38. Fejezet

Sziasztok.

Meghoztam a kövi fejezetet amint látjátok viszont nagyon elkeseredtem azon hogy csak két komit kaptam. Aminek ugyan nagyon örültem de nem értem hogy miért nem írtok. Sajnos nemsokára a vége felé érünk és azt hittem itt már többen fogtok véleményt írni. Ha valamit nem jól csinálok vagy szeretnétek több romantikus részt vagy kicsit nyugisabbat vagy esetleg izgalmasabbat akkor mondjátok mert én így nem tudhatom. Köszönöm a pipákat és hogy legalább azzal jeleztek valamennyire. 

Remélem hogy tetszeni fog a fejezet és kapok sok sok komit :D 

Jó olvasást. 

Puszi 

Beky

38. Fejezet

Jane szemszöge:

Vámpír sebességgel rohantam felfelé, hogy vagy Arora vagy pedig Edwardra akadjak. Ha szívem még dobogna, most majd kiesne a mellkasomból. Bellát látva, ahogy Adam karjaiba omlik zokogva és összetörve életem legrosszabb élménye volt. Annyira szerettem volna segíteni Bellán és azon, hogy jobb legyen neki. Ha lehetséges lenne, én magam hoznám vissza a szüleit csak, hogy ne szenvedjen annyit, főleg most hogy babát vár. Azzal kellene töltenie a napjaikat, hogy, pihen erre ilyen sok minden éri őt. Épp a folyosón haladtam mikor a többiekben. Nem tudtam arra figyelni, hogy ki van ott csak Edwardot láttam, aki amikor meglátott ijedten nézett. Gondolataimból nem sok mindent tudott kivenni hisz össze voltam zavarodva. 

- Bella lent van a celláknál és azt hiszem, hogy nagyon nagy szüksége van rád. – A mondat végét meg sem hallva sietett lefelé én pedig utána. 

Bella az én nővérkém, aki mindig is sokat jelentett nekem, már attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam azon a réten és tudtam, hogy sok minden fog történni, amikor majd nekem is mellette kell, hogy legyek és megvédjem mindentől. Talán eljött ez a pillanat és nagy szüksége lesz rám, és én mindig mellette leszek. 

Edward, mire odaértem, már a karjaiban tartotta Bellát, aki szívszaggatóan zokogott karjaiban. Annyira szerettem volna odamenni hozzá és megvigasztalni, de tudtam, hogy erre van nálam alkalmasabb személy is.  

Edward senki mással nem törődött csak Bellát figyelte, aki fejét mélyen a nyakába fúrta. Teste rázkódott, miközben Edward azon törekedett, hogy szorosan fogja vékony testét. Szemeiben aggodalom látszott, ahogy menyasszonyát nézte. És habár hivatalosan még nem voltak egymáshoz kötve, egymásért éltek. Edward szíve Bellában dobogott kettőjükért, hisz egyik a másik nélkül már képtelen lenne élni. Valami megváltozott mind a kettőjükben az óta, hogy egymásra pillantottak. Mert nekik elég volt egy pillantás, hogy tudják megtalálták lelkük másik felét, és adódjon bármi gond, ők együtt lesznek képesek arra, hogy kilábaljanak belőle. És hogy én mit akartam? Merült fel a kérdés, amire őket látva pontosan tudtam a választ.  Szerettem volna egy olyan társat, aki feltétel nélkül szeret, úgy, ahogy én is őt, hogy képesek legyünk egymásért mindent megtenni, hogy ott legyünk egymásnak mikor a legnagyobb szükségünk van arra, hogy valaki mellettünk legyen és támaszt nyújtson. De legfőképpen arra vágytam, hogy ha majd eljön az idő, mikor már el kell távoznom erről a Földről, legyenek olyan emlékeim, amiket megoszthattam életem szerelmével, hogy aztán békében és majd nyugodtan távozhassak innen büszkén kijelentve, hogy mindent elkövettem annak az érdekében, hogy boldog legyek. 

Kétség sem fért ahhoz, hogy Bellának majd pont egy ilyen jövője lesz, ahol végignézheti, ahogy a gyermeke felnő, és saját családot alapít, mert ő egy jó lélek, akinek csak a jó fog jutni. Sosem bántam és nem is fogom, mert talán most így látva összetörten annyi szenvedés után jöttem rá igazán arra, hogy mennyire is hálás vagyok neki, és hogy mennyi minden van, mit megköszönhetek, amit tett mindannyinkért. Bella testvérhez léptem, majd bíztatóan néztem rá. Ha többet jelen pillanatban nem is tehetek érte, legalább a testvérét kényelembe helyezem. 

- Nyugodj meg. Biztonságban lesz és vigyáznak rá. De most pihennie kell épp, úgy ahogy neked is egy kényelmes szobában, lesz időtök utána mindent megbeszélni. – Biztosítottam látva aggályait. Megfogta kezem mire nagy nehezen, ugyan de kivezettem a cellából. Szemeit alig bírta levenni testvéréről, de erőt vett magán hogy aztán követni tudjon.

Bella szobájához közeli szobában helyeztem el, majd magára hagytam, hogy pihenni tudjon.

Bella szemszöge: 

Szemeimből észrevétlenül kezdtek hullani a könnyek, miközben úgy éreztem, hogy álmodok és hogy ez nem a valóság. Elmondhatatlanul fájdalmas dolog elveszíteni egy gyermeket, egy testvért, vagy egy szülőt, de mikor visszakapod valahogy az is fájdalmas. És igen fájt a szívem és úgy éreztem ezt már nem bírom ki, mert ez olyan, ami ugyan boldogsággal tölt el, de a boldogság mellett ott egy facsar íz, ami mindemellett a boldogság mellett ott van és beárnyékolja. Láttam magam, ahogy anyáék körül futkározok a közös reggeliket, vacsorákat és mindent, amit velük csináltam, de a legelfelejthetetlenebb dolog mindezek közül mikor elveszítettem őket. Mert akkor kiszakadt belőlem egy darab és most, hogy visszakaptam őket, ezt a darabot vissza kell varrni és az fáj. 

Talán idővel, ha a vissza vart rész gyógyulni kezd, mindezt fel tudom fogni és az idő múlásával ez a fájdalom halványulni fog, de elmúlni sosem, mert a heg mindig ottmarad, és sosem tűnik el.

Egy hideg kar emelte fel testem, hogy aztán szorosan magához öleljen. Az illatból tudtam, hogy szerelmem az, de a tudatom képtelen volt most erre reagálni, ahogy testem is. Még mindig a sírás rázott és nem úgy tűnt, hogy egyhamar le tudom magam nyugtatni. Nem kellett, hogy Edward megszólaljon, vagy vigasztaló szavakat suttogjon fülembe, hisz szavak nélkül is értettem minden egyes ki nem mosott mondatát. Pusztán az, hogy magához ölel többet jelentett mindennél. 

Később hangokat hallottam, de azok csak suttogások voltak és igazán el sem jutottak tudatomig. Egy olyan helyre kerültem, ahol lelkem megnyugodhatott. A külvilág minden hatása rám eltűnt, mintha nem is létezett volna. Egy olyan helyen találtam magam, ami békés és gondtalan volt. Egy ágyban feküdtem, ami hófehér volt akár csak az a szoba ahol voltam. Kezem hasamra simítottam és megnyugodva tapasztaltam, hogy nincs semmi baj. Végignézve magamon meglepődtem, ugyanis egy gyönyörű fehér ruha volt rajtam olyan, ami a szobához és ehhez az egész környezethez illett, csak saját magam éreztem úgy, hogy nem vagyok idevaló erre a tiszta helyre. A béke, ami megszállt ezen a helyen most egyre halványabb lett és a bánat lett az úr a testemben. 

  

- Anya nem szabad szomorúnak lenned – szólalt meg egy hang mögülem. Meg fordultam, hisz a hang olyan ismerős volt, akárcsak Edwardé, de egyben mégis más. Az ágy mellett, ahol nemrégen feküdtem egy kész férfi állt. Óhatatlanul is mosoly kúszott arcomra. És habár nem tudtam az okát, de melegség öntötte el megviselt szívemet.  A fiú, aki ismerősnek tűnt és nagyon közelinek elmosolyodott, ahogy rám nézett. Szeme akárcsak Edwardé, úgy csillogott, haja Barna volt épp mint az enyém és az arca. Leírhatatlanul gyönyörű. Ki ő? De nem kellet, hogy válaszoljon kimondatlan kérdésemre, mert saját magam tettem meg. Ő az én fiam.

Kezem gömbölyű hasamra siklott miközben hatalmas mosoly ült ki arcomra, hogy aztán pár perc múlva leolvadjon. 

- Miért vagyok itt? És téged miért látlak? – Kíváncsian néztem rá, de ez volt a legkisebb dolog, ami valójában érdekelt. Hisz el sem tudtam hinni, hogy ő itt és most láthatom úgy, ahogy valójában csak jó pár év múlva láthatnám. – Lábaim maguktól indultak el felé, hogy aztán szorosan megölelhessem.

- Ez egy olyan hely, ami nem létezik, ám mégis. Azért vagy itt, mert ami téged ért mostanság mindkettőnket nagyon megvisel, és ha ez nem változik, akkor talán pár év múlva nem tudjuk egymást megölelni. Nem csak az én életem van veszélyben, hanem a tied is. Tudom, hogy nehéz mindaz, ami történik és én habár még nem születtem meg – tette kezét a hasamra – pontosan tudok mindent. Bocsánatkérően néztem rá. 

- Hidd el nekem, hogy a legkevésbé szerettem volna neked ártani. Én annyira sajnálom. 

- Anya – melegség töltött el valahányszor kimondta – kérlek, ne magad okold ezért. Egyáltalán nem a te hibád. – Kezét az államra tette majd felemelte a fejem, hogy szemembe tudjon nézni.

- Mintha csak Edwardot látnám – mosolyodtam el. Arca mosolyra húzódott, de csak egy pillanatra és aztán újra komolyan nézett rám. 

- Alig várom, hogy láthassam. De most van ennél fontosabb dolgunk is. Mostantól erősnek kell lenned és gondolni ránk, de legfőképpen magadra. Sok minden fog még történni, de neked erősnek kell lenned anya és nem szabad felizgatnod magad, mert az nagyon súlyos következményt vonhat maga után. 

- Nem akarok visszamenni. Itt minden olyan nyugodt és itt vagy te is. – Néztem rá könyörgően.  

- Anya, neked ott a helyed. Én is ott leszek veled itt bent – tette kezét a hasamra, majd elmosolyodott –legalábbis egy darabig. És ott van apa, aki mindenkinél jobban szeret téged. Tudod jól, hogy számíthatsz rá, ahogy mindenki másra is. 

- Ugye nem lesz semmi bajod? 

- Ez csak rajtad múlik – Nézett rám jelentőségteljesen majd teste egyre halványabbá vált.

- Kérlek ne, még ne hisz annyi mindent szeretnék még kérdezni. – Néztem rá könyörgően. 

- Majd idővel mindenre választ kapsz, anya. Egyelőre csak annyit mondhatok, hogy szeretlek titeket. – Elmosolyodott majd teljesen eltűnt, úgy ahogy az egész szoba.

Edward szemszöge: 

Carlisle ugyan azt mondta, hogy Bellával minden rendben van, de az előbb történtek után kétlem, hogy minden rendben lenne. Annyira aggódom értük, hisz Bellával annyi dolog történt mostanában, hogy azt egy teljes vámpírnak sem sikerült volna feldolgoznia. Mióta visszakaptam Bellát, magamban őrlődtem. Annyira szerettem volna neki segíteni, de nem tudtam, hogy hogyan is tudnák. Hogy mondhatnám neki azt, hogy minden rendben lesz, ha én magam sem vagyok benne biztos. Vagy, hogy mondhatnám, hogy majd elfelejti, mikor lehet, hogy sosem lesz rá képes. Annyira szerettem volna mellette lenni mindenben és támogatni, de nem tudtam hogyan is tehetném ezt meg. Mindezt megosztottam Jasperrel is.

- Tudom, hogy mit érzel és hidd el, hogy minden rendben lesz, Bellának arra van szüksége, hogy mellette legyél. Mi talán elképzelni sem tudjuk, hogy mi történt, de túl fogja magát tenni rajta. És a baba segíteni fog neki, ő miatta fel fog épülni és te miattad. 

- De mi van, ha mindez nem igaz és még ez sem fog rajta segíteni. 

- Edward neked csak mellette kell lenned és szeretned kell őt. De azt hiszem az utolsóval nem lesz semmi baj. – Mosolyodott el. 

- Rendben. Igazán köszönöm és remélem, hogy így lesz. 

- Hidd el, hogy minden rendben lesz.

Éppen az ajtón léptünk ki, amikor Jane jött oda. Gondolataiból semmit nem tudtam kivenni csak azt, hogy valami nagy baj van. 

- Lent van a celláknál és azt hiszem, hogy nagyon nagy szüksége van rád. – Meg sem vártam, hogy befejezze a mondatot máris rohantam. Ha Bellának valami baja esik… És egyáltalán hogy kerül ő oda le? Neki pihennie kellene. 

A cellába érve azonnal megláttam Bellát. Teste rázkódott a sírástól, míg Adam mellette állt. Nem foglalkoztam semmi mással, csak hogy őt biztonságban tudjam. Azonnal karjaimba kaptam és szorosan magamhoz öleltem. Csupán csak egy percig álltam ott vele, majd a szobájába vittem és óvatosan az ágyra fektettem. A többiek már mind értesültek arról, hogy mi történt így Carlisle azonnal jött. Bella teste lassan lenyugodott és már nem rázkódott, aminek örültem, de a szemeit sem nyitotta ki, amitől viszont megijedtem. Amint Carlisle megvizsgálta, szerelmem homlokára nyomtam egy csókot, majd megbizonyosodtam róla, hogy jól be van takarva és apával együtt elhagytuk a szobát. Az ajtó előtt ott volt mindenki, amin már meg sem lepődtem. A gondolatok egyhangúan arra voltak kíváncsiak, hogy mi történt, és hogy Bella jól van-e? Amire apa meg is adta a választ legalábbis az egyikre.

- Testileg semmi baja, ám könnyen meglehet, hogy mindkettőjük élete veszélybe kerül. Bellával sajnos rengeteg rossz dolog történt mostanában, ami akár ahhoz is vezet, hogy mindkettőjüket elveszítjük. 

- És ez ellen mit tudunk tenni. Ők a legfontosabbak és nem eshet semmi bajuk. Ha valamit is tehetünk, azt szeretném tudni. 

- Csupán csak annyit tehetünk annak érdekében, hogy megvédjük őket, hogy ezen túl Bella szigorúan pihennie kell, és senki ne mondjon semmi olyat, ami felzaklathatja. Mostantól kerüljük a stresszt. 

- Hallottátok Carlislet. Bármennyire is könyörög Bella –nézett Aro megrovóan Jane felé – nem engeditek sehová sem. 

- Mester én borzasztós sajnálom. – Hajtotta le a fejét Jane.

- Semmi gond. Mindannyian tudjuk, hogy Bella mindig is nagyon makacs volt. De ezen túl nem engedhetünk neki. És kérlek, elmondanád nekünk hogy mi történt odalent? – Minden tekintet Janere szegeződött. Ám mielőtt megszólalhatott volna kinyílt az egyik ajtó ahonnan Adam lépett ki. Felixék már indultak volna felé, ám Aro rájuk szólt. 

- Hagyjátok. 

- Én tudom, hogy mi történt. – mondta Adam.

- Megosztanád velünk is? – Kérte Cairus.

- Bella megtudta, hogy Élnek a szülei és hogy én vagyok a bátya. De ahhoz hogy visszakaphassa a szüleit, vissza kell, hogy menjek.  – Egy mondat elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem, én vagyok a világ legokosabb embere. Mégis miért Bella az, akinek ennyit kell szenvednie, hisz ő nem tett senki ellen semmi rosszat. Bárcsak átvállalhatnám az összes rosszat, amit ő kapott. 

A gondolatok elnémultak és mindenki döbbenten nézett arra a személyre, aki Bella bátya. Annyira hihetetlen volt. Sokan vannak, akiket veszteség ér és sosem számítanának arra, hogy egyszer majd visszakapják, őket legyen az testvér szülő vagy gyerek. 

Mindenkit sokk ként ért a hír, miszerint élnek a szülei. Adam rám nézett, majd nagyon halkan megszólalt. 

- Bemehetnék esetleg Bellához? 

- Persze, gyere. – Megléptem szerelmemhez, aki még mindig ugyan úgy feküdt az ágyon, ahogy otthagytam. De legalább most nyugodt. Adam elment mellettem, majd Bella mellé ült. Kezébe vette szerelmem kezét. Gondolataiba nem láttam bele akárcsak Belláéba ez is bizonyított, hogy ők mennyire is hasonlítanak. El sem tudom hinni, hogy van neki egy testvére. 

- Ugye vigyázol majd rá? – Kérdezte, de nem pillantott felém. 

- Persze, hogy vigyázok. Mint ahogy mindig is tettem. De te hová mész? Hisz csak most kaptad vissza a húgodat. 

- Tudom, és ha lehetne, nem mennék el tőle, de a szüleink veszélyben vannak, és most őket kell megmentenem. 

- De mi segíthetünk. Bella is nyugodtabb lenne, ha nem egyedül mennél vissza, mert biztos vagyok benne, hogy már most a szívéhez nőttél és neki nem kell több izgalom. 

- Azzal lenne gond, ha itt maradnák. Jobb, ha elmegyek és magam intézem el. – Állt fel, de Bella erősen fogta a kezét. 

- Edwardnak van igaza. – Nyitotta ki a szemét. Azonnal mellette termettem és segítettem neki egy kicsit feljebb ülni. Arcon csókoltam, mire elmosolyodott. Kezét le sem vette a pocakjáról. 

- Én akkor lennék a legrosszabb állapotban, ha egyedül mennél. Ezt nem engedhetem. Anya és apa ki fog szabadulni, de a segítségünkkel. 

- Mi? Nem Bella te itt fogsz feküdni és pihensz, a babának is nyugalom kell. 

- A fiunknak. És én is segíteni fogok. Nyugodj meg, ezen túl nem lesz semmi, ami egy kicsit is felizgathatna. Mert ő a fontos és nem fogok ártani neki, de a szüleimet kiszabadítom.