37. Fejezet

37. Fejezet

Edward szemszöge:

Az ajtó előtt állni volt életem leghosszadalmasabb dolga. Ha a szívem még dobogna, akkor már majd kiesett volna a mellkasomból. Most, hogy visszakaptam Bellát, nem szerettem volna többet távol leni tőle, főleg most, hogy kisbabánk lesz. 

Számomra még mindig hihetetlen és felfoghatatlan, hogy valóban kisbabánk lesz. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy nekünk majd lehet, és most mégis itt van, Bella szíve alatt hordozza a kettőnk kisbabáját. Mégis bennem van a félelem, hogy nehogy valami bajuk essen, de nem fogom, megengedi, hogy bárki is bántsa őket. El sem tudom képzelni, hogy mit élhettek át ott és a harag egyre csak gyűlik bennem, ismét azok iránt, akik elvitték Bellát. 

Le szerettem volna menni, hogy mindent megtudjak arról, hogy mit csináltak szerelmemmel, de sokkal erősebb volt bennem az, hogy Bella mellet maradjak, hogy megvédjem mindentől. 

- Edward nyugodj meg, biztosan minden rendben van vele. Erős lány és érted meg a piciért bármire képes lenne. – Tette vállamra kezét Alice, megállítva ezzel engem a járkálásba, amit azóta csináltam mióta kijöttem. Tudtam, hogy igaza van, de akkor sem tudtam elfojtani magamban az aggodalmat irántuk. 

- Tudom, hogy erős, de ő mégis most sebezhető és kitudja, hogy mit csináltak vele, de ha kiderül, hogy bármi baja is esett neki vagy a picinek akkor az a személy kiélvezheti az utolsó pillanatait, de csak addig, míg meg nem találom, mert akkor olyan kegyetlenséggel fogom megölni, hogy azt kívánja bárcsak sose nyúlt volna hozzá. – Sziszegtem fogaim közül.

- Nyugodj meg fiam. Carlisle mindjárt végez, és akkor mindent megtudunk. – Anya próbált nyugtatni, de nem sok sikerrel. A járkálást továbbra sem sikerült abbahagynom, úgy éreztem, hogy valamit tennem kell. A többiek is itt ültek, várták, hogy mi lesz. Gondolataik aggodalomról árulkodott,a kivéve egyetlen egyet. Ienét. 

„ Szegény Bella, nekem kellet volna, hogy mellette legyek és akkor nem vitték el volna. És mi van akkor, ha a gyerek nem is Edwardé, hanem valamelyik szemétládáé, aki bántotta Bellát.” - Eddig is kötéltáncot táncoló idegeim, most pattanásig feszültek és agyamat ellepte a vörös köd, ami csak azt hajtogatta, hogy ölj. Testem előrelendült és senki nem állított meg abban, hogy kinyírjam ezt a férget.

Jasper szemszöge:

Érzelmek áradata lepte el testemet ezzel tudatosítva a már amúgy is világossá vált dolgot, hogy mindenki mennyire is aggódik Belláért. De a bennem lévő érzéseket, nem tudták elnyomni. Azalatt az idő alatt, mikor Bella mellettem volt, sokat megismerhettem úgy igazán és megszerettem úgy, mint senki mást. Úgy tekintettem rá, mint igazi húgomra, kit védenem és oltalmaznom kell a tudat mely két hónapja gyötör, hogy nem tudtam semmit sem tenni a kiszabatásának érdekében, fojtogat. Szerelmem karjaimban, tartottam és tudtam, hogy aggódik Belláért, ahogy itt mindenki más is. Nem tudom elhinni, hogy gyermekük, lesz. Olyan furcsa és váratlan dolog, de mindenkit boldogsággal tölt el, hogy egy apró lény is érkezik majd a családba. 

Az egyik pillanatban, még nyugodtan ültünk kivéve Edwardot, aki fel-le járkált idegességében, amit meg is tudtam érteni, majd a következő pillanatban már Ienen volt. Gondolkodás nélkül pattantam fel és próbáltam elkapni Edwardot. Az itt lévő fiúk is másodpercek alatt termettek itt, hogy segítsenek. Az Edwardból áradó düh, olyan nagy volt, mint amilyet talán még sosem éreztem. Ienből csak a sajnálat sugárzott, amiből tudtam, hogy nem éppen olyanra gondolt, ami tetszett volna Edwardnak.

- Hogy merészelsz ilyeneket gondolni is? Szerinte te ki vagy itt? Hát én elmondom, egy senki sem takarodj innen, mert ha nem, én téplek szét ebben biztos lehetsz. Soha többet nem akarlak Bella közelében látni. A baba az enyém és az övé. – Edward próbált kiszabadulni szoros fogásból, de nem ment neki Demetrie és én erősen tartottuk. 

- Kisfiam kérlek, nyugodj meg. Ien biztosan nem úgy értette, bármit is gondolt. – Állt anya Edward elé és mélyen a szemébe nézve, próbálta nyugtatni. 

- De pontosan úgy értettem. Kitudja nem e erőszakolta meg valamelyik. Ez a te hibád, jobban kellet volna rá vigyáznod, főleg ha annyira szereted, mint ahogy azt te mondod. – Ez volt a határ, ami most átszakadt Edwardnál. Innen, már nem volt megállás. Azonnal félrerántottam anyát Edward elől nehogy baja essen és nem érdekelt, ha Edward széttépi Ient megérdemli. 

Bella szemszöge: 

Szememet kinyitva egy ismerős szobában találta magam. Kezem gondolkodás nélkül siklott gömbölyű hasamra, miközben a szobában lévőkre pillantottam. Arcukon nagy mosollyal, összeölelkezve figyeltek. Szívem nagyot dobbant a látványa. Erősen dobog, mintha új életre kelt volna. Egy olyan életre, melyben talán még nagyobb szükségem lesz rá, de most már a családommal együtt. Szemeimbe könnyek gyűltek, melyeket egy hideg ám mégis forrón ismerős kéz törölt le. Szemeimet azonnal felé fordítottam, azokra a gyönyörű elgyötört, ám mindent elmondó szerelmes szemekbe néztem. Testem és szívem nyugodt volt, mert végre itthon voltam azok között, akiket szerettem. 

Kezemet az ágynak támasztottam, magam mellett, majd feljebb próbáltam ülni, de nem nagyon akart sikerülni, ezért Edward segített, majd mögém ült, hogy neki tudjak dőlni. Kezeivel átkarolt, de úgy, hogy a hasam még véletlenül se nyomja meg. Kezeimet hideg kezére tettem és a pocakomra hoztam. Az az érzés, ami akkor átjárt leírhatatlan volt. Edward a nyakamba csókolt, mire megremegtem. Hiányzott minden mozdulata, minden pillantása és érintése, de végre mindezt ismét láthatom és érezhetem. Csöppnyi elgondolkodásomból pillantottam fel ismét a családomra és a barátaimra. 

- Hogy érzed magad? – Állt az ágy mellé Carlisle. 

- Jól. Mind a ketten jól vagyunk, most már. - Szeretettel tekintettem a többiek felé, célozva arra, hogy miattuk érzem magam jól. Carlisle csak elmosolyodott, majd visszalépett Esme mellé. 

- Annyira örülök, hogy újra itthon lehetek – hangom halk volt mégis tudtam, hogy mindenki meghallja. Szemeimbe könnyek gyűltek míg szomorúság volt az öröm mellett és tudtam ezt sosem felejti el, senki sem. Ez mindig bennünk fog maradni.

- Mi is örülünk, hogy újra itt vagy – szorította meg Aro a kezem. 

- Annyira örülünk a kis jövevénynek. Tudod nem számítottam rá, hogy ilyen hamar nagybácsi leszek. Őszintén szólva nem számítottam rá, hogy valamikor egyáltalán bekövetkezik, de abban biztos lehetsz, hogy elfogom, kényeztetni a kis lurkót és megtanítom minden rosszra – mondta Emm mire hangosan felnevettem. Már nem is tudom, mikor nevettem utoljára, de nagyon jó volt. 

- Azt hiszem, akkor nem fogom a közeledbe engedni – szólalt meg mögöttem Edward. 

- Most meg miért? Megfosztanád szegény gyereket a legjobb nagybácsikájától? – Nézett ránk sértődötten. 

- Sosem volnék képes ilyen gaztettre – néztem rá komolyan, de alig bírtam ki, hogy ne nevessen el magam.

- Ez az én hugicám – mondta, majd az ágyam szélére ugrott. Még éppen időben sikerült elhúznom a lábam. Ismét elnevettem magam, már nagyon hiányzott Emm bolondozása. Előrehajoltam hogy  megtudjam ölelni melák bátyámat. 

- Ugyan öcsi, nyugodj meg. Nem fog semmi baja esni Bellának. Majd én vigyázok az én hugicámra. – Kacsintott Emm. Eltudtam képzelni, hogy Edward mereven ül az ágyon félve attól, hogy Emm nehogy túl szorosan öleljen meg. 

- Nos csak, hogy tudd remélem kislány lesz és akkor, majd őt is vihetjük plázába. Jaj annyira jó lesz. Kár, hogy nem látom előre a jövődet. – Tűnt el egy pillanatra Alice szájáról a mosoly, majd újra visszatért rá, mikor Jasper a nyakába csókolt. Pontosan tudom, hogy az a céljuk, hogy eltereljék a figyelmemet, amiért nagyon hálás vagyok nekik.

- Hol van Adam? – Néztem körbe a szobába, de sehol nem láttam. Az eddig mosolygós arcokról eltűnt a mosoly. Éreztem a hátamon, hogy Edward eddig merev teste. még merevebbé válik. Ijedten kezdtem el kapkodni a levegőt és úgy éreztem a torkomat szorítja valami, amitől nem kapok levegőt. Carlisle azonnal mellettem termett. Kezét a vállamra tette, majd mélyen a szemembe nézett. 

- Bella nyugodj meg. Nincs semmi baj, nem bántotta senki sem. Bella hallod. kérlek nyugodj meg. Gondolj a babára. neki ez nem tesz jót. ahogy neked sem. – Próbált rám hatni, ami sikerült is. A torkomon lévő szorítás lazult és tüdőmbe ismét levegő jutott. A baba a legfontosabb, rá kell gondolnom. Féltem, hogy valamit tettek vele és féltem attól, hogy elveszítettem. 

- Adam lent van, az egyik cellában és mindaddig ott is marad, míg meg nem tudjuk, hogy pontosan mi is történt. El kell mondanod Bella. – Nézett rám fájdalmas szemekkel Cairus. 

- Bellának pihennie kell. Nem érdekel, hogy mi történt ott. Az a lényeg, hogy itt van épségben és neki pihennie kell. Nincs szüksége arra, hogy még egyszer átélje a történteket. – Förmedt rájuk védekezően Edward, amiért nagyon halás voltam neki. 

- Jobb lesz, ha hajuk pihenni és ezt, majd később megbeszéljük. 

Amint mindenki elhagyta a szobát lassan, mély álomba merültem még akaratom ellenére is. Álmom, most nyugodt volt, hónapok óta először és ez talán annak is köszönhető, hogy tudtam biztonságban vagyok. Amikor felkeltem, Jane volt velem és egy kicsit csalódott voltam, hogy nem Edward van itt, de ezt eltemettem magamban, hisz nagyon örültem, hogy Janet látom ismét. 

- Szia – mosolygott boldogan. 

 

- Szia.

- Hogy vagy? 

- Már jól. Sokat segített az, hogy mind itt vagytok. Elviselhetetlen volt a hiányotok. – Szemeimbe ismét könnyek gyűltek az emlékek hatására, amiket sikerült magamba visszafojtanom. Testem mintha feltöltődött volna. Erősnek éreztem magam. A takarót felemeltem majd lábam a földre tettem. Jane azonnal felpattant és mellettem termett. 

- Bella mégis mi a ményküt csinálsz? Neked pihenned kell. -  Förmedt rám, miközben próbált visszanyomni az ágyra. 

- Adamhoz megyek, meg kell keresnem, hogy lássam jól van. És már semmi bajom sincs, attól leszek ismét beteg, ha még többet kell itt feküdnöm. – Toltam el az útból és a fürdőbe mentem. Vagyis csak szerettem volna menni.

- Megyek, szólok Edwardnak – indult el az ajtó felé. 

- Ha szólsz valakinek, akkor egyedül megyek le, de ha nem akkor lekísérhetsz és megbizonyosodhatsz róla, hogy nem esik bajom. Dönts, mert én mindenféleképpen lemegyek oda. – Válaszát meg sem várva mentem a fürdőbe és reménykedtem abban, hogy nem szól senkinek. Akkor több esély van arra, hogy eljussak Adamhoz. 

A langyos víz kellemesen simogatta bőrömet és alig bírtam elszakadni, de sietnem kellet. Egy törölközőbe csavartam magam, amely még pont, hogy körbeérte testem, majd kimentem a szobába. Jane ott állt az ablak előtt. Nem fordult felém, amiből tudtam, hogy haragszik.

Olyanra kényserítettem ezzel, amit nem szeretne, de mindemellett segíteni akar. A gardróbba mentem, ahol egy fekete nadrágot és egy piros és a rózsaszín átmenete közötti színű felsőt választottam, ami kihangsúlyozza a pocakomat. Semmi esetre sem szerettem volna takargatni senki elől sem.  Egy magas sarkút választottam, de tudtam, hogy sokáig már nem tudok ilyet felvenni, hisz ahogy egyre nől a hasam nem is mernék. A fülembe tettem egy fülbevalót, majd kiléptem a gardróbból. 

- Mehetünk. 

- Nem szeretnél valamit még felvenni? Nehogy megfáz. 

- Nem, nem igazán fázom. – Mondtam, de azért beszaladt a gardróbba, majd egy kötött kardigánnal a kezében tért vissza hozzám. 

- Lent hideg lesz – csak ennyit mondott, majd az ajtó felé ment. 

A lejutás nem igazán volt könnyű. Az örökkel ugyan nem volt semmi baj, hisz ők csak azokkal foglalkoznak, hogy az ismeretleneket figyeljék, inkább azzal akadt gondunk, hogy nehogy olyan valakibe ütközzünk, aki megállíthat minket. Ahogy a cellák szintjére értünk egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, majd sietős léptekkel indultam Adam keresésére, akit meg is találtam a jobb oldali ötödik cellában. Feje a két keze között volt, így nem láthattam az arcát, de a szívem összeszorult a látványtól. 

- A kulcs – nyújtottam Jane felé a kezem, de szemem le sem vettem Adamró,l aki a hangom hallatán felém pillantott. Szemeiben a reménység szikrája gyulladt. Ám mikor a kulcs nem került a kezembe, Jane felé pillantottam.  – Jane add oda a kulcsot. – Kértem, de továbbra sem szerette volna odaadni. – Adam nem fog bántani. – Biztosítottam.

- És mi van ha mégis? Nem tudhatod. Ki tudja már mióta nem evett. Nem engedhetlek be hozzá. – Aggodalmaskodott ismét, ma már oly sokadjára. 

- Jane add oda azt a hülye kulcsot – förmedtem rá a kelleténél jobban, mire ugyan kétkedve, de odaadta. Azonnal kinyitottam és Adam mellé térdeltem hogy magamhoz tudjam ölelni. Forró könnyeim, égetve bőrömet folytak végig arcomon. Fejét szorosan szorítottam és nem lettem volna képes elengedni. Percekig voltunk így miközben Adam az ölébe vont és vigasztalni próbált. 

- Nekem kellene vigasztalnom, nem pedig fordítva – néztem fel zöld szemeibe, amik bánattal voltak teli. Szája mosolyra húzódott, de csupán csak egy pillanatra. 

- Bella segítened kell kijutni. – Nézett esdeklően és könyörögve. 

- Persze hogy segítek. Nem tudom elhinni, hogy ide zártak. Kapsz fent egy szobát az enyém mellett.

- Nem Bella. Nem így értettem. Vissza kell mennem. 

- Mi? De hát már tudják, hogy te hoztál el, megölhetnek. 

- Muszáj visszamennem, a szüleim még élnek, de ha nem megyek vissza, megöli őket. 

- De ha visszamész, téged is megöl. – Felálltam az ölből és már kiabáltam. 

- Bella te ezt nem értheted. – Állt fel ős is gyengén, de mindenre elszántan. 

- Persze, hogy nem érthetek semmit sem, hogy is érthetnék? De abban biztos vagyok, hogy nem hagyhatom, hogy megöljenek. Ez egy csapda. Nem engedhetlek el. 

- A francba is. A testvéred vagyok és ők a szüleink. A szüleinket tartja fogva. Nem hagyhatom, hogy megölje őket. – Kiabálta teljesen kikelve magából. 

A szüleink. Ez vízhangzott a fejemben és nem tudtam felfogni mind azt, amit mondott. Adam a testvérem és a szüleink élnek és fogva tartják őket….. 

Sziasztok. Tudom  hogy már régen volt friss fejezet de most végre sikerült befejeznem aminek nagyon de nagyon örültem. Köszönöm szépen az előző fejezethez kapott komikat Atinak, Reninek és Hajnesznak amikre már válaszoltam is. És persze a pipákat is köszönöm. :)  Remélem hogy most is kapok legalább ennyit. Kérlek mutassátok meg hogy mennyien is vagytok. Legalább pár szóval nem kell kisregényt írnotok. Legyetek jók. :D

Puszi

Beky