom el. A nappaliban ültünk és beszélgettünk amikor Eleazar felállt, majd csendre intett mindenkit. 

- Ugyan nagyon szeretünk itt lenni és örülünk, hogy megismerhettünk Bella, ám mégis most haza kell, hogy menjünk. Tényleg sajnálom, de muszáj hazamennünk – nézett felém sajnálkozva. 

- Biztos, hogy nem tudnátok maradni? – néztem rájuk reménykedve. Nem akartam őket elengedni. Mert akkor az már azt jelenti, hogy csak nagyon ritkán vagy soha nem fogunk már találkozni. 

- Tényleg nem maradhatunk, sajnálom - mondta Eleazar, majd elkezdtek mindenkitől búcsúzkodni. Előttem hirtelen ott termett a három fiú. Szomorúan néztem rájuk, mert nem akartam, hogy elmenjenek. 

- Ne szomorkodj, hugi. Találkozunk még. Megígérjük – jött oda Will.

- Persze, aztán meg nem is látlak titeket évszázadokig – öleltem meg jó szorosan. 

- Ne mondj ilyeneket. Hidd el találkozni fogunk – ölelt meg Dave. 

- Sokszor halottam már ezt – mosolyodtam el, miközben őt is megöleltem. 

- Találkozunk és hamarabb, mint hinnéd – szorított magához Ien. 

- Hiszek nektek. És nagyon fogtok hiányozni – ölelkeztünk össze csoportosan. 

- Te is nekünk, hidd el, és örülünk, hogy találkoztunk ismét – mondta Dave, majd még egyszer összeölelkeztünk és tovább álltak, hogy mindenkitől elköszönhessenek. Utoljára maradt Kate, akitől szintén csak nehezen búcsúztam el, hisz ő is nagyon közel áll hozzám és nagyon sokat segített nekem és Edwardnak. 

- Dönts jól. Mert a boldogságod múlik rajta – ölelt meg. 

- Tudom – mosolyodtam el. 

- Vigyázz magadra – köszönt el, majd a többiekhez lépett. 

Rossz volt nézni, ahogy kilépnek az ajtón és elmennek. Főleg úgy, hogy holnapután én is ezt fogom tenni. 

Amint elmentek, felmentem a szobámba és magamra zártam az ajtót. Lefeküdtem az ágyra, majd ellazítottam magam. Van egy valami, ami talán segíthet a döntésben.

Lassan elővettem a jövőbelátó képességem, majd elhatároztam, hogy maradok. A képek azonnal elém tárultak. Láttam a Cullen családot, ahol mindenki boldog volt. Edwarddal a kanapén ültünk és nekidőlve a mellkasának és éppen a tévét néztük, mégis az én figyelmemet a kezeink kötötték le, ahol ott csillogott a gyűrű, mely azt jelezte, hogy életünket összekötöttük hivatalosan is. Körülöttünk mindenki a párjával beszélgetett. És tapintható volt a boldogság. Jasper arcáról is levakarhatatlan volt a mosoly. Edward csókot lehelt nyakamra, amitől hangosan fel is nevettem. 

- Gerlepár szobára! – mondta Emmett, akinek ölében szintén ott ült Rosalie.

- Te mondod? – nézett rá Edward mosolyogva. Nekem nem is kellet több rögtön őt tüntettem ki figyelmemmel. Szépen ívelt nyakát, kiálló ádámcsutkáját, piros ajkait melyekre minden egyes percben rávetném magam. 

Majd hirtelen változott a kép és Volterrát láttam, de ők engem nem láthattak. Ez a látomás még mindig akkor volt, ha a maradok. Ugyan nyüzsgés volt a kastélyban mégis az arcok komorak voltak. Egy folyosón sétáltam, ahol szembe találtam magam Heidivel, amint éppen embereket vezet a trónterem felé. Majd a következő pillanatban már a trónteremben voltam. 

Előttem volt a három trónszék melyen ott ült Cairus és Marcus. Jane Cairus jobb oldalán állt, mellette pedig Alec, míg Marcus mellet Felix és Demeti állt. A meghökkentő az volt, hogy szemeik vörösen izzottak. 

- Bárcsak itt lenne Bella. Akkor nem veszítettük volna el fivérünket – mondta Cairus, mire a testőrök arca összerándult. Miattam halt meg Aro? Nem az nem lehet.

A kép megszakadt és újra a Cullen házban találtam magam. Szemeimből könnyek folytak, amik már eláztatták a párnát. Össze kell szednem magam, hogy a másik verzió is meg tudjam nézni. Elhatároztam, hogy haza megyek így már előttem is volt az a kép.

Volterrában találtam magam a szobámban, ahol ott voltak a barátaim meglepő módon még Felixnek is aranybarna szeme volt. 

- Milyen az egyik vezetőnek lenni? – kérdezte kíváncsian Demetri.

- Felelősség teljes éppen ezért nem lehetnél te az. Egyébként van jó és rossz oldala is. 

- És mi a rossz oldala? – kezdte Jane

- Az hogy habár én döntök, mégis mások dolgaiba beleavatkozni nem szeretek. 

- Hát nekem ezzel nem lenne gondom – mondta Felix. 

- Azt valahogy gondoltuk.

A kép változott és most a Cullen villába találtam magam. Akárcsak az előbbi vízióban Volterrában, itt is volt valami borongós sötétség. A Cullen ház elhagyatott volt. Sehol egy bútor, sehol egy váza. Elindultam le a nappaliba és a kandalló előtt a földön volt valami. Amint odaértem gyorsan felvettem. Egy kép volt, aminek habár az eleje össze volt törve mégis látni lehetett. A Cullen család volt rajta. De mégis más volt, mint az eddig látott képek. Mindenki arca komor és boldogtalan volt.  Nem álltak közel egymáshoz szinte még a párjukhoz sem. Edward egyedül állt a jobb oldalon és arca fájdalomba torzult.

 A képnek vége szakadt és a szobában találtam magam. Hát ezt tettem mindenkivel. Egy borzalmas ember vagyok. Utat engedtem könnyeimnek majd hagytam, hogy magukkal sodorjanak gondolataim mindaddig, míg el nem aludtam. Nem is sejtve hogy a holnapi nap annyi meglepetéssel és boldogsággal teli lesz.