39. Fejezet

39. Fejezet

Bella szemszöge:

Sajnos sosem voltam az, aki meg tud ülni egyhelyben, még akkor sem, ha az a saját életét is veszélyeztetheti. Ám ennek most meg kellett változnia, de csupán csak egy részének, mert habár még most sem voltam az az egyhelyben ülő fajta, már óvatosan csináltam mindent. Volt egy kis időm arra, hogy elgondolkodhassak. Mert ugyan volt két családom is, de az a tény vagy jobban mondva esély hogy visszakaphatom a szüleimet sok mindent elindított bennem, mert mind amellett hogy őket biztonságban akartam tudni minden másra is gondolnom kellett. A kisfiamra, akit a szívem alatt hordtam. Edwardnak és senki másnak sem mondtam el azt, amit velem törtét. Valahogy jobbnak láttam, hogyha senki sem tud róla. Aro megtiltotta, hogy bárhová is menjek egyedül és a várból kimennem konkrétan tilos volt. Teljesen mindegy, hogy mennyien jöttek volna velem, mert Aro akkor sem engedett volna ki. Először nagyon dühös voltam Arora, ám később megértettem, hogy miért teszi ezt.

Elhatároztam, hogy mostantól nem fogok aggódni vagy ideges lenni, hisz a legfontosabb most a pici kisfiam. És mindez csupán csak pár óra alatt történt. Edward végig mellettem volt és szorosan magához ölelt, aminek most nagyon örültem. Már hiányzott, hogy egy kicsit minden olyan nyugodt legyen, mint régen. 

Kezem hasamon nyugodott, miközben arcomon hatalmas mosoly terült szét. Miután beszélhettem a kicsi Edwardal azóta valahogy még közelebb érzem őt magamhoz. Egy olyan kötelék alakult ki, amit megmagyarázni nem tudok, és igazából még megérteni sem. Csupán csak azt tudom, hogy szeretem, mindennél jobban és bármi áron, de meg fogom védeni. Edward nem hitt abban, hogy fiú. Mivel nem beszéltem arról, amit láttam, így pontosan megérteni sem tudta, hogy miért vagyok ebben olyan biztos, ám biztosított róla hogy bármi is lesz, ő szeretni fogja, ahogy engem és nem fogja hagyni, hogy valami bajunk essen, így az ágyamban fekve kellet töltenem még jó pár órát. Adam próbált elszökni, de nem tudott kijutni a kastélyból. Kétségbe volt esve és könyörgött, hogy engedjük szabadon, de nem tehettem. Ő a testvérem, akit még csak most kaptam meg és nem engedhetem, hogy valami baja essen. Biztos voltam abban, hogy Hamon nem fogja őket bántani. Lett volna rá ötven éve, ám még sem bántotta.

Adam feltett nekem egy kérdést, ami igazán bántotta vagy jobban mondva nem értett. A kérdés az volt, hogy hogyan tudok ilyen nyugodt maradni? Egyetlen kérdést tett fel ám mégis több volt ez egynél. Pontosan tudtam, hogy mit nem ért és mit szeretne tudni. 

- Talán kívülről úgy tűnik, hogy nem érdekel az, hogy a szüleink élnek, de ez nem így van. A világon én vagyok a legboldogabb ember. Tudni azt, hogy mindaz, ami történt ötven éve azon a réten csak egy gonosz vámpír képzeletének szüleménye volt felemelő és megnyugtató érzés, de a képek továbbra is bennem fognak élni egész életemen át. Szeretnék elmenni és kiszabadítani őket. Mindent feladnák értük, csupán csak egyetlen dolgot nem. A kisfiamat. Talán önző vagyok, és belül majd szétszakadok, de nem rohanhatok bele egy olyan csapdába, ami sok ember életét tönkretenné. Azon a délutánon ott az ő szobájában az én kisfiam megmentette az életünket. De most én vagyok az, akinek meg kell menteni minket. Sosem adnám fel a harcot, ebben olyan biztos lehetsz, mint ahogy itt ülsz és nem is fogom. De meg tanultam ésszerűen cselekedni.

Adamot sikerült meggyőznöm, még ha csak nagy nehezen is. Nagyon szerettem volna találkozni a szüleimmel, hogy ismét a karjaik közé bújhassak és érezhessem csodás illatukat, a szeretet, amit magukból árasztanak. De vajon lehette majd minden olyan, mint régen volt? Eltudnak e majd mindent felejteni? Sajnos a válaszok a jövőben rejtőznek. 

A Carlisle által előírt ágyban töltési idő lejárt és én már alig vártam, hogy felkelhessek, de ezzel Edward már kevésbé volt így. 

- Attól még maradhatsz többet is az ágyban. A pihenés nem árt. – Próbált meg rábírni kevéske sikerrel. 

- De nekem árt, ha továbbra is itt kell feküdnöm. Edward, nem lesz semmi baj sem, hidd el. – Simítottam végig az arcán nyugtatás képen. - Tudom, hogy aggódsz, de nincs miért. Vigyázok magamra és itt senki sem tud bántani. – Simultam hozzá. Nagyon szerettem volna megnyugtatni, de ez sehogy sem ment. Tudom, hogy miért ilyen és nem is hibáztatom hisz az utóbbi időben, mikor azt hitte biztonságban vagyok, nem volt igazat. Nem tudta magának megbocsájtani, hogy elraboltak és ő képtelen volt megállítani. Én nem haragudtam rá egyáltalán, de ő nem tudott megbocsájtani megának és ez egy darabig még nem is fog megtörténni, éppen ezért szerettem volna mindig úgy alaktani a dolgokat, hogy tényleg ne lehessen semmi bajom sem. 

Kezei valahányszor csak testemet érintették – ami mióta visszajöttem mindig így volt – mindig óvóan simultak testemre. Sosem volt fájdalmas az érintése, nem szorított a kelleténél sosem jobban magához, mert mindig is lágy és szeretetteljesen érintett csak valami újfajta védelem is költözött bele. Teljesen megértettem és jól esett. A két hónap ugyan a vámpíroknak nem sok, de nekünk mintha évszázadokat jelentett volna. Edward nem emlegette fel és én sem. Talán jobban elősegítette a gyógyulást, ami nem fizikai, hanem lelki fájdalom volt. Amennyiszer csak lehetett elmondtuk egymásnak, hogy mit is érzünk egymás iránt így a szeretlek szó már olyan alapvetővé vált, mint a köszönés, csak sokkal több tartalommal mögötte. Mert habár pontosan tudtuk, hogy a másik mit érez irántunk az, hogy kimondtuk valahogy megnyugtatott. 

Az ágy mellett állva bújtam Edwardhoz. Fejemet mellkasára tettem miközben elmerültünk a szoba csendjében, ami olyan nagy volt, hogy egy szívdobogás mellett egy nagyon halk apró szívverést is lehetett hallani. Edward ugyan arra gondolhatott, mint én, ugyanis kezünk egyszerre indult el a pocakom felé. Még nem volt olyan nagy, de már nagyon is észrevehető volt. Carlisle még pontosan nem tudta, hogy a kicsi mikor is fog megszületni, hisz őbenne sokkal kevesebb volt a vámpír, mint bennem így valószínűleg hosszabb volt a terhesség ideje, mint az anyámnál, de sokkal kevesebb egy teljes embernél. Carlisle arra tippelt, hogy körülbelül hat hónap, így én most léptem be a második trimeszterbe. 

- Rendben van. – Szólalt meg nagyon halkan Edward, szinte suttogva, mintha nem szerette volna hangjával elfedni az aprócska dobogást. Hatalmas mosollyal néztem fel rá. Sokkal nyugodtabb voltam attól, hogy nem bánja, ha már nem fekszem. Talán azért is mondta, mert ismert már és tudta, hogy nagyon is makacs tudok lenni. 

- Köszönöm – nyújtózkodtam fel, hogy puszit tudjak nyomni az ajkaira, de Edward többet szeretett volna ezért a puszi kicsit elmélyült és be kell vallanom én sem elégedtem volna meg csak egy puszival. Kezemet hajába túrtam miközben ő csípőmet markolászta, hogy aztán keze kicsit lejjebb csúszhasson pontosan a fenekemre. Belenyögtem a csókunkba. Edward torkából is morgás szabadult fel. Vigyázva hasamra vont közelebb magához már amennyire tudott. Testem felhevült és még többet akartam testéből és érintéséből, de mint ahogy az lenni szokott valaki ismét megakadályozott vágyaim beteljesülésest. Az ajtó hangos robajjal csapódott ki. Az ajtóban Emmett, Jasper, Alice és Rosalie állt kezükben szatyrokkal. Edward egy percre sem engedte el testemet, lassan mögém lépett, majd hátulról átkarolt. 

- Ugyan tubicáim csak folytassátok nyugodtan, mint ha itt sem lennénk. – Támaszkodott a falnak Emm, várva a műsor fojtatását, ám e helyett egy nagy taslit kapott Alicetől, majd még egyet Rosalietól. Jasper arcára hatalmas mosoly ült ki, de csak úgy, hogy a lányok ne lássák. Annyira jó volt újra ilyennek látni őket. 

- Nos, minek köszönhetjük a látogatásotokat? – Kérdezte Edward hangján hallatszott, hogy mosolyog. Kezét hasamra simította, mire az én arcomra is mosoly ült. Tekintetem ismét a többiekre tévedt, aki egymásnak dőlve néztek minket szótlanul. Szemeik csillogtak mintha csak valami csodát látnának. 

- Hahóó – legyeztem a kezemmel előttük mire magukhoz tértek. 

- Olyan jó ilyen boldognak látni titeket. – Ugrándozott be a szobába Alice kezében rengeteg szatyorral, amiket le is tett az asztalra. A többiek követték a példáját. 

- Mivel Aro nem enged ki a kastélyból ezért hoztunk neked ruhákat. Annyira jó mindegyik és pont jók. Direkt kismamaruhákat vettünk. – Mondta miközben kipakolt a szatyrokból. Volt ott minden nadrágok, ingek, felsők, cipők és minden, ami kell.

- Na nem. Nem engedem, hogy ilyet vegyen fel. – Emelte fel Edward ez egyik magas sarkút. Alice értetlenül és egyben dühösen nézett a bátyára. 

- Mi az, hogy nem veheti fel? – Alice hangja hisztérikusan hangzott.

- Úgy hogy Bella nem veheti fel. Még a végén elesne, és azt nem hagyom. – Edward szemeiben határozottság csillant. 

- Ugyan Edward nem esne semmi bajom hisz félig vámpír vagyok, ha nem emlékeznél. – Simítottam kezem az arcára. 

- Nem, nem felejtettem el, ahogy azt sem hogy a gyermekünket várod. 

 - Edward…

- Nem Bella, nem tudsz meggyőzni. És most megyek és beszélek Adammal. – Gyors csókot nyomottaz arcomra, majd már ott sem volt. Szomorúan néztem utána.

- Ne szomorkodj- Lépett mellém Rosalie – Edward tudod milyen- kezét a vállamra tette.

- Tudom, csak bánt, hogy haragszik. 

- Ő nem rád vagy éppenséggel ránk haragszik. – Lépett hozzám Jasper. – Hanem csak fél. –Értetlen arcom láttán folytatta. – Fél attól, hogy ismét bajod esik, és ő nem tud megvédeni téged. Fejem Jasper vállára hajtottam, aki átkarolt és magához ölelt. 

- Én azt szeretném, ha minden olyan lenne, mint régen és Edward sem marcangolná magát többet. – Jasper a hajamat simogatta. 

- Sajnos Bella ez nem lehetséges. Ami megtörtént az megtörtént és nem tudjuk csak úgy elfelejteni, mert ez ott fog élni bennünk, mindvégig. – Emmett hangjára felemeltem a fejem és a szemeibe néztem. – Mindannyiunk emlékezni fog rá. 

- Igaza van Emmettnek. De majd kárpótol titeket a kis csöppség és segít abban, hogy mindez egy rossz emlék legyen. – Alice is hozzánk lépett. Hálásan néztem rájuk.

- Köszönöm nektek, nagyon hálás vagyok, hogy mellettem vagytok. 

- Ugyan Bella. Mi mindig itt leszünk, de most fiúk nyomás kifelé ugyanis Bellának még fel kell öltözni. – A fiúktól kaptam egy puszit az arcomra, majd kimentek a lányokkal hagyva engem.

A lányok, mint mindig most is kitettek magukért. Miután lezuhanyoztam már az ágyon várt a ruhám. Egy rózsaszín hosszujjú blúz, egy fekete nadrág és egy magas sarkú. Tetszett az összeállítás kivéve egyetlen dolgot. 

- Nagyon tetszik, de kérlek, a magas sarkút cseréld ki valami másra. – Alice már éppen nyitotta volna a száját amikor Roselie egy csízmát tett a magas sarkú helyére. 

- Köszönöm. – Amikor felöltöztem leültem a székre, ami a sminkasztal élőt volt. A szememre csak szempillaspirál került, míg a hajam csak simán fel lett kötve. 

- Nagyon csinos vagy. 

- Köszönöm lányok, és ha nem gond, akkor végre kimennék ebből a szobából. 

- Ugyan. Dehogy gond. – Nevetett fel Rosalie, mire boldogan léptem ki az ajtón. A folyosón végighaladva mindenki rám mosolygott és kedvesen köszönt. A trónterem felé vettem az utamat ahová a lányok is velem tartottak. Aro, Marcus és Cairus a szokott helyükön ültek, mint ahogy mindig is. A terem semmit nem változott mióta elraboltak mégis valahogy másképp érzetem magam. Sokkal otthonosabb volt, mint azelőtt. A székem ugyan ott volt ahol eddig és furcsa módon alig vártam, hogy ismét odaülhessek. Kezem hasamon nyugodott, mint ahogy mindig is majd mosollyal az arcomon fellépkedtem a lépcsőn. A trónon ülő személyekre mosolyogtam majd elfoglaltam a fejem. A nyaklánc, amit az elrablásom napján kaptam a nyakamban lógott. 

Jobban körülnéztem és csak most tudtam igazán észrevenni, hogy milyen sokan is vannak itt. Aro arcára pillantottam, amin aggodalom volt. Nem szerettem, ha aggódik ezért elmosolyodtam így az ő arca is ellágyult és viszonozta a mosolyt. 

- Ahogy látom éppen időben érkeztem. – Jane azonnal mellettem termett, de semmit nem csinált csak állt és mereven előre bámult. 

- Igen lányom éppen időben. Azon tanakodtunk, hogy miképpen is szabadítsuk ki a szüleidet és már csak Edwardra, valamint a testvéredre várunk. 

- Nemrég megtudtuk, hogy van egy vámpír, aki ismeri minden titkát Hamonnak. 

- És ti idehozattátok. – Találtam ki mire Cairus bólintott. 

- És hogy sikerült a nyomára akadni? – Kíváncsiskodtam. 

- Kicsit kérdezősködtünk. – Válaszolta Marcus, de pontosan tisztában voltam azzal, hogy nem csupán ennyiről van szó, de megelégedtem ezzel a válasszal is. Az ajtó kinyílt és ott állt Hidi, mögötte Alec és Demetri fogott közre egy férfit, aki átváltozása előtt a 30-as éveiben járhatott. Arca jóval világosabb volt az emberéhez képest, minden vámpír tulajdonsága megvolt. Ruházata nem éppen a legtisztább volt, hanem olyan, mint aki élete nagy részét kint tölti, mindig más helyen vándorolva. Bajsza volt és kevéske szakálla is, de csak éppen annyi, amennyi még jól néz ki. Sötét haja, ami a vállát súrolta nem a legtisztább volt. Szemei vérvörösen csillogtak, ahogy körbekémlelte a termet, majd a tekintete megállapodott rajtam. 

Szemeiben éhség megcsillant, ahogy végigmért. Külön-külön megnézve nem volt rémisztő, de ha így egyben néztem volt benne valami, ami azt sugallta, hogy meneküljek ám még sem mentem sehová sem. Meglehet, hogy babát várok, de nem lettem olyan, aki fél és megfutamodik. Demetriék a trónok elé tolták a férfit, aki szemeivel még mindig engem tüntetett ki. 

Az ajtó még be sem tudott csukódni mire újra kinyílt. Adam és szerelmem lépett be a terembe. Edward tekintete először a férfit pásztázta, majd hangosan felmorgott és a következő pillanatban már előttem állt. Edward kiolvashatta gondolataiból mindazt, amit én a szemeiben láttam színtisztán az éhséget. Bal kezemmel megfogtam Edward könyökét, majd arrébb húztam. Lassan ügyelve minden lépésemre lépkedtem egyre lejjebb a lépcsőn, nyomomban Edwardal és Janel. Nem mentem túl közel a férfihoz, hisz nem vagyok őrült. 

- Bella… - Edward nem szerette volna, ha túl közele kerülök ehhez a vámpírhoz, hisz kiszámíthatatlan és kitudja mióta nem evett. A teremben visszafojtott lélegzettel várták, hogy mi fog történni, ami akár eltarthatott volna órákig is hisz úgy sem lett volna semmi bajuk. 

- Engem Izabella Swan Volturinak hívnak, és igazán örülök, hogy megismerhetem, de ha nem haragszik, akkor nem nyújtanák kezet. – Udvarias szerettem volna lenni, hisz annak ellenére, hogy nem vagyunk emberek, állatok sem. 

- Én Alan Cruel vagyok – hajolt meg, habár ez inkább gúnyosan hatott. Száját összezárta és szemeiben még mindig az éhség csillogott. Mélyen állati szemeibe néztem és próbáltam tanulmányozni. Szerettem volna megtudni mindazt, amit arról a féregről tud, hogy aztán megölhessem, de még mielőtt bármit is kérdezhettem volna, felém mozdult, azzal a szándékkal hogy kiszívja a vérem. 

  

Alan Cruel

Bőröm egyetlen centiméterét sem volt képes megérinteni bármennyire is szerette volna és még mielőtt bárki megmozdulhatott volna Alan már a terem túlsó végében volt a porfelhőben, ami a téglák közül tört elő a nagy becsapódás hatására. 

Képességeim ugyan eltűntek, de helyettük lett egy másik, ami a baba képessége lehet. Még nem mondtam el senkinek, sem hogy képességeim elhagytak. Ha megtudnák, valószínűleg még ennyire sem járkálhatnák szabadon. Bájosan mosolyogtam a földön fekvő vámpírra, aki ismét támadásnak indult ám most nem nekem kellett visszatartanom.

- El ne engedjétek. Bella te pedig ne provokáld. Szólt rám Aro. Elmosolyodtam egyenesen Alan szemébe nézve. – Ha még egyszer valamelyikünkre rátámadsz, élve nem hagyod el ezt a helyet. – Aro hangja veszélyesen csengett és a férfi helyében biztosan fülem-farkam behúztam volna ám ő még sem így gondolta. 

- Csakugyan? Hisz így sem hagyom el élve az épületet, legalább mielőtt meghalok, had lakjam jól. – Hangja cinikusan hangzott, mint aki pontosan tudta, ha idejön, akkor többet nem megy el. Nem hiszem, hogy van családja vagy valakije. 

Attól, hogy Hamon barátja, még nem feltétlenül kell megölnünk és nem is fogom engedni, mert nem védhetnek folyton és nem ölhetnek meg senkit sem, csupán azért mert ismeri azt a személyt,aki bántani akart. 

Elléptem Edward ölelő karjaiból, hogy ismét a férfi elé állhassak. 

- Honnan veszi, hogy megöljük. Hisz nem tett semmit sem. – Kérdeztem vidáman. 

- Ugyan, hisz ez a nagy Volturi, miért is kímélné meg az életemet. A barátom bántotta az egyik tagot és nem is akárkit. Mindannyian tudjuk, hogy nincs senkim, aki észrevenné, hogy hiányzok. 

- Ez mind csupán csak feltételezés. Mit szólna, ha elmondana nekünk mindent és cserébe sértetlenül távozhatna innen? – Senki nem szólt közbe és reméltem, hogy nem is fog. Alku a titka mindennek és lehet, hogy egy alku az, amin minden függ. Alan felemelte a fejét és hitetlenül szemeimbe nézett. Reméltem, hogy mindent megtudunk és kiszabadíthatom a szüleimet anélkül, hogy valakinek baja esne, ám erre csekély esély volt. Mert valaki biztosan meg fog halni csak az a kérdés, hogy ki lesz az...

Ekkora Bella hasa

Sziasztok. Remélem, hogy tetszett. Bocsánat hogy csak most hoztam. Reménykedhetek komikban??? Az előző fejezetnél pedig köszönöm a komikat és a pipákat. Természetesen nemsokára válaszolok rájuk.

Puszi, Beky

38. Fejezet

Sziasztok.

Meghoztam a kövi fejezetet amint látjátok viszont nagyon elkeseredtem azon hogy csak két komit kaptam. Aminek ugyan nagyon örültem de nem értem hogy miért nem írtok. Sajnos nemsokára a vége felé érünk és azt hittem itt már többen fogtok véleményt írni. Ha valamit nem jól csinálok vagy szeretnétek több romantikus részt vagy kicsit nyugisabbat vagy esetleg izgalmasabbat akkor mondjátok mert én így nem tudhatom. Köszönöm a pipákat és hogy legalább azzal jeleztek valamennyire. 

Remélem hogy tetszeni fog a fejezet és kapok sok sok komit :D 

Jó olvasást. 

Puszi 

Beky

38. Fejezet

Jane szemszöge:

Vámpír sebességgel rohantam felfelé, hogy vagy Arora vagy pedig Edwardra akadjak. Ha szívem még dobogna, most majd kiesne a mellkasomból. Bellát látva, ahogy Adam karjaiba omlik zokogva és összetörve életem legrosszabb élménye volt. Annyira szerettem volna segíteni Bellán és azon, hogy jobb legyen neki. Ha lehetséges lenne, én magam hoznám vissza a szüleit csak, hogy ne szenvedjen annyit, főleg most hogy babát vár. Azzal kellene töltenie a napjaikat, hogy, pihen erre ilyen sok minden éri őt. Épp a folyosón haladtam mikor a többiekben. Nem tudtam arra figyelni, hogy ki van ott csak Edwardot láttam, aki amikor meglátott ijedten nézett. Gondolataimból nem sok mindent tudott kivenni hisz össze voltam zavarodva. 

- Bella lent van a celláknál és azt hiszem, hogy nagyon nagy szüksége van rád. – A mondat végét meg sem hallva sietett lefelé én pedig utána. 

Bella az én nővérkém, aki mindig is sokat jelentett nekem, már attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam azon a réten és tudtam, hogy sok minden fog történni, amikor majd nekem is mellette kell, hogy legyek és megvédjem mindentől. Talán eljött ez a pillanat és nagy szüksége lesz rám, és én mindig mellette leszek. 

Edward, mire odaértem, már a karjaiban tartotta Bellát, aki szívszaggatóan zokogott karjaiban. Annyira szerettem volna odamenni hozzá és megvigasztalni, de tudtam, hogy erre van nálam alkalmasabb személy is.  

Edward senki mással nem törődött csak Bellát figyelte, aki fejét mélyen a nyakába fúrta. Teste rázkódott, miközben Edward azon törekedett, hogy szorosan fogja vékony testét. Szemeiben aggodalom látszott, ahogy menyasszonyát nézte. És habár hivatalosan még nem voltak egymáshoz kötve, egymásért éltek. Edward szíve Bellában dobogott kettőjükért, hisz egyik a másik nélkül már képtelen lenne élni. Valami megváltozott mind a kettőjükben az óta, hogy egymásra pillantottak. Mert nekik elég volt egy pillantás, hogy tudják megtalálták lelkük másik felét, és adódjon bármi gond, ők együtt lesznek képesek arra, hogy kilábaljanak belőle. És hogy én mit akartam? Merült fel a kérdés, amire őket látva pontosan tudtam a választ.  Szerettem volna egy olyan társat, aki feltétel nélkül szeret, úgy, ahogy én is őt, hogy képesek legyünk egymásért mindent megtenni, hogy ott legyünk egymásnak mikor a legnagyobb szükségünk van arra, hogy valaki mellettünk legyen és támaszt nyújtson. De legfőképpen arra vágytam, hogy ha majd eljön az idő, mikor már el kell távoznom erről a Földről, legyenek olyan emlékeim, amiket megoszthattam életem szerelmével, hogy aztán békében és majd nyugodtan távozhassak innen büszkén kijelentve, hogy mindent elkövettem annak az érdekében, hogy boldog legyek. 

Kétség sem fért ahhoz, hogy Bellának majd pont egy ilyen jövője lesz, ahol végignézheti, ahogy a gyermeke felnő, és saját családot alapít, mert ő egy jó lélek, akinek csak a jó fog jutni. Sosem bántam és nem is fogom, mert talán most így látva összetörten annyi szenvedés után jöttem rá igazán arra, hogy mennyire is hálás vagyok neki, és hogy mennyi minden van, mit megköszönhetek, amit tett mindannyinkért. Bella testvérhez léptem, majd bíztatóan néztem rá. Ha többet jelen pillanatban nem is tehetek érte, legalább a testvérét kényelembe helyezem. 

- Nyugodj meg. Biztonságban lesz és vigyáznak rá. De most pihennie kell épp, úgy ahogy neked is egy kényelmes szobában, lesz időtök utána mindent megbeszélni. – Biztosítottam látva aggályait. Megfogta kezem mire nagy nehezen, ugyan de kivezettem a cellából. Szemeit alig bírta levenni testvéréről, de erőt vett magán hogy aztán követni tudjon.

Bella szobájához közeli szobában helyeztem el, majd magára hagytam, hogy pihenni tudjon.

Bella szemszöge: 

Szemeimből észrevétlenül kezdtek hullani a könnyek, miközben úgy éreztem, hogy álmodok és hogy ez nem a valóság. Elmondhatatlanul fájdalmas dolog elveszíteni egy gyermeket, egy testvért, vagy egy szülőt, de mikor visszakapod valahogy az is fájdalmas. És igen fájt a szívem és úgy éreztem ezt már nem bírom ki, mert ez olyan, ami ugyan boldogsággal tölt el, de a boldogság mellett ott egy facsar íz, ami mindemellett a boldogság mellett ott van és beárnyékolja. Láttam magam, ahogy anyáék körül futkározok a közös reggeliket, vacsorákat és mindent, amit velük csináltam, de a legelfelejthetetlenebb dolog mindezek közül mikor elveszítettem őket. Mert akkor kiszakadt belőlem egy darab és most, hogy visszakaptam őket, ezt a darabot vissza kell varrni és az fáj. 

Talán idővel, ha a vissza vart rész gyógyulni kezd, mindezt fel tudom fogni és az idő múlásával ez a fájdalom halványulni fog, de elmúlni sosem, mert a heg mindig ottmarad, és sosem tűnik el.

Egy hideg kar emelte fel testem, hogy aztán szorosan magához öleljen. Az illatból tudtam, hogy szerelmem az, de a tudatom képtelen volt most erre reagálni, ahogy testem is. Még mindig a sírás rázott és nem úgy tűnt, hogy egyhamar le tudom magam nyugtatni. Nem kellett, hogy Edward megszólaljon, vagy vigasztaló szavakat suttogjon fülembe, hisz szavak nélkül is értettem minden egyes ki nem mosott mondatát. Pusztán az, hogy magához ölel többet jelentett mindennél. 

Később hangokat hallottam, de azok csak suttogások voltak és igazán el sem jutottak tudatomig. Egy olyan helyre kerültem, ahol lelkem megnyugodhatott. A külvilág minden hatása rám eltűnt, mintha nem is létezett volna. Egy olyan helyen találtam magam, ami békés és gondtalan volt. Egy ágyban feküdtem, ami hófehér volt akár csak az a szoba ahol voltam. Kezem hasamra simítottam és megnyugodva tapasztaltam, hogy nincs semmi baj. Végignézve magamon meglepődtem, ugyanis egy gyönyörű fehér ruha volt rajtam olyan, ami a szobához és ehhez az egész környezethez illett, csak saját magam éreztem úgy, hogy nem vagyok idevaló erre a tiszta helyre. A béke, ami megszállt ezen a helyen most egyre halványabb lett és a bánat lett az úr a testemben. 

  

- Anya nem szabad szomorúnak lenned – szólalt meg egy hang mögülem. Meg fordultam, hisz a hang olyan ismerős volt, akárcsak Edwardé, de egyben mégis más. Az ágy mellett, ahol nemrégen feküdtem egy kész férfi állt. Óhatatlanul is mosoly kúszott arcomra. És habár nem tudtam az okát, de melegség öntötte el megviselt szívemet.  A fiú, aki ismerősnek tűnt és nagyon közelinek elmosolyodott, ahogy rám nézett. Szeme akárcsak Edwardé, úgy csillogott, haja Barna volt épp mint az enyém és az arca. Leírhatatlanul gyönyörű. Ki ő? De nem kellet, hogy válaszoljon kimondatlan kérdésemre, mert saját magam tettem meg. Ő az én fiam.

Kezem gömbölyű hasamra siklott miközben hatalmas mosoly ült ki arcomra, hogy aztán pár perc múlva leolvadjon. 

- Miért vagyok itt? És téged miért látlak? – Kíváncsian néztem rá, de ez volt a legkisebb dolog, ami valójában érdekelt. Hisz el sem tudtam hinni, hogy ő itt és most láthatom úgy, ahogy valójában csak jó pár év múlva láthatnám. – Lábaim maguktól indultak el felé, hogy aztán szorosan megölelhessem.

- Ez egy olyan hely, ami nem létezik, ám mégis. Azért vagy itt, mert ami téged ért mostanság mindkettőnket nagyon megvisel, és ha ez nem változik, akkor talán pár év múlva nem tudjuk egymást megölelni. Nem csak az én életem van veszélyben, hanem a tied is. Tudom, hogy nehéz mindaz, ami történik és én habár még nem születtem meg – tette kezét a hasamra – pontosan tudok mindent. Bocsánatkérően néztem rá. 

- Hidd el nekem, hogy a legkevésbé szerettem volna neked ártani. Én annyira sajnálom. 

- Anya – melegség töltött el valahányszor kimondta – kérlek, ne magad okold ezért. Egyáltalán nem a te hibád. – Kezét az államra tette majd felemelte a fejem, hogy szemembe tudjon nézni.

- Mintha csak Edwardot látnám – mosolyodtam el. Arca mosolyra húzódott, de csak egy pillanatra és aztán újra komolyan nézett rám. 

- Alig várom, hogy láthassam. De most van ennél fontosabb dolgunk is. Mostantól erősnek kell lenned és gondolni ránk, de legfőképpen magadra. Sok minden fog még történni, de neked erősnek kell lenned anya és nem szabad felizgatnod magad, mert az nagyon súlyos következményt vonhat maga után. 

- Nem akarok visszamenni. Itt minden olyan nyugodt és itt vagy te is. – Néztem rá könyörgően.  

- Anya, neked ott a helyed. Én is ott leszek veled itt bent – tette kezét a hasamra, majd elmosolyodott –legalábbis egy darabig. És ott van apa, aki mindenkinél jobban szeret téged. Tudod jól, hogy számíthatsz rá, ahogy mindenki másra is. 

- Ugye nem lesz semmi bajod? 

- Ez csak rajtad múlik – Nézett rám jelentőségteljesen majd teste egyre halványabbá vált.

- Kérlek ne, még ne hisz annyi mindent szeretnék még kérdezni. – Néztem rá könyörgően. 

- Majd idővel mindenre választ kapsz, anya. Egyelőre csak annyit mondhatok, hogy szeretlek titeket. – Elmosolyodott majd teljesen eltűnt, úgy ahogy az egész szoba.

Edward szemszöge: 

Carlisle ugyan azt mondta, hogy Bellával minden rendben van, de az előbb történtek után kétlem, hogy minden rendben lenne. Annyira aggódom értük, hisz Bellával annyi dolog történt mostanában, hogy azt egy teljes vámpírnak sem sikerült volna feldolgoznia. Mióta visszakaptam Bellát, magamban őrlődtem. Annyira szerettem volna neki segíteni, de nem tudtam, hogy hogyan is tudnák. Hogy mondhatnám neki azt, hogy minden rendben lesz, ha én magam sem vagyok benne biztos. Vagy, hogy mondhatnám, hogy majd elfelejti, mikor lehet, hogy sosem lesz rá képes. Annyira szerettem volna mellette lenni mindenben és támogatni, de nem tudtam hogyan is tehetném ezt meg. Mindezt megosztottam Jasperrel is.

- Tudom, hogy mit érzel és hidd el, hogy minden rendben lesz, Bellának arra van szüksége, hogy mellette legyél. Mi talán elképzelni sem tudjuk, hogy mi történt, de túl fogja magát tenni rajta. És a baba segíteni fog neki, ő miatta fel fog épülni és te miattad. 

- De mi van, ha mindez nem igaz és még ez sem fog rajta segíteni. 

- Edward neked csak mellette kell lenned és szeretned kell őt. De azt hiszem az utolsóval nem lesz semmi baj. – Mosolyodott el. 

- Rendben. Igazán köszönöm és remélem, hogy így lesz. 

- Hidd el, hogy minden rendben lesz.

Éppen az ajtón léptünk ki, amikor Jane jött oda. Gondolataiból semmit nem tudtam kivenni csak azt, hogy valami nagy baj van. 

- Lent van a celláknál és azt hiszem, hogy nagyon nagy szüksége van rád. – Meg sem vártam, hogy befejezze a mondatot máris rohantam. Ha Bellának valami baja esik… És egyáltalán hogy kerül ő oda le? Neki pihennie kellene. 

A cellába érve azonnal megláttam Bellát. Teste rázkódott a sírástól, míg Adam mellette állt. Nem foglalkoztam semmi mással, csak hogy őt biztonságban tudjam. Azonnal karjaimba kaptam és szorosan magamhoz öleltem. Csupán csak egy percig álltam ott vele, majd a szobájába vittem és óvatosan az ágyra fektettem. A többiek már mind értesültek arról, hogy mi történt így Carlisle azonnal jött. Bella teste lassan lenyugodott és már nem rázkódott, aminek örültem, de a szemeit sem nyitotta ki, amitől viszont megijedtem. Amint Carlisle megvizsgálta, szerelmem homlokára nyomtam egy csókot, majd megbizonyosodtam róla, hogy jól be van takarva és apával együtt elhagytuk a szobát. Az ajtó előtt ott volt mindenki, amin már meg sem lepődtem. A gondolatok egyhangúan arra voltak kíváncsiak, hogy mi történt, és hogy Bella jól van-e? Amire apa meg is adta a választ legalábbis az egyikre.

- Testileg semmi baja, ám könnyen meglehet, hogy mindkettőjük élete veszélybe kerül. Bellával sajnos rengeteg rossz dolog történt mostanában, ami akár ahhoz is vezet, hogy mindkettőjüket elveszítjük. 

- És ez ellen mit tudunk tenni. Ők a legfontosabbak és nem eshet semmi bajuk. Ha valamit is tehetünk, azt szeretném tudni. 

- Csupán csak annyit tehetünk annak érdekében, hogy megvédjük őket, hogy ezen túl Bella szigorúan pihennie kell, és senki ne mondjon semmi olyat, ami felzaklathatja. Mostantól kerüljük a stresszt. 

- Hallottátok Carlislet. Bármennyire is könyörög Bella –nézett Aro megrovóan Jane felé – nem engeditek sehová sem. 

- Mester én borzasztós sajnálom. – Hajtotta le a fejét Jane.

- Semmi gond. Mindannyian tudjuk, hogy Bella mindig is nagyon makacs volt. De ezen túl nem engedhetünk neki. És kérlek, elmondanád nekünk hogy mi történt odalent? – Minden tekintet Janere szegeződött. Ám mielőtt megszólalhatott volna kinyílt az egyik ajtó ahonnan Adam lépett ki. Felixék már indultak volna felé, ám Aro rájuk szólt. 

- Hagyjátok. 

- Én tudom, hogy mi történt. – mondta Adam.

- Megosztanád velünk is? – Kérte Cairus.

- Bella megtudta, hogy Élnek a szülei és hogy én vagyok a bátya. De ahhoz hogy visszakaphassa a szüleit, vissza kell, hogy menjek.  – Egy mondat elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem, én vagyok a világ legokosabb embere. Mégis miért Bella az, akinek ennyit kell szenvednie, hisz ő nem tett senki ellen semmi rosszat. Bárcsak átvállalhatnám az összes rosszat, amit ő kapott. 

A gondolatok elnémultak és mindenki döbbenten nézett arra a személyre, aki Bella bátya. Annyira hihetetlen volt. Sokan vannak, akiket veszteség ér és sosem számítanának arra, hogy egyszer majd visszakapják, őket legyen az testvér szülő vagy gyerek. 

Mindenkit sokk ként ért a hír, miszerint élnek a szülei. Adam rám nézett, majd nagyon halkan megszólalt. 

- Bemehetnék esetleg Bellához? 

- Persze, gyere. – Megléptem szerelmemhez, aki még mindig ugyan úgy feküdt az ágyon, ahogy otthagytam. De legalább most nyugodt. Adam elment mellettem, majd Bella mellé ült. Kezébe vette szerelmem kezét. Gondolataiba nem láttam bele akárcsak Belláéba ez is bizonyított, hogy ők mennyire is hasonlítanak. El sem tudom hinni, hogy van neki egy testvére. 

- Ugye vigyázol majd rá? – Kérdezte, de nem pillantott felém. 

- Persze, hogy vigyázok. Mint ahogy mindig is tettem. De te hová mész? Hisz csak most kaptad vissza a húgodat. 

- Tudom, és ha lehetne, nem mennék el tőle, de a szüleink veszélyben vannak, és most őket kell megmentenem. 

- De mi segíthetünk. Bella is nyugodtabb lenne, ha nem egyedül mennél vissza, mert biztos vagyok benne, hogy már most a szívéhez nőttél és neki nem kell több izgalom. 

- Azzal lenne gond, ha itt maradnák. Jobb, ha elmegyek és magam intézem el. – Állt fel, de Bella erősen fogta a kezét. 

- Edwardnak van igaza. – Nyitotta ki a szemét. Azonnal mellette termettem és segítettem neki egy kicsit feljebb ülni. Arcon csókoltam, mire elmosolyodott. Kezét le sem vette a pocakjáról. 

- Én akkor lennék a legrosszabb állapotban, ha egyedül mennél. Ezt nem engedhetem. Anya és apa ki fog szabadulni, de a segítségünkkel. 

- Mi? Nem Bella te itt fogsz feküdni és pihensz, a babának is nyugalom kell. 

- A fiunknak. És én is segíteni fogok. Nyugodj meg, ezen túl nem lesz semmi, ami egy kicsit is felizgathatna. Mert ő a fontos és nem fogok ártani neki, de a szüleimet kiszabadítom.

37. Fejezet

37. Fejezet

Edward szemszöge:

Az ajtó előtt állni volt életem leghosszadalmasabb dolga. Ha a szívem még dobogna, akkor már majd kiesett volna a mellkasomból. Most, hogy visszakaptam Bellát, nem szerettem volna többet távol leni tőle, főleg most, hogy kisbabánk lesz. 

Számomra még mindig hihetetlen és felfoghatatlan, hogy valóban kisbabánk lesz. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy nekünk majd lehet, és most mégis itt van, Bella szíve alatt hordozza a kettőnk kisbabáját. Mégis bennem van a félelem, hogy nehogy valami bajuk essen, de nem fogom, megengedi, hogy bárki is bántsa őket. El sem tudom képzelni, hogy mit élhettek át ott és a harag egyre csak gyűlik bennem, ismét azok iránt, akik elvitték Bellát. 

Le szerettem volna menni, hogy mindent megtudjak arról, hogy mit csináltak szerelmemmel, de sokkal erősebb volt bennem az, hogy Bella mellet maradjak, hogy megvédjem mindentől. 

- Edward nyugodj meg, biztosan minden rendben van vele. Erős lány és érted meg a piciért bármire képes lenne. – Tette vállamra kezét Alice, megállítva ezzel engem a járkálásba, amit azóta csináltam mióta kijöttem. Tudtam, hogy igaza van, de akkor sem tudtam elfojtani magamban az aggodalmat irántuk. 

- Tudom, hogy erős, de ő mégis most sebezhető és kitudja, hogy mit csináltak vele, de ha kiderül, hogy bármi baja is esett neki vagy a picinek akkor az a személy kiélvezheti az utolsó pillanatait, de csak addig, míg meg nem találom, mert akkor olyan kegyetlenséggel fogom megölni, hogy azt kívánja bárcsak sose nyúlt volna hozzá. – Sziszegtem fogaim közül.

- Nyugodj meg fiam. Carlisle mindjárt végez, és akkor mindent megtudunk. – Anya próbált nyugtatni, de nem sok sikerrel. A járkálást továbbra sem sikerült abbahagynom, úgy éreztem, hogy valamit tennem kell. A többiek is itt ültek, várták, hogy mi lesz. Gondolataik aggodalomról árulkodott,a kivéve egyetlen egyet. Ienét. 

„ Szegény Bella, nekem kellet volna, hogy mellette legyek és akkor nem vitték el volna. És mi van akkor, ha a gyerek nem is Edwardé, hanem valamelyik szemétládáé, aki bántotta Bellát.” - Eddig is kötéltáncot táncoló idegeim, most pattanásig feszültek és agyamat ellepte a vörös köd, ami csak azt hajtogatta, hogy ölj. Testem előrelendült és senki nem állított meg abban, hogy kinyírjam ezt a férget.

Jasper szemszöge:

Érzelmek áradata lepte el testemet ezzel tudatosítva a már amúgy is világossá vált dolgot, hogy mindenki mennyire is aggódik Belláért. De a bennem lévő érzéseket, nem tudták elnyomni. Azalatt az idő alatt, mikor Bella mellettem volt, sokat megismerhettem úgy igazán és megszerettem úgy, mint senki mást. Úgy tekintettem rá, mint igazi húgomra, kit védenem és oltalmaznom kell a tudat mely két hónapja gyötör, hogy nem tudtam semmit sem tenni a kiszabatásának érdekében, fojtogat. Szerelmem karjaimban, tartottam és tudtam, hogy aggódik Belláért, ahogy itt mindenki más is. Nem tudom elhinni, hogy gyermekük, lesz. Olyan furcsa és váratlan dolog, de mindenkit boldogsággal tölt el, hogy egy apró lény is érkezik majd a családba. 

Az egyik pillanatban, még nyugodtan ültünk kivéve Edwardot, aki fel-le járkált idegességében, amit meg is tudtam érteni, majd a következő pillanatban már Ienen volt. Gondolkodás nélkül pattantam fel és próbáltam elkapni Edwardot. Az itt lévő fiúk is másodpercek alatt termettek itt, hogy segítsenek. Az Edwardból áradó düh, olyan nagy volt, mint amilyet talán még sosem éreztem. Ienből csak a sajnálat sugárzott, amiből tudtam, hogy nem éppen olyanra gondolt, ami tetszett volna Edwardnak.

- Hogy merészelsz ilyeneket gondolni is? Szerinte te ki vagy itt? Hát én elmondom, egy senki sem takarodj innen, mert ha nem, én téplek szét ebben biztos lehetsz. Soha többet nem akarlak Bella közelében látni. A baba az enyém és az övé. – Edward próbált kiszabadulni szoros fogásból, de nem ment neki Demetrie és én erősen tartottuk. 

- Kisfiam kérlek, nyugodj meg. Ien biztosan nem úgy értette, bármit is gondolt. – Állt anya Edward elé és mélyen a szemébe nézve, próbálta nyugtatni. 

- De pontosan úgy értettem. Kitudja nem e erőszakolta meg valamelyik. Ez a te hibád, jobban kellet volna rá vigyáznod, főleg ha annyira szereted, mint ahogy azt te mondod. – Ez volt a határ, ami most átszakadt Edwardnál. Innen, már nem volt megállás. Azonnal félrerántottam anyát Edward elől nehogy baja essen és nem érdekelt, ha Edward széttépi Ient megérdemli. 

Bella szemszöge: 

Szememet kinyitva egy ismerős szobában találta magam. Kezem gondolkodás nélkül siklott gömbölyű hasamra, miközben a szobában lévőkre pillantottam. Arcukon nagy mosollyal, összeölelkezve figyeltek. Szívem nagyot dobbant a látványa. Erősen dobog, mintha új életre kelt volna. Egy olyan életre, melyben talán még nagyobb szükségem lesz rá, de most már a családommal együtt. Szemeimbe könnyek gyűltek, melyeket egy hideg ám mégis forrón ismerős kéz törölt le. Szemeimet azonnal felé fordítottam, azokra a gyönyörű elgyötört, ám mindent elmondó szerelmes szemekbe néztem. Testem és szívem nyugodt volt, mert végre itthon voltam azok között, akiket szerettem. 

Kezemet az ágynak támasztottam, magam mellett, majd feljebb próbáltam ülni, de nem nagyon akart sikerülni, ezért Edward segített, majd mögém ült, hogy neki tudjak dőlni. Kezeivel átkarolt, de úgy, hogy a hasam még véletlenül se nyomja meg. Kezeimet hideg kezére tettem és a pocakomra hoztam. Az az érzés, ami akkor átjárt leírhatatlan volt. Edward a nyakamba csókolt, mire megremegtem. Hiányzott minden mozdulata, minden pillantása és érintése, de végre mindezt ismét láthatom és érezhetem. Csöppnyi elgondolkodásomból pillantottam fel ismét a családomra és a barátaimra. 

- Hogy érzed magad? – Állt az ágy mellé Carlisle. 

- Jól. Mind a ketten jól vagyunk, most már. - Szeretettel tekintettem a többiek felé, célozva arra, hogy miattuk érzem magam jól. Carlisle csak elmosolyodott, majd visszalépett Esme mellé. 

- Annyira örülök, hogy újra itthon lehetek – hangom halk volt mégis tudtam, hogy mindenki meghallja. Szemeimbe könnyek gyűltek míg szomorúság volt az öröm mellett és tudtam ezt sosem felejti el, senki sem. Ez mindig bennünk fog maradni.

- Mi is örülünk, hogy újra itt vagy – szorította meg Aro a kezem. 

- Annyira örülünk a kis jövevénynek. Tudod nem számítottam rá, hogy ilyen hamar nagybácsi leszek. Őszintén szólva nem számítottam rá, hogy valamikor egyáltalán bekövetkezik, de abban biztos lehetsz, hogy elfogom, kényeztetni a kis lurkót és megtanítom minden rosszra – mondta Emm mire hangosan felnevettem. Már nem is tudom, mikor nevettem utoljára, de nagyon jó volt. 

- Azt hiszem, akkor nem fogom a közeledbe engedni – szólalt meg mögöttem Edward. 

- Most meg miért? Megfosztanád szegény gyereket a legjobb nagybácsikájától? – Nézett ránk sértődötten. 

- Sosem volnék képes ilyen gaztettre – néztem rá komolyan, de alig bírtam ki, hogy ne nevessen el magam.

- Ez az én hugicám – mondta, majd az ágyam szélére ugrott. Még éppen időben sikerült elhúznom a lábam. Ismét elnevettem magam, már nagyon hiányzott Emm bolondozása. Előrehajoltam hogy  megtudjam ölelni melák bátyámat. 

- Ugyan öcsi, nyugodj meg. Nem fog semmi baja esni Bellának. Majd én vigyázok az én hugicámra. – Kacsintott Emm. Eltudtam képzelni, hogy Edward mereven ül az ágyon félve attól, hogy Emm nehogy túl szorosan öleljen meg. 

- Nos csak, hogy tudd remélem kislány lesz és akkor, majd őt is vihetjük plázába. Jaj annyira jó lesz. Kár, hogy nem látom előre a jövődet. – Tűnt el egy pillanatra Alice szájáról a mosoly, majd újra visszatért rá, mikor Jasper a nyakába csókolt. Pontosan tudom, hogy az a céljuk, hogy eltereljék a figyelmemet, amiért nagyon hálás vagyok nekik.

- Hol van Adam? – Néztem körbe a szobába, de sehol nem láttam. Az eddig mosolygós arcokról eltűnt a mosoly. Éreztem a hátamon, hogy Edward eddig merev teste. még merevebbé válik. Ijedten kezdtem el kapkodni a levegőt és úgy éreztem a torkomat szorítja valami, amitől nem kapok levegőt. Carlisle azonnal mellettem termett. Kezét a vállamra tette, majd mélyen a szemembe nézett. 

- Bella nyugodj meg. Nincs semmi baj, nem bántotta senki sem. Bella hallod. kérlek nyugodj meg. Gondolj a babára. neki ez nem tesz jót. ahogy neked sem. – Próbált rám hatni, ami sikerült is. A torkomon lévő szorítás lazult és tüdőmbe ismét levegő jutott. A baba a legfontosabb, rá kell gondolnom. Féltem, hogy valamit tettek vele és féltem attól, hogy elveszítettem. 

- Adam lent van, az egyik cellában és mindaddig ott is marad, míg meg nem tudjuk, hogy pontosan mi is történt. El kell mondanod Bella. – Nézett rám fájdalmas szemekkel Cairus. 

- Bellának pihennie kell. Nem érdekel, hogy mi történt ott. Az a lényeg, hogy itt van épségben és neki pihennie kell. Nincs szüksége arra, hogy még egyszer átélje a történteket. – Förmedt rájuk védekezően Edward, amiért nagyon halás voltam neki. 

- Jobb lesz, ha hajuk pihenni és ezt, majd később megbeszéljük. 

Amint mindenki elhagyta a szobát lassan, mély álomba merültem még akaratom ellenére is. Álmom, most nyugodt volt, hónapok óta először és ez talán annak is köszönhető, hogy tudtam biztonságban vagyok. Amikor felkeltem, Jane volt velem és egy kicsit csalódott voltam, hogy nem Edward van itt, de ezt eltemettem magamban, hisz nagyon örültem, hogy Janet látom ismét. 

- Szia – mosolygott boldogan. 

 

- Szia.

- Hogy vagy? 

- Már jól. Sokat segített az, hogy mind itt vagytok. Elviselhetetlen volt a hiányotok. – Szemeimbe ismét könnyek gyűltek az emlékek hatására, amiket sikerült magamba visszafojtanom. Testem mintha feltöltődött volna. Erősnek éreztem magam. A takarót felemeltem majd lábam a földre tettem. Jane azonnal felpattant és mellettem termett. 

- Bella mégis mi a ményküt csinálsz? Neked pihenned kell. -  Förmedt rám, miközben próbált visszanyomni az ágyra. 

- Adamhoz megyek, meg kell keresnem, hogy lássam jól van. És már semmi bajom sincs, attól leszek ismét beteg, ha még többet kell itt feküdnöm. – Toltam el az útból és a fürdőbe mentem. Vagyis csak szerettem volna menni.

- Megyek, szólok Edwardnak – indult el az ajtó felé. 

- Ha szólsz valakinek, akkor egyedül megyek le, de ha nem akkor lekísérhetsz és megbizonyosodhatsz róla, hogy nem esik bajom. Dönts, mert én mindenféleképpen lemegyek oda. – Válaszát meg sem várva mentem a fürdőbe és reménykedtem abban, hogy nem szól senkinek. Akkor több esély van arra, hogy eljussak Adamhoz. 

A langyos víz kellemesen simogatta bőrömet és alig bírtam elszakadni, de sietnem kellet. Egy törölközőbe csavartam magam, amely még pont, hogy körbeérte testem, majd kimentem a szobába. Jane ott állt az ablak előtt. Nem fordult felém, amiből tudtam, hogy haragszik.

Olyanra kényserítettem ezzel, amit nem szeretne, de mindemellett segíteni akar. A gardróbba mentem, ahol egy fekete nadrágot és egy piros és a rózsaszín átmenete közötti színű felsőt választottam, ami kihangsúlyozza a pocakomat. Semmi esetre sem szerettem volna takargatni senki elől sem.  Egy magas sarkút választottam, de tudtam, hogy sokáig már nem tudok ilyet felvenni, hisz ahogy egyre nől a hasam nem is mernék. A fülembe tettem egy fülbevalót, majd kiléptem a gardróbból. 

- Mehetünk. 

- Nem szeretnél valamit még felvenni? Nehogy megfáz. 

- Nem, nem igazán fázom. – Mondtam, de azért beszaladt a gardróbba, majd egy kötött kardigánnal a kezében tért vissza hozzám. 

- Lent hideg lesz – csak ennyit mondott, majd az ajtó felé ment. 

A lejutás nem igazán volt könnyű. Az örökkel ugyan nem volt semmi baj, hisz ők csak azokkal foglalkoznak, hogy az ismeretleneket figyeljék, inkább azzal akadt gondunk, hogy nehogy olyan valakibe ütközzünk, aki megállíthat minket. Ahogy a cellák szintjére értünk egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, majd sietős léptekkel indultam Adam keresésére, akit meg is találtam a jobb oldali ötödik cellában. Feje a két keze között volt, így nem láthattam az arcát, de a szívem összeszorult a látványtól. 

- A kulcs – nyújtottam Jane felé a kezem, de szemem le sem vettem Adamró,l aki a hangom hallatán felém pillantott. Szemeiben a reménység szikrája gyulladt. Ám mikor a kulcs nem került a kezembe, Jane felé pillantottam.  – Jane add oda a kulcsot. – Kértem, de továbbra sem szerette volna odaadni. – Adam nem fog bántani. – Biztosítottam.

- És mi van ha mégis? Nem tudhatod. Ki tudja már mióta nem evett. Nem engedhetlek be hozzá. – Aggodalmaskodott ismét, ma már oly sokadjára. 

- Jane add oda azt a hülye kulcsot – förmedtem rá a kelleténél jobban, mire ugyan kétkedve, de odaadta. Azonnal kinyitottam és Adam mellé térdeltem hogy magamhoz tudjam ölelni. Forró könnyeim, égetve bőrömet folytak végig arcomon. Fejét szorosan szorítottam és nem lettem volna képes elengedni. Percekig voltunk így miközben Adam az ölébe vont és vigasztalni próbált. 

- Nekem kellene vigasztalnom, nem pedig fordítva – néztem fel zöld szemeibe, amik bánattal voltak teli. Szája mosolyra húzódott, de csupán csak egy pillanatra. 

- Bella segítened kell kijutni. – Nézett esdeklően és könyörögve. 

- Persze hogy segítek. Nem tudom elhinni, hogy ide zártak. Kapsz fent egy szobát az enyém mellett.

- Nem Bella. Nem így értettem. Vissza kell mennem. 

- Mi? De hát már tudják, hogy te hoztál el, megölhetnek. 

- Muszáj visszamennem, a szüleim még élnek, de ha nem megyek vissza, megöli őket. 

- De ha visszamész, téged is megöl. – Felálltam az ölből és már kiabáltam. 

- Bella te ezt nem értheted. – Állt fel ős is gyengén, de mindenre elszántan. 

- Persze, hogy nem érthetek semmit sem, hogy is érthetnék? De abban biztos vagyok, hogy nem hagyhatom, hogy megöljenek. Ez egy csapda. Nem engedhetlek el. 

- A francba is. A testvéred vagyok és ők a szüleink. A szüleinket tartja fogva. Nem hagyhatom, hogy megölje őket. – Kiabálta teljesen kikelve magából. 

A szüleink. Ez vízhangzott a fejemben és nem tudtam felfogni mind azt, amit mondott. Adam a testvérem és a szüleink élnek és fogva tartják őket….. 

Sziasztok. Tudom  hogy már régen volt friss fejezet de most végre sikerült befejeznem aminek nagyon de nagyon örültem. Köszönöm szépen az előző fejezethez kapott komikat Atinak, Reninek és Hajnesznak amikre már válaszoltam is. És persze a pipákat is köszönöm. :)  Remélem hogy most is kapok legalább ennyit. Kérlek mutassátok meg hogy mennyien is vagytok. Legalább pár szóval nem kell kisregényt írnotok. Legyetek jók. :D

Puszi

Beky