36. Fejezet

Sziasztok.

Amint látjátok, itt is a következő fejezet. Remélem, hogy tetszeni fog nektek. Köszönöm az előző fejezethez kapott komikat és pipákat. Remélem, hogy ehhez is kapok párat. 

Jó olvasást. 

Puszi

Beky 

36. Fejezet. 

 

A folyosók kihaltak voltak, sehol nem lehetett látni senkit sem. A falak, melyek között oly sok évszázada laktak, masszívan álltak. Ezek azok a falak melyek között barátokra és egy új családra leltem. Egy olyan családra, aki befogadott és szeretett. Fájt belül a szívem, de boldog voltam. Még mindig nem tudom elhinni, hogy újra itthon vagyok. Ugyan folyosók üresen kongtak, a teremből, ami előtt állunk, a csukót ajtók ellenére is kihallatszott a veszekedés és a hangos beszélgetések. E mögött az ajtó mögött, ami előtt állok, ott a családom. Mindkét családom és a szerelmem. Be akartam menni, hogy végre Edwardhoz bújhassak, annyi idő után. Ám mindezek ellenére, nagy nehezem türelmet erőltettem magamra. Adam felé fordultam, aki szorosan fogott nehogy elessek. 

- Adam, még elmehetsz. Most már semmi bajom nem eshet, viszont neked igen, ha itt maradsz. – Próbáltam győzködni ám hajthatatlan volt.

- Nem megyek innen sehova sem. Már úgyis minden elveszett. Már nincs kiért visszamennem. Azzal hogy elhoztalak… - nem mondta tovább a mondatot, már nem halottam. Tudtam, hogy az, amit mondani akart, meggondolatlanul jött volna ki a száján, amit nem szeretett volna. Ám mielőtt rákérdezhettem volna, ismét elkezdett beszélni. – Most már itt vagyunk és csupán csak egy ajtó választ el a szeretteidtől. És a gyermeked apjától. – Az ajtóra pillantott.

Remegő vékony kezemet a kilincsre tettem, mely óriásinak tűnt. Nagy levegőt vettem, ezzel összeszedve erőmet és hagytam, hogy az izgatott boldogság elöntse testemet. Már láttam magam ellőtt családom arcát, ami megerősített. Annyi fájdalom után itt vagyok, pusztán egy ajtó választ el és én mégis félek. Félek attól, hogy mi van, ha ez mind egy álom, amiből felkelek és rájövök, hogy még mindig fogságban vagyok. Féltem attól, hogy az ajtó mögött mégsem az vár, mint amit szeretnék.

Mégis ha ez mind egy álom, szeretném látni őket. Erőt vettem magamon, majd bátorságot. Egyik kezem gömbölyödő pocakomra tettem, míg másik a kilincsen nyugodott. Le szerettem volna nyomni, de nem tudtam. Nem voltam elég erős ahhoz. 

- Majd én. – Mondta Adam, majd kezem helyét az övé vette át.

Szemeimet lecsuktam miközben halottam, ahogy az ajtó kattan egyet, majd recsegve kinyílik. A sok hang mellett, tisztán halottam, ahogy centiről centire kinyílik az ajtó. Szívem egyre gyorsabban dobogott, de szemeimet még nem mertem kinyitni. Majd az ajtó már semmilyen hangot nem adott ki. A teremben lévő hangok is megszűntek. 

Újra elhatalmasodott rajtam a félelem, hogy talán álmodtam és már nincsenek sehol. Egy hang szólalt meg a fejemben, mely ösztönzött, hogy nyissam ki a szemem. Lassan nyitottam ki, miközben szorosan markoltam Adam karját. 

Talán mondhatom, hogy sosem voltam ennél boldogabb. Láttam őket, mindenkit. Ott álltak velem szemben.  Szemeimbe könnyek gyűltek, míg szám mosolyra húzódott. Úgy éreztem ennél boldogabb már nem lehetek, mégis tévedtem, mert mikor megláttam világ leggyönyörűbb szempárját, akkor éreztem azt, hogy otthon vagyok.

Eddig földbegyökerezett lábaim, most útnak indultak. Adam elengedett és én bizonytalan léptekkel haladtam ahhoz a személyhez, akiért a szívem még dobogott. 

Kizártam mindent és mindenkit, csak ő volt. Miatta tartottam ki egészen idáig és csupán csak pár méter, ami elválaszt tőle. Szemeiben minden ott volt, ami enyémben is megtalálható.

A karok, mely bilincsként fogták, eltűntek róla, hisz nem tarthatta vissza semmi. Hatalmas léptekkel jött felém, majd szinte már szaladt. Remegő lábam és hevesen dobogó szívem egy ütemet jártak mindaddig, míg karjai körém nem fonódtak. Mert abban a pillanatban, mikor megölelt, tudtam, hogy otthon vagyok, és nem kell félnem. Éreztem ölelését, melyre úgy vágytam. Mélyen oromba szívhattam, oly régen nem érzett napfényillatát. Szorosan ölelt magához, el nem engedve és erre vágytam, erre volt szükségem. Lábam nem érte a talajt, de nem számított, csak az, hogy itt van és szeret. Ahogy én is őt. 

Észre sem vettem, hogy a terem csendjét hangos zokogásom szakítja csak meg. Majdhogynem belehaltam a fájdalomba, mely napról napra kínzott.  Fejemet elhúztam nyakától, ahova fúrtam, hogy szemébe tudjak nézni. Azokba a szemekbe, amiket nem láthattam már oly sok ideje. 

Lassan hajoltam közel hozzá, hogy ajkainkat összeilleszthessem. Lágyan csókolt, de úgy, hogy minden érzelem benne volt, minden, mi bennünk összegyűlt. Ám bármennyire is szerettem volna, nem tarthatott sokáig. Lassan elhúzódtam tőle, kezemet arcára simítottam és tudtam ez nem álom, ez a valóság. És én itt vagyok, végre itthon. 

Kezét megfogtam miközben szemébe néztem. Szerettem volna neki elmondani, itt és most, mielőtt bármi történhetne. Kezét domborodó hasamra tettem. Majd nagy mosollyal és könnyes szemmel ránéztem. 

- Babánk lesz. – Szinte ajkaiba suttogtam azt a két szót, melyet két hónapja el szerettem volna mondani, mégis az egész terem hallotta. Szemeiben a boldogság mérhetetlen nagy mennyiségben volt jelen. Ajkai apró mosolyra húzódtak, majd felemelt és megpörgetett a levegőben. Szívemet melengette hangos nevetése, amit oly régóta nem halottam már és melyet olyan jó volt ismét hallani. 

Boldogan hatalmas mosollyal néztem le kedvesemre ki szorosan tartva pörgetett, majd letett a földre. Azonnal letérdelt elém, majd kezét hasamra tette. Szemeimbe könnyek szöktek a látványra, és úgy éreztem, hogy talán mindezt egy nap eltudom felejteni. Halkan kezdett el beszélni a pocakomhoz, mégis mindenki hallotta, ahogy én is. Hangja boldogan és szeretetteljes volt. Olyané, mint egy büszke apukáé. 

A terembelépésem óta nem foglalkoztam mással, csak Edwarddal. Míg Edward a gyermekünkhöz beszélt, szememet körbepásztáztam a terem minden egyes szegletén. A teremben ott volt mindenki. A Cullen család minden egyes tagja, akik boldogan és könnyek nélkül sírva nézték a jelenetünket. A Volturi, a nagybácsikáim, akik szemében a komolyság jele sem volt felfedezhető csupán csak az örömé. És a barátaim: Jane szorosan bújt oda Alechez aki ölelésébe vonta testvérét. Felix, Demetri, Renata, Heidi mind minket néztek levegővétel nélkül, meghatódottan. A Denálli klán, akik csakugyan meghatódottan néztek, mindenki a párjához bújva, kivéve Katet, de mintha ez nem is érdekelte volna. Tanya Davehez bújt, a szerelméhez, akit most már mindig szeretni fog. Ien és Will arca nyugodt volt, mégis szemeiben sok érzelem rejtőzött. Mindketten boldogok voltak, mégis szemüket hol rajtam, hol Adamon tartották. Sokan voltak még testőrök és más klánok is, akiket kevésbé ismertem, ám az ő szemükben is ugyan azt az örömöt láttam, mint a családoméban.

Aro lépkedett felém és leghőbb vágyam volt, hogy megölelhessem, ahogy mindenki mást is. Edward már nem előttem térdelt, hanem mellettem állt és karjába vont. Amint Aro közelebb ért, elléptem kedvesemtől, majd azonnal megöleltem Arot. 

- El sem tudom mondani, hogy mennyire féltettünk. Annyira hiányoztál – úgy ölelt meg, ahogy egy apa a rég látott lányát. Egyszerre ölelt szorosan és gyengéden.

- Nekem is hiányzott mindenki. – Hangom gyengéd és halk volt, de tudtam, hogy valószínűleg mindenki tisztán hallotta. Mikor Aro szemembe nézett és mintha kutakodott volna valami után, amit nem szerettem volna, hogy megtudjon. Fejemet lehajtottam, ezzel megszakítva a szemeimben való kutakodást. Kezemet hasamra tettem, ma már sokadjára, de erre szükségem volt ahhoz, hogy gondolataim ne térjenek vissza az ott történtekre. Mert azok az emlékek fájdalmasak és örökké kísérteni fognak. 

Szerettem volna mindenkihez odamenni és megölelni, miközben elmondom, hogy mennyire is hiányoznak, ám szerettem volna, ha Adam minél előbb kikerül innen, hisz akkor még van esély arra, hogy visszamenjen és azt higgyék hogy semmi köze nincs az eltűnésemhez. Lassan odalépkedtem Adamhoz, miközben elhaladtam Edward mellett, aki értetlen és kíváncsi szemekkel nézett rám. 

- Bella, elmondanád nekünk hogy ki is ő? - Will hangja belehasított a csendbe, ezzel fojtogató érzést keltve torkomban. 

- Adam, aki megmentett engem és most vissza kell mennie, hogy ne kerüljön bajba. – Hangomat megpróbáltam határozottabbá tenni és ez sikerült is. 

- De hisz valószínűleg már észrevették, hogy eltűntél, ahogy azt is, hogy ő is eltűnt – mutatott Ien Adamra. – Sokkal biztonságosabb lenne neki, ha itt maradna, nem? – Ien hangjában volt valami, ami megfélemlített. Valami, amiből tudtam, sejti, hogy mindez mögött még van valami, amit nem mondok el és minden szándéka, hogy ezt a valamit kiszedje belőlem. 

- Nem vették észre, mert volt fontosabb elfoglaltságuk is mintsem hogy ezzel törődjenek – egyre dühösebb kezdtem lenni attól, ahogy Ien Adamot nézte. Úgy éreztem, hogy meg kell védenem és meg is fogom tenni. Még mielőtt bárki is megszólalhatott volna ismét beszélni kezdtem. – Adam most hazamegy és én majd mindent elmondok. A fiúk gyanakodva néztek rám. 

- Valamit nem mondasz el és addig innen senki nem megy sehová sem, amíg meg nem tudom, hogy miről van szó. – Lépett közelebb Ien. 

- Te nem vagy itt senki és nem parancsolgathatsz, megértetted. - Most már cseppet sem voltam nyugodt és nem érdekelt az sem hogy kiabálok csak azt akartam, hogy Adam minél előbb elmehessen, innen még mielőtt kiderül, hogy ki ő. 

- Bella, ne, kérlek nyugodj meg, nem tesz jót, ha idegeskedsz. – Kate hirtelen termett ott mellettem miközben próbált nyugtatni. És igaza volt, nem szabad idegeskednem, az árt a picinek. 

- Kérlek, tűnj innen Ien. – hangom valamivel halkabb volt ám nagyon nehezen ment az, hogy lenyugtassam magam. 

- Bella, kérlek. Mond el az igazat. – Most először halottam meg ezt a hangot mióta ide beléptünk. Adam próbált meggyőzni, de hajthatatlan voltam. 

- Nemrégiben te mentettél meg engem és megvédtél azoktól, akiket valamilyen módon szeretsz, és most nekem kell ezt tennem. Nem fogom hagyni, hogy bajod essen, hisz te sem engedted, ennyivel tartozom, ha nem többel. - Néztem hátra a monda erejéig majd újra családomat figyeltem.

- A kettő nem ugyan az, hisz bűnös vagyok és a családodnak joguk van megtudni hogy.. 

- Fogd már be az isten szerelmére. Hát nem érted – ma már oly sokadjára ismét könnyek gyűltek szemembe akaratlanul is. – Nem engedhetem. – Még ha szerettem volna, akkor sem tudtam volna megtenni, mert bennem volt valami olyan dolog, ami nem engedte, hisz ha neki fájdalmat okozok, akkor magamnak is. 

- Valaki mondja el, hogy mi történt. – Aro nyugtalan volt, ahogy mindenki más is. Már senki nem ott állt, ahol eddig. Hátam mögött állt Adam, míg előttem az összes fiú. Mellettem állt nem messze Kate, míg a többi lány a fiúk mögött. 

- A nevem Adam Scott és az én apám raboltatta el Bellát. Mindvégig én voltam az aki fogságban tartottam és aki nem engedte hogy elszökjön. – Döbbenten és félve néztem Adamra, aki sajnálkozva pillantott felém. Pusztán egy másodpercbe tellet míg a lányok közé nem kerültem, a fiuk mögé. Will, Ien, Jasper és Emmet voltak azok, akik egyre közelebb mentek Adamhoz, hogy aztán lefogják. Próbáltam kiszabadulni, de nem engedtek. Edward előttem állt védekező állásban, hogy megvédjen minden esetleges támadástól. 

Adam nem ellenkezett nem csinált semmit hagyta, hogy a szorosan fogó kezek elhurcolják az épület alatt lévő sötét cellák egyikébe. Segíteni akartam neki, de sehogy sem ment. Kapálózva próbáltam kimenekülni az engem fogó karok közül, de nem ment. Mindaddig kapálóztam, míg szem el nem sötétült és testem ernyedten omlott a szorosan fogó karok közé. 

Edwad szemszöge: 

Azonnal karjaimba kaptam Bellát még mielőtt a földre eshetett volna. Teste túlságosan könnyű volt még az egyre növekedő pocakja ellenére is. Szememmel azonnal Carlislet kezdtem el kutatni, akit meg is találtam. 

-  Apa, kérlek, megvizsgálnád?

- Persze fiam. Vidd a szobájába én is megyek azonnal. 

Karomban szerelmemmel indultam el a szobája felé, szemem le sem véve csodálatos és rég nem látott arcáról. Még most sem tudatosult bennem igazán, hogy itt van, és hogy szíve alatt hordja a gyermekünket is. El sem tudom hinni, hogy ez mind igaz és nem csupán egy álom. Visszakaptam épségesen egy új élettel együtt. Óvatosan fektettem le arra az ágyra melyben két hónapja senki sem feküd. Minden nap bejöttem a szobájába és azon tűnődtem, hogy hol lehet és hogy mi történt vele. 

- Kérlek, vizsgáld meg alaposan, hogy nem esett e semmi bántódása. És a babát is hogy jól van e? – Kértem kétségbeesetten. 

- Rendben van fiam. Kérek, menj ki. Hidd el, vigyázok rá. És most már semmi baja sem fog esni. – Tette kezét vállamra és próbált meggyőzni, hogy semmi baja nem fog szerelmemnek esni. Mégis úgy éreztem, hogy képtelen vagyok elhagyni. De az ész érvek, melyeket magamban állítottam fel, meggyőztek, hogy jobb, ha hagyom, hogy apa megvizsgálja. 

Szerelmemhez hajoltam, majd mozdulatlan meleg ajkaira csókot nyomtam és elhagytam a szobát.

Kint az ajtó előtt ott állt majdhogynem mindenki. A fiúk is visszatértek, miután bezárták Adamot és most kíváncsian néztek rám. 

- Hogy van Bella? – Kérdezte pöttöm húgom Jasper karjaiból. 

- Egyelőre nem tudom, még Carlisle vizsgálja. Külső sérülésnek nem találtam semmi nyomát viszont rendellenesen vékony.

- Lehetséges, hogy nem adtak neki enni? – Vetette fel a kérdést Rosalie, amin már én is gondolkodtam. 

- Sajnos ezt nem tudom. Csak Bella tud válaszolni a kérdéseinkre, aki egyelőre még eszméletlen, így várnunk kell. 

- Nem tudom elhinni, hogy Bella babát vár – szólat meg Jane, szinte suttogva.

- Nekem is szoknom kell, hogy apa leszek. – Nézet rájuk. 

- El sem tudom mondani, hogy mennyire örülök neki, fiam. – Anya lépett mellém, majd megölelt. – Végre te is boldog lehetsz. És visszakaptuk Bellát. Nyugodj meg minden rendben lesz. Erős lány. 

- Tudom anya, de annyira féltem. Hisz nem lehet könnyű feldolgozni azt, ami vele történt. 

- Mi itt vagyunk és segítünk neki. De hidd el neki az lesz a legfontosabb, hogy mindvégig mellette legyél. És nem szabad, hogy felidegesítsük. Mert az a babának és neki sem tesz jót. 

- Tudom, és mindig mellette leszek, legyen bármi. Többet nem hagyom, hogy bárki is elszakítsa tőlem. 

Adam szemszöge: 

Tudtam, hogy Bella haragudni fog rám, de muszáj volt, hogy a családja megtudja pontosan mi is történt. A cella, mint mindegyik, ez is üres volt és vagy ezer éve lehetett már itt. A kosz nagyon nagy volt, ám engem cseppet sem érdekelt. Nem akartam Bellának fájdalmat okozni, mégis sikerült.

Kezemmel a térdemen könyököltem és a fejem fogtam. Nemrég meg kellet hoznom egy olyan döntés, amit sosem szerettem volna és választanom kellet. Sosem könnyű mikor azok között kell választanod, akiket szeretsz. De nekem meg kellett tennem. És a titkok, amiket megtudtam és magamban hordozok egy ideje csak nehezítettek mindezeken. 

Sok éve már annak, hogy mindenre fény derült, ám mindeddig nem cselekedtem és ezzel olyan dolgok valósultak meg, amiknek nem így kellet volna végződnie. Éppen ez annak az oka, hogy mindent megpróbálok jóvátenni. 

És sosem tudni mi hogy alakul. Van, hogy rátalálunk valakire, akit közel engedünk magunkhoz, még közelebb, mint egy családtagot, de közben elveszítjük azokat akik valóban a családunk voltak. 

Fejemben éles fájdalom nyilallt és nem kellet hozzá sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek az okára. 

„ Bíztam benned és te elárultál. De hisz mire is számíthattam tőled te tudd, hogy még élek és kapsz még egy esélyt. Ha kiszabadítod magad és visszajössz, nem ölöm meg őket, mint ahogy azt már meg kellett volna tennem az árulásod miatt. De mivel a fiam vagy, még ha nem is vér szerinti én neveltelek fel és ezért kapsz még egy esélyt. Gyere haza és a szüleid nem halnak meg.”

A fájdalom eltűnt, ahogy a hang is minden jelét eltüntetve annak, hogy egyáltalán létezett. A remény újra élet bennem és mindennél erősebben ösztönzött a kiszabadulásra. Nem érdekelt a miértje, sem a következményei annak, hogy hazamegyek. Csak az, hogy talán mégsem veszett el minden úgy, mint ahogy arra számítottam. 

De meg kell várnom azt, míg Bella jobban, lesz hisz ő az egyedüli, aki ki tud innen szabadítani. És aki segíthet abban, hogy kiszabadítsam az igazi szüleimet.

35. Fejezet

Sziasztok. 

Mint látjátok itt a fejezet. Sajnos csak így este tudtam hozni mivel most értem haza az iskolából. Sejtelmem sincs hogy milyen lett  de remélem ti majd megírjátok. És reménykedem hogy egy kicsit többen írtok. Tényleg nem kell kisregény írni ha nem akartok és nem is kell minden egyes fejezetnél csak azért fontos nekem  hogy tudjam mennyien is olvassátok persze erre ott vannak a pipák de ha csak annyit írtok hogy "jó" vagy "lehetne jobb" mondjuk ezt indokoljátok meg hogy tudjak javítani rajta. Na de mindegy ha szeretnétek írni írjatok ha nem akkor ne. 

Jó olvasást. 

Puszi 

35. Fejezet

Szemeim csukva voltak. Csak tompán érzékeltem a külvilágomat. Annyira vágytam a nyugalomra és a békére, hogy mikor megkaptam az öröm, ami testemre szállt elfeledtetett velem mindent. Csak később mikor az öröm apró morzsányi maradványai is eltűntek jöttem rá, hogy ez a nyugalom közel sem olyan, mint amire vágytam. Mert az, amire én igazán vágytam nem az volt, hogy egyedül legyek egy sötét helyen ahol senki nem zavar, hanem az hogy a családommal legyek, azokkal, akik szeretnek. Erősen koncentráltam, hogy ebből a helyről vagy állapotból kijussak. De bármennyit is próbálkoztam nem ment. Olyan volt mintha a sötétség nem akarna elengedni, de mégsem adtam fel.  És végül sikerült is.

Lassan nyitottam ki szemeimet félve attól, hogy mit is fogok látni. Fejemben még ott voltak az élénk emlékek arról, hogy mit is akart velem tenni. Még mindig bennem volt a félelem, még ha már nem is akkora mennyiségben. Amint szemeim kitisztultak és végre rendesen láttam nagyon lassan körbepillantottam. Amit ott láttam megdöbbentett. Mindenhol romok voltak körülöttem. A por, amit a robbanáskor keletkezett még nem ülepedett le. És akkor láttam meg Hamont. Legalábbis sejtem, hogy ő lehetett. Teste nem látszott ki a rá eső törmelékektől csupán csak a lába. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban kiszabadulhat onnan, de azt már nem akartam megvárni. Mégis a legfurcsább az volt, hogy körülöttem egyetlen törmelék darabka sem volt. Kezemet gömbölyű pocakomra simítottam, majd óvatosan és lassan felálltam. Még annak ellenére is, hogy lassan mozogtam megszédültem. Szemeimet ismét behunytam egy pillanatra, majd mikor elmúlt a szédülés ismét kinyitottam.

Minden áron ki kell innen jutnom. Ez az egy cél lebegett előttem. Testem gyenge volt és vékony, de nem számított a fájdalom. Lábaimat bizonytalanul és remegve tettem egymás után. Elértem az ajtóhoz, aminek csak a fele volt meg majd gyorsan kiléptem rajta. Nem tudtam, hogy merre is lehet a kijárat és egyre jobban kezdtem kétségbeesni. Kezemre néztem, amivel a falnak támaszkodtam és megláttam az eljegyzési gyűrűt. Mióta itt vagyok, minden nap a gyűrűt nézem, és úgy érzem, hogy felemészt a fájdalom, mert ez az egy kis tárgy, amit tőle kaptam mindig a családomra és rá emlékeztettet. Annyira fájt az, hogy nem lehetek velük. Az, hogy Edward nem szorít a karjaiba, hogy nem érzem csókjait ajkamon. Testemet remegés rázta meg a fájdalomtól, ami a szívembe hatolt. Egy kéz érintette meg vállamat, amire összerezzentem.

- Bella – Adam hangja hallatán testem ellazult. Lassan hátrafordultam, majd szemeibe néztem melyekben félelem és aggodalom tükröződött. 

- Kérlek Adam, juttass ki. – Hangom nem volt több puszta suttogásnál mégis a kétségbeesés erősebb volt benne minden másnál. Adam habozott és csak később válaszol

- Sajnálom, de nem tehetem – fejét bűnbánóan hajtotta le, de még láttam benne az a mérhetetlen nagy fájdalmat. És én úgy éreztem, hogy minden remény elveszett és már sosem láthatom őket. 

Erős akartam maradni miatta az én csöppségem miatt, akiről az édesapja sem tud, de már nem ment. Egyszerűen megszakadt a szívem. Szememből a könnyek hullottak és nem láttam tisztán. Lecsukódó szemeim mögül még láttam Edward rám mosolygó arcát mikor megkéri a kezem. Láttam a szemeiben lévő boldogságot. Éreztem, ahogy kiszáradt ajkaim apró mosolyra húzódnak az emlék hatására. Kezemet hasamra tettem, hogy még utoljára érezhessem az én csöppségemet, aki a szerelmünkből fogant. Testem már nem bírta el a sok súlyt így szépen lassan összeroskadtam. Edward tovább mosolygott rám majd annyit mondott, hogy szeret. 

Halkan suttogtam el az utolsó szót mielőtt testem és lelkem feladta volna a küzdelmet. 

- Szeretlek.

Adam szemszöge:

Annyira szerettem volna elvinni innen Bellát, de nem tehettem. Mert nem tudtam dönteni közülük. Nem akartam elveszíteni senkit sem. És bármennyire is fájt nem tehettem mást. 

- Kérlek, Adam juttass ki – Bella hangja nagyon halk és gyenge volt, éppúgy ahogy teste is. Szívem belefacsarodott a fájdalomban, de mégsem mondhattam mást. 

- Sajnálom, de nem tehetem – Még mai napig nem értem, hogy ez miért pont velünk történik miért mi? 

Fejemet lehajtottam hisz már nem bírtam a szemébe nézni. Nem tudtam elviselni azt a fájdalmat, ami Bellából árad. El akartam innen vinni, hogy ne legyen semmi baja, hogy szabad legyen. De döntenem kell. Nem tarthat, sakkban nem teheti ezt velem. Azonban még mielőtt bármit tehettem volna Bella megremegett, majd teste összecsuklott miközben egyetlen szót suttogott.

Még mielőtt a földre eshetett volna elkaptam nehogy megüsse magát. A pánik egyre nagyobb lett bennem és nem tudtam, hogy mit csináljak. Szíve egyre lassabban dobogott. Vékony teste túlságosan könnyű volt még annak ellenére is, hogy folyton evett. Lassan felemeltem majd elindultam vele egyenesen ki az épületből. Hazaviszem, bármi áron is. Szorosan öleltem magamhoz hogy megvédjem a hidegtől és minden egyébtől. 

Elindultam az épületből kifelé és már majdnem az ajtónál voltam mikor valaki elállta az utamat. 

- Nem viheted el. – Tiltakozott azonnal. Szemeiben elszántság volt. És én még mai napig nem tudtam felfogni, hogy hogyan volt képes elárulni a családját és a barátait. Mégis volt benne valami amitől úgy éreztem, hogy ő nem ilyen. Ő nem gonosz. Vagy talán csak belül reméltem, hogy valójában nem ilyen. 

- Márpedig én haza fogom vinni, ha tetszik, ha nem. – Minden más érzelmet, melyet nem akartam, hogy lásson mélyen magamba temettem. Ha gyengének lát, akkor sebezhetőnek is. De semmi föleképpen nem fogom engedni, hogy Bellát bántsa. 

- Nem engedhetem. Ő volt az, aki mindent tönkretett. Miatta boldogtalan mindenki. – Hangja egyre hisztérikusabbá vált én pedig késztetést éreztem, hogy megnyugtassam. De mégsem tehettem. 

- Nem ez nem így van. Kicsit gondolj mások helyzetére is és arra, hogy te nem dönthetsz arról ki éljen és kik ne. Vagy most elengedsz vagy meg kell, hogy ölj. Mert csak úgy állíthatsz meg, ha megölsz. A te kezedben van a döntés Irina. - Testemen borzongás futott végig, ahogy kiejtettem a nevét. 

Csendben vártam döntését miközben Bellát figyeltem. Arca vékony beesett és fáradt volt. Bőre túlságosan is fehér, míg szemei alatt karikák éktelenkedtek. Mint aki már nagyon sok ideje nem tudta magát kipihenni.  És még mindezek ellenére is szép volt. 

Hallani lehetett az épületben, ahogy mindenki siet felfelé. Mivel nem voltunk sokan nem kellet attól tartanom, hogy nem tudunk kijutni, hisz először úgy is apámhoz mennek, mégis éreztem hogy sietnem kell és Bellát biztonságos helyre vinni. 

Irinára pillantottam. Ő is engem nézett egyenesen a szemeimbe. Annyi kérdés volt bennem, amit felszerettem volna tenni neki de mégsem tudtam. Ajkai lassan szétnyíltak majd halkan elkezdett beszélni. 

- Szereted őt? – Kérdése meglepett így még a levegő is a tüdőmbe szorult. Kérdésére nem tudtam mit feleljek, de abban biztos voltam, hogy valamit muszáj.

- Igen –hangom halk volt, de tisztán lehetett hallani. Nem mertem szemeibe nézni féltem attól, hogy mit is láthatnák bennük. Bennem minden annyira bonyolult volt. És azt sem tudtam, hogy mit hogyan csináljak. 

- Most eggyel több okom van rá, hogy megöljem – nézett rám cinikusan és dühösen. – De nem teszem – fejét lehajtotta, majd félrelépett az ajtóból.  Lassan tettem egyik lábam a másik után hogy végre biztonságos helyre vigyem Bellát. Azonban még mielőtt kiléphettem volna az ajtón, megálltam Irina mellett. Arcára néztem mely tökéletes volt, de mégis szomorú. Nem szóltam egy szót sem kezem elindult, hogy megérintem tökéletes arcát, de megállt a levegőben. Úgy éreztem nem volna helyes így hát nem értem hozzá bármennyire is szerettem volna. Még egy utolsó pillantást vetettem rá, majd elindultam. Futottam úgy, ahogy tudtam, hisz most már csak egy cél lebegett előttem, hogy minél előbb hazavigyem Bellát. 

Szíve egyre lassabban dobogott, de már nem bírtam gyorsabban futni. Nem hagyhatom, hogy meghaljon. Tudtam, hogy nem fogok időben odaérni. Azonnal megálltam, majd lassan letettem a földre. Arca sápadt és békés volt túlságosan is. Már nem olyan volt, mint amilyen régen. Teste meggyötört volt a fájdalomtól. Kerekedő hasa mégis valahogy más milyenné varázsolta. De neki nem ilyennek kellene lennie. Nem olyannak, mint most. 

- Bella nem adhatod fel. Kérlek Bella – lágyan simítottam végig arcán remélve hogy kinyitja gyönyörű szemeit, de nem így történet. Kezem a szívéhez vándorolt ahonnan egyre ritkábban érkezett a lüktetés. Szemeimbe könnyek gyűltek. Nem akartam elveszíteni hisz csak most ismertem meg.  És mégis én tettem tönkre. Ha előbb kiszabadítom, akkor most nem ez lenne. 

- Nem, Bella, nem adhatod fel – könyörögtem.  Mellkasán lévő kezemre összpontosítottam várva hogy a szíve újra a megszokott sebességben dobogjon. Éreztem magamban valamiféle erőt, ami Bellához kötött, és amit eddig még sosem éreztem. Szememet lehunytam és a szívének dobogását hallgattam, ami lassan egyre erősebb és ütemesebb lett. A levegő mellkasomból nagy erővel tört ki a megkönnyebbüléstől. Mégis úgy éreztem ez az állapot nem fog sokáig tartani. 

Lassan és óvatosan emeltem fel Bellát nehogy valami rossz mozdulatot tegyek. Amint jól elhelyeztem karomban ismét futni kezdtem. Még nem tudtam, hogy pontosan mit is fogok tenni csak azt tudtam, hogy bárhogyan is, de hazaviszem Bellát. 

Volterra egyre közeledett, míg én egyre határozottabb lettem. Pontosan tudtam mi vár rám akkor, ha bemegyek Volerrába. Valószínűleg sosem jövök ki onnan többet. Mégis mindez nem érdekelt. Csak az, hogy Bella épségben hazajusson. Fülemet egy halk nyöszörgés csapa meg, mire azonnal megálltam. 

Lassan leültem egy farönkre, majd a karjaimban lévő Bellát kezdtem figyelni. Sokáig nem történt semmi és kezdtem azt hinni, hogy rosszul hallottam, amikor Bella elkezdett mocorogni. Minden idegszálammal csak rá koncentráltam. 

- Bella, hallasz engem – kezemmel egy hajtincset a füle mögé tűrtem, miközben csak szemeit néztem, hogy mikor nyissa ki. Szempillái megremegtek, majd nagyon lassan kinyitotta azokat. Egyik kezét szívére tette, míg másikat a hasára.

- Fáj – suttogta miközben szívén lévő kezét marokba szorította. 

- Sss. Nemsokára otthon leszel. – Kezemmel letöröltem a szeméről lehulló könnycseppet.

- Edward- suttogta ismét majd szemei újra lecsukódtak. 

- Hazaviszlek, Bella ígérem, csak maradj velem, hallod, nézz rám- kértem mire szemei újra még ha csak résnyire is de kinyíltak. Egy perccel sem vártam többet azonnal elindultam. 

Bella szemszöge: 

Gyengének értem magam mégis tudtam, hogy erősnek kellene lennem. Méghozzá azokért, akiket szeretek. Mert talán nem olyan egyszerű minden. Hisz nem hagyhatom őket is és az én csöppségemnek is szüksége van rám. Erőt vettem magamon, de úgy éreztem, hogy a szívem már nem képes sokáig arra, hogy segítsen engem. 

A két hónap, mióta fogságban voltam. Az alatt az idő alatt Edward hiánya és a családomé felemésztett. Úgy éreztem megszakad a szívem értük. És csak most érzetem igazán hogy a szerelmem Edward iránt milyen erős is valójában. 

Hallottam Adam szavait, amik segítettek abban, hogy erős maradjak. És bennem valami újfajta és egyben ismerős dolog támad fel, ami nem más, mint a remény. A remény hogy még láthatom őket, hogy ez mind csak egy rossz álom lesz. Ez az, ami segített abban, hogy tényleg erős maradjak csak miattuk.  Belül bennem valami megváltozott éreztem, hogy egyre közelebb vagyok.

Felnéztem Adamra, akinek arca kemény volt és határozott. Sejteni sem mertem, hogy mi vár rá majd Volterrában.  Hisz Aro nagyon dühös lesz, majd ha megtudja, hogy Adam volt az, aki fogva tartott. De melyik lenne a legjobb. Ha Volterrában maradna, vagy ha hazamenne, hisz kiszabadított, amiért az a féreg biztos, hogy megbünteti. 

- Ne aggód nem lesz semmi gond – suttogtam miközben szememet le sem vettem róla. Arca hangom hallatán azonnal felém fordult. Halványan rám mosolygott, ám szeméből nem tűnt el az aggodalom.

- Csak akkor leszek nyugodt, ha már otthon leszel.

- Szeretném, ha megállnál. – Kértem.

- De hisz mindjárt ott vagyunk. Nézd itt a város széle. – Nézett előre én azonban bármennyire is szerettem volna nem követtem tekintetét. Mert ha megteszem, elfeledkezem minden másról és csak az érdekelne, hogy otthon legyek. 

- Tudom. Éppen ezért kérlek, hogy állj meg. – Lelassított majd megállt azonban nem tett le. 

- Kérlek, letennél? – szemei értetlensége tükröztek. 

- Nem, sajnálom, de addig nem engedlek ki a kezeim közül még haza nem vittelek. – Határozottan nézett rám, mint akit nem lehet meginogtatni abban, amit ő mondott. 

- Adam nem hagyhatom, hogy Aro vagy valamelyik Volturi tag esetleg bántson. Kérlek, tegyél le, innen már hazamegyek egymagam is. 

- Bella. Nem érdekel, hogy mit fognak velem csinálni ugyanis megérdemlem. Hibáztam, már előbb hazakellet volna, hogy hozzalak és akkor jól lennél. Nem szabadott volna veszélybe sodornom te és a baba életét. Habár nem tudom, hogy odabent mi történt, de abból, ahogy most a karjaimban megremegtél és a szemeidben látott félelem megerősít abban, hogy az én hibám is. És jóvá fogom tenni. Hazaviszlek. De vacilláltam és döntenem kellet. És ezt ők is így akarták volna. A te életed többet jelent nekünk bárminél hidd el. És annyira sajnálom, hogy nem előbb cselekedtem. De annyira féltem, hogy elveszítek mindenkit. Ígérem, mostantól vigyázok rád és a kicsire. Hazaviszlek bármi is legyen. – Szemeimből ismét könnyek potyogtak. Kezemet felemeltem, majd végigsimítottam arcán. Szemeiben bánat volt és a veszteség. Hulló könnyeim mögül halványan elmosolyodtam, majd bólintottam. Adam újra elindult és ezúttal meg sem állt Volturi bejáratáig. Ott az ajtóban kérésemre letett a földre, majd belekapaszkodva indultunk be oda, ahol a családom már vár. 

34. Fejezet

Sziasztok. 

Sajnálom hogy ilyen későn hoztam a fejezetet de ma egész nap a kórházban voltunk. Ma született meg Denisz az unokatesóm fia. Nagyon kis édes és imádni való így csak most tudtam feltenni. Szóval ez egy igazán boldog nap volt. Remélem hogy tetszeni fog nektek a fejet. 

Nagyon örülnék most is legalább annyi kominak mint múltkor. És köszönöm az előző fejezethez a komikat és a pipákat.

Na de nem fecsegek tovább jó olvasást. 

Puszi mindenkinek.

34. Fejezet. 

(Edward szemszöge)

Volterra teljes káosz volt. Mindenki ide-oda szaladgált és próbálták kitalálni, hogy Bella hol lehet, és hogy ki vihette el. A családom teljesen kétségbe van esve, csakúgy, mint én. Belülről mardosott a bűntudat, hogy hagytam, hogy elvigyék Bellát. Tennem kellet volna valamit, mégis képtelen voltam rá. 

Aro nagyon ideges és minden kis nyomon próbál elindulni, hogy megtalálja. De eddig semmi nem volt. Sehol nem találják. Én amióta elrabolták folyton az erdőt járom és próbálok rátalálni, de nem találom. Nem merek gondolkodni, mert, félek, hogy a gondolataim olyan irányba terelődnek, amitől csak minden még rosszabb lesz. Nem látom magam előtt a jövőt, nem tudom, hogy vajon hogy lehetne megoldani mindezt. Sehol semmi nyom, hogy Bella merre lehet és ez az, ami teljesen az örültség határára sodor. Pont mikor minden jónak ígérkezett, akkor történik ilyen. De miért pont velünk? Mi miért nem lehetünk sose boldogok? Kezemet hajamba túrtam, ami tele volt faággal és levelekkel. De nem tudott most ez érdekelni. Felálltam az ágyról majd egy új inget vettem elő a szekrényből, hogy lecserélhessem a rajtam lévő szakadtat. A többi rajtam lévő ruhával nem törődtem, hisz azok többségben még jó állapotban voltak. Amint az utolsó gombot is begomboltam kiléptem az ajtón, hogy újra a keresésére indulhassak. 

A folyosón senki nem volt, és ha lett is volna nem különösebben érdekelt volna. Egy cél lebegett előttem az, hogy meg kell találnom Bellát bármi áron. Az órák és a napok összefolytak és már nem tudtam, hogy pontosan milyen nap is van. 

Nem akartam semmi mást jelen pillanatban csak azt, hogy Bellát szorosan a karomba zárhassam. Hogy érezhessem meleg testét a karjaimban, hogy halhassam szívének ütemes dobogását. És hogy belenézhessek azokba a gyönyörű szemekbe. Öklömmel a falba csaptam, bár legszívesebben annak az arcát ütném, aki elvitte Bellát. A bennem lévő harag egyre csak telítődött és féltem, hogy rosszkor és rossz helyen fog belőlem kitörni. 

- Edward – tett a vállamra valaki a kezét mire ösztönösen védtem magam és ütöttem. Még mielőtt bárkit is sikerült volna megütnöm, két ember fogott le, nehogy valakinek is baja legyen. Mikor látásom kitisztult, csak akkor vettem észre anyát, aki előttem ált. Szemei szomorúak voltak, amitől a már így is törött szívem csak még jobban összetört. Nem akartam így látni azt a személyt, aki mindenre képes lenne értünk. Carlisle Esmet ölelve nézett rám, míg karjaiban anyám halkan és könnyek nélkül sírt. Tekintetem az engem fogó karok tulajdonosára vándorolt, akik némi vacillálás után elengedtek, de a közelemben maradtak. 

- Sajnálom anya nem akartalak bántani. – Fejemet lehajtottam. Nem szerettem volna ránézni, hisz tudom, amit majdnem tettem, az borzasztó dolog. Egy lágy érintést éreztem az arcomon, mire lassan felnéztem. Anya állt előttem, szomorú és mégis szeretetteljes szemekkel nézett rám. 

- Semmi gond, Edward. – Hangja némiképp lenyugtatott és tudtam, most nem fogok kitörni, hisz képtelen lennék bántani azokat, akiket, szeretek. Rosalie és Alice is itt volt. Szemükben ugyan az a fájdalom látszott, mint ami az enyémben, csak kisebb mértékben. 

- Kérlek, Edward, ma ne menj vissza. Mindannyinknak nagyon nehéz és nagyon hiányzik, de ne tedd magad tönkre. Erősnek kell maradnunk. Meg találjuk Bellát és ki fogjuk szabadítani. – Testem megremegett és vissza kellet fognom magam, hogy nehogy valami olyat mondjak, amivel végképp megbántom Esmet. 

Nem kérheti azt, hogy hagyjam abba Bella keresését. Egyszerűen nem tehetem ezt. Addig keresni fogom, míg meg nem találom. Kezeit lerázva rólam léptem el, hogy elindulhassak megkeresni Bellát. Egy erős kéz ragadta meg karomat, akinek tulajdonosa nem más volt, mint Carlisle. 

- Fiam kérlek, ne csináld ezt. – Nem akartam nekik még nagyobb fájdalmat okozni, mégis muszáj volt mennem. Ha nem megyek, az olyan mintha feladnám. De sosem fogom feladni. Nem szóltam semmit csak egyszerűen kirántottam kezem, majd elindultam volna, ha nem jelenik meg előttem Jane.  Szemei már nem a megszokott módon csillogtak. Most elhomályosultak a szomorúságtól. Gondolatai csak arról árulkodtak, hogy Bella vajon jól van-e? Ezért is nem akart itt lenni. Elég volt az én gondolatom. Nem akartam mások sajnálkozó gondolatait hallgatni. 

- Aro megkért, hogy szóljak, mindenkit vár a nagyteremben. – Szemeim felcsillantak és egy kis fény gyúlt a lelkem legmélyén. De mielőtt ez a fény még nagyobb lehetett volna, Jane megrázta a fejét. Lelkemet ismét elfedte a sötétség. Kikerültem Janet, hogy mehessek a dolgomra, de egy lágy megtört hang megállított.

- Edward, kérlek te is gyere. – Janet még soha senki nem látta ennyire megtörtnek. Nagyon megviselte az, hogy Bellát elrabolták. Nem akartam olyan emberek között leni, akiknek szintén hiányzik Bella, nem akartam a fejükben lévő képeket látni Belláról. Nem akartam hallani a fejükben a hangját. De még is arra sem voltam képes, hogy megbántsam Janet. Talán, ha egy kicsit később megyek, attól még nem lesz rosszabb.  Lassan bólintottam, mire anya halkan, de megkönnyebbülten felsóhajtott. Nem akartam még több fájdalmat okozni nekik, de ez mégis sikerült. Elindultam előre, mert úgy is tudtam, hogy ők is jönnek. 

A nagyterembe belépve mindenki felém fordult. És habár a vendégek egy része elment, a többiek itt maradtak, hogy segítsenek megkeresni Bellát, de eddig mindhiába. Amikor mindenki ott volt, Aro elkezdte mondani, hogy eddig semmit sem találtak, de nem adják fel a keresést. Csak olyat mondott, amit már tudtunk. Vajon Bella hogy lehet? Remélem senki nem bántotta. Jaj, drágám megfoglak találni, ebben biztos lehetsz. 

- Edward. – Nevem hallatán azonnal visszajöttem a jelenbe. Értetlenül néztem Alicere. – A telefonod csöng. – Amint kimondta már hallottam is, ahogy ismét hangosan elkezd csörögni. Zsebembe nyúltam, majd kivettem a telefont. A képernyőn nem volt szám. Kis vonakodás után, de felvettem.

- Halló? – A teremben lévők mind engem figyeltek. 

- Bella jól van. És nem fog semmi baja esni. – Hangja idegesen hangzott. Mégis mikor meghallottam szerelmem nevét, semmi mással nem tudtam törődni, csak azzal, hogy ő az, aki tudja, mi van Bellával és lehet hogy ő tartja foglyul.

- Hol van Bella és ki maga? Miért vitték el? Hogy van? – A kérdések csak úgy özönlöttek. Nem érdekelt, hogy mindenki engem néz. 

- Sajnálom, de nem mondhatok többet. Kérlek, higgy nekem. Vigyázok rá. 

- Akkor engedd el. Segíts neki megszökni. Vagy csak egyszerűen mond, meg hol van. 

- Sajnálom. Vigyázok rá és nem engedem, hogy baja essen, ígérem de ennél többe nem tehetek. 

- Kérlek, akkor csak had halljam a hangját. – Már nem ordibáltam hangomat visszavettem és most már inkább volt reménykedő, mint dühös. 

- Most alszik, de várj. – A volna végéről léptek zaja hallatszódott majd az, ahogy szerelmemet szólongatja, aki egy halk álmos sóhaj után halkan megkérdezte, hogy mi a baj. A férfi elmondta neki, hogy én vagyok a vonalban, majd egy másodperc múlva már hallottam is szerelmem oly rég nem halott csodás hangját. 

- Edward? 

- Igen én vagyok. Bella sajnálom. Az én hibám hogy ott vagy. Annyira szeretlek és ígérem, megtalállak. 

- Sss Edward semmi baj, nem a te hibád. Nagyon szeretlek és mindig is foglak. Bízom benned. – Hangja fáradt volt és halottam, ahogy sír. Halott szívem összeszorult. Nem akartam ezt. Én akartam ott lenni helyette. Miért nem engem vittek. – El kell mondanom valamit én… - fájdalommal és szomorúsággal teli hangja megszakadt, azonnal ideges lettem. 

- Bella. Bella – de már nem halottam szerelmem hangját.

- Sajnálom, vigyázok, rá ígérem – mondta a férfi majd a vonal megszakadt. 

- Bella… - De már nem jött válasz. Kezem egyre szorosabban zárult össze és hallani lehetett, ahogy a telefon elkezd ropogni, majd a következő percben a kezem már üres volt.

- Nem lenne jó, ha összetörnéd az egyetlen telefont, amin el tudnak érni. – mondta Rosalie és igaza volt. 

- Ki volt az? – Nézett rám aggódó szemekkel Aro, aki most már előttem állt. 

- Nem tudom. Csak annyit mondott, hogy Bella jól van, és hogy nem fogja engedni, hogy valami baja, eshessen. Aztán meghallottam Bella hangját. 

- Mit mondott? – kérdezte Aro reménykedve. 

- Jól van a körülményekhez képest. Akart még mondani valamit, de egyszerűen elvették a telefont. – Miután befejeztem, hosszú ideig csend állt be a teremben. Én még mindig Bella hangját halottam a fejemben.

- Valószínűleg aki felhívott, nem ő volt az, aki elrabolta Bellát. Hisz akkor miért hívott volna fel téged. Nem kért azért semmit, hogy elengedje. Így mivel nem tudunk mást tenni, bízunk abban, hogy igazat mondott és tényleg vigyáz Bellára. 

(Bella szemszöge)

Már 2 hónap teltek el az óta hogy itt vagyok. Adam, ha tehette, mindig velem volt és vigyázott rám. Volt ugyan mikor egyedül hagyott, de akkor sem jött be egyetlen egyszer sem senki. Velem minden rendben van és a hasam is elkezdett nőni, habár még csak kicsit látszik. Sajnos Adam sem tudja, hogy milyen ütemben fog növekedni a pici. Minden nappal egyre izgatottabb lettem, ahogy növekedett és sajnos egyre gyengébb is. 

Adam ugyan hozott nekem állatvért és emberi ételt mégis egyre gyengébb lettem. Nagyon hiányzott Edward és az egész család. Sokat meséltem a picinek még annak ellenére is, hogy ő ezt nem hallja. Jól esett visszaidézni azokat a boldog perceket, amiket velük tölthettem. A gondolataimban mindig velem voltak és az volt az, ami erőt adott. És Edward hangja, amit kevesebb, mint két hónapja halottam. Ha belegondolok, még most is belefacsarodik a szívem. Edward hangja olyan szomorú és fájdalommal teli. Nem akartam, hogy magát hibáztassa. 

- Bella – jött egy halk hang az ajtó felől mire azonnal kinyitottam a szemeimet. Adam állt ott és az arca komor volt. – Hamon-hoz kell vinnem.  Kelletlenül ugyan, de feltápászkodtam az ágyról, majd Adamhoz mentem. Kezem végig gömbölyödő hasamon tartottam. Adam elmosolyogott, ahogy tekintete hasamra vándorolt. Nagyon sokat volt velem és mindig sikerült elterelnie a figyelmemet a kialakult helyzetről. Persze a szívemet nyomó fájdalomról sosem tudtam elfeledkezni. 

A folyosón halkan lépkedtem vagy legalábbis próbáltam. Nem szerettem volna a többiek figyelmét magamra vonni. Sokan nem kedveltek, sőt itt csak Adam kedvelt. Mindenki utált, amiért a Volturihoz tartozom. Adam mindig megvédett mindenkitől mégis nem tudtam magam teljes biztonságba érezni és azt hiszem, hogy nem is fogom magam, amíg haza nem érek. És azt sem szerettem volna, ha miattam valami baja esik. Márt a szívemhez nőt. Ő volt az én védelmező bátyám, aki mindenre képes lenne, csak hogy megvédjen engem. 

Kinyitotta nekem az ajtót majd biztatóan rám nézett. Nem szívesen mentem be nélküle, de mégis tudtam, hogy nincs más választási lehetőségem. Már többször voltam Hamonnál. Mindig egyetlen egy célja volt, hogy meghódítson. Az volt a célja hogy megszerezzen engem és Volterrát.

 Most is a szokott helyén állt, az ablak előtt. Ez volt az egyetlen ablak azok közül, amiket láttam, amin nem volt rács. Szívem nagyot dobbant a szabadság gondolatára. Annyira vágytam rá, hogy majd bele pusztultam. 

Nem nézett felém, mégis tudtam, hogy tudja, itt vagyok. Testemet elöntötte a félelem, mint mindig mikor a közelében vagyok. Féltem, hogy egyszer bántani fog. Az erőm hiánya nagyban rontotta az esélyeimet. 

- Örülök, hogy itt vagy. – fordult velem szembe. Arcán nagy mosoly virított mintha minden meglenne, amit szeretne a világon. – Téged egyre szebbé tesz az babavárás. – Bókolt, ám tőle egyáltalán nem esett jól. Azt akartam, hogy a családom mondjon ilyeneket, hogy ők örüljenek annak, hogy babát várok. Ne pedig ő, aki megölte a szüleimet. 

- Köszönöm – hangomban semmi örömteli érzelem nem volt felfedezhető. Inkább csak azért mondtam, mert nem szerettem volna jobban is feldühíteni. 

- Ugyan kérlek, ülj le. Neked pihenned kell – mutatott a kanapé felé miközben egyre közelebb jött. Kivételesen így cselekedtem, hogy minél távolabb legyek tőle. Azt hitem, hogy majd megáll, ehelyett egyre közelebb jött, majd le is ült mellém. Ösztönösen húzódtam arrébb, hogy még csak véletlenül se legyek közel hozzá. 

- Ugyan nem kell elhúzódnod. Nem bántalak. – Fura mosoly jelent meg az arcán, amitől nem tudtam neki hinni. – Tudod már elég régóta itt vagy - húzódott egyre közelebb hozzám. – És már egyre kevésbé tudom türtőztetni magam. – Keze végigsimított arcomon. – Erősen kelet koncentrálnom, hogy undorodva el ne húzódjak tőle. – És mikor meglátlak, a vágy, hogy megérintselek mindig egyre nagyobb bennem. És ezt sajnos egyre nehezebb türtőztetni – keze lecsúszott nyakamra, majd kulcscsontomra. Testem egyre jobban remegett. Undorodtam minden érintésétől és a közelségétől. 

- Ne érj hozzám – mondtam fojtott hangon, miközben kezét ellöktem magamtól. Azonnal felpattantam. A távolság volt az, amit most szerettem volna. Távol lenni tőle, amennyire csak lehet. De ő sem olyan volt, aki csak úgy feladja. Azonnal felpattant, majd karomat megragadva vont magához közelebb.

- Te nem vagy abban a helyzetben, hogy ellenkezz. – Hangja szigorú és merev volt. Félelmet keltő. Teste egyre közelebb nyomódott az enyémhez miközben minden porcikám az súgta, hogy távolodjak el tőle. – Ugyan hisz eddig mindem meg volt. És ebből a mindenből már csak két dolog hiányzik. Volturi és a te kis csinos pofikád és a dögös tested. És mindent megkapok, méghozzá úgy hogy kitartó voltam. Így hát most sem fogok megállni. – az utolsó szónál száját enyémre tapasztotta és hevesen akart csókolni, ám nem engedtem. Szorosan összepréseltem ajkaimat. Majd egy éles fájdalmat éreztem ajkaimon. Egy határozott lökéssel eltaszítottam magamtól. Kezemet sajgó számra tettem, ami egy kicsit fel volt már duzzadva és nedves volt. Kezem elvettem, majd megláttam, hogy vérzik. Mérhetetlen nagy dühvel néztem rá, míg ő csak mosolygott. 

- Ez csak egy kis büntetés számodra, amiért nem engedtél. Nekem viszont öröm. – Dühös vad léptekkel jött felém majd megragadta karomat és magához vont. -  És most kilőjük az egyik még meg nem lévő dolgot.  - Kezeit ruhám alá vezette majd durván elkezdett simogatni. Próbáltam magamtól eltaszítani, de nem ment. Egyre többet akart. Keze bejárt a felsőtestemet. Bennem gyűlt a harag és az undor. Úgy éreztem, hogy mindjárt kitörök. Szememből könnyek hulltak, miközben folyamatosan csak a babára tudtam gondolni és Edwardra. 

A képek a fejemben egyre gyorsabban peregtek, míg Hamon keze vadul és fájdalmasan érintette bőrömet. Vadul ziháltam és féltem. Mert tudtam, hogy egyszer meg fogja tenni és nem éri be ennyivel, mégis nem akartam, hogy ez a nap eljöjjön. Minden áron a babát akartam védeni. Ő az, akiért küzdeni fogok. Nem fogom hagyni, hogy újra, elrontsa a dolgokat. De mégis ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy nincs már jövőm. 

Minden olyan hirtelen történt. Az egyik pillanatban még a karjaiban voltam a következő pillanatban pedig a levegőben repült. Még a földre sem ért, mikor egy nagy robbanás rázta meg az épületet. Szívem hangosan zakatolt összemosódva a robbanás keltette hanggal.

 Lecsukódó szemem alól még láttam, ahogy kigyullad a terem és a kövek szanaszét repülnek majd már csak a csendes és békés sötétséget vettem észre magam körül. Végre béke volt és nyugalom oly sok nap után.