35. Fejezet

Sziasztok. 

Mint látjátok itt a fejezet. Sajnos csak így este tudtam hozni mivel most értem haza az iskolából. Sejtelmem sincs hogy milyen lett  de remélem ti majd megírjátok. És reménykedem hogy egy kicsit többen írtok. Tényleg nem kell kisregény írni ha nem akartok és nem is kell minden egyes fejezetnél csak azért fontos nekem  hogy tudjam mennyien is olvassátok persze erre ott vannak a pipák de ha csak annyit írtok hogy "jó" vagy "lehetne jobb" mondjuk ezt indokoljátok meg hogy tudjak javítani rajta. Na de mindegy ha szeretnétek írni írjatok ha nem akkor ne. 

Jó olvasást. 

Puszi 

35. Fejezet

Szemeim csukva voltak. Csak tompán érzékeltem a külvilágomat. Annyira vágytam a nyugalomra és a békére, hogy mikor megkaptam az öröm, ami testemre szállt elfeledtetett velem mindent. Csak később mikor az öröm apró morzsányi maradványai is eltűntek jöttem rá, hogy ez a nyugalom közel sem olyan, mint amire vágytam. Mert az, amire én igazán vágytam nem az volt, hogy egyedül legyek egy sötét helyen ahol senki nem zavar, hanem az hogy a családommal legyek, azokkal, akik szeretnek. Erősen koncentráltam, hogy ebből a helyről vagy állapotból kijussak. De bármennyit is próbálkoztam nem ment. Olyan volt mintha a sötétség nem akarna elengedni, de mégsem adtam fel.  És végül sikerült is.

Lassan nyitottam ki szemeimet félve attól, hogy mit is fogok látni. Fejemben még ott voltak az élénk emlékek arról, hogy mit is akart velem tenni. Még mindig bennem volt a félelem, még ha már nem is akkora mennyiségben. Amint szemeim kitisztultak és végre rendesen láttam nagyon lassan körbepillantottam. Amit ott láttam megdöbbentett. Mindenhol romok voltak körülöttem. A por, amit a robbanáskor keletkezett még nem ülepedett le. És akkor láttam meg Hamont. Legalábbis sejtem, hogy ő lehetett. Teste nem látszott ki a rá eső törmelékektől csupán csak a lába. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban kiszabadulhat onnan, de azt már nem akartam megvárni. Mégis a legfurcsább az volt, hogy körülöttem egyetlen törmelék darabka sem volt. Kezemet gömbölyű pocakomra simítottam, majd óvatosan és lassan felálltam. Még annak ellenére is, hogy lassan mozogtam megszédültem. Szemeimet ismét behunytam egy pillanatra, majd mikor elmúlt a szédülés ismét kinyitottam.

Minden áron ki kell innen jutnom. Ez az egy cél lebegett előttem. Testem gyenge volt és vékony, de nem számított a fájdalom. Lábaimat bizonytalanul és remegve tettem egymás után. Elértem az ajtóhoz, aminek csak a fele volt meg majd gyorsan kiléptem rajta. Nem tudtam, hogy merre is lehet a kijárat és egyre jobban kezdtem kétségbeesni. Kezemre néztem, amivel a falnak támaszkodtam és megláttam az eljegyzési gyűrűt. Mióta itt vagyok, minden nap a gyűrűt nézem, és úgy érzem, hogy felemészt a fájdalom, mert ez az egy kis tárgy, amit tőle kaptam mindig a családomra és rá emlékeztettet. Annyira fájt az, hogy nem lehetek velük. Az, hogy Edward nem szorít a karjaiba, hogy nem érzem csókjait ajkamon. Testemet remegés rázta meg a fájdalomtól, ami a szívembe hatolt. Egy kéz érintette meg vállamat, amire összerezzentem.

- Bella – Adam hangja hallatán testem ellazult. Lassan hátrafordultam, majd szemeibe néztem melyekben félelem és aggodalom tükröződött. 

- Kérlek Adam, juttass ki. – Hangom nem volt több puszta suttogásnál mégis a kétségbeesés erősebb volt benne minden másnál. Adam habozott és csak később válaszol

- Sajnálom, de nem tehetem – fejét bűnbánóan hajtotta le, de még láttam benne az a mérhetetlen nagy fájdalmat. És én úgy éreztem, hogy minden remény elveszett és már sosem láthatom őket. 

Erős akartam maradni miatta az én csöppségem miatt, akiről az édesapja sem tud, de már nem ment. Egyszerűen megszakadt a szívem. Szememből a könnyek hullottak és nem láttam tisztán. Lecsukódó szemeim mögül még láttam Edward rám mosolygó arcát mikor megkéri a kezem. Láttam a szemeiben lévő boldogságot. Éreztem, ahogy kiszáradt ajkaim apró mosolyra húzódnak az emlék hatására. Kezemet hasamra tettem, hogy még utoljára érezhessem az én csöppségemet, aki a szerelmünkből fogant. Testem már nem bírta el a sok súlyt így szépen lassan összeroskadtam. Edward tovább mosolygott rám majd annyit mondott, hogy szeret. 

Halkan suttogtam el az utolsó szót mielőtt testem és lelkem feladta volna a küzdelmet. 

- Szeretlek.

Adam szemszöge:

Annyira szerettem volna elvinni innen Bellát, de nem tehettem. Mert nem tudtam dönteni közülük. Nem akartam elveszíteni senkit sem. És bármennyire is fájt nem tehettem mást. 

- Kérlek, Adam juttass ki – Bella hangja nagyon halk és gyenge volt, éppúgy ahogy teste is. Szívem belefacsarodott a fájdalomban, de mégsem mondhattam mást. 

- Sajnálom, de nem tehetem – Még mai napig nem értem, hogy ez miért pont velünk történik miért mi? 

Fejemet lehajtottam hisz már nem bírtam a szemébe nézni. Nem tudtam elviselni azt a fájdalmat, ami Bellából árad. El akartam innen vinni, hogy ne legyen semmi baja, hogy szabad legyen. De döntenem kell. Nem tarthat, sakkban nem teheti ezt velem. Azonban még mielőtt bármit tehettem volna Bella megremegett, majd teste összecsuklott miközben egyetlen szót suttogott.

Még mielőtt a földre eshetett volna elkaptam nehogy megüsse magát. A pánik egyre nagyobb lett bennem és nem tudtam, hogy mit csináljak. Szíve egyre lassabban dobogott. Vékony teste túlságosan könnyű volt még annak ellenére is, hogy folyton evett. Lassan felemeltem majd elindultam vele egyenesen ki az épületből. Hazaviszem, bármi áron is. Szorosan öleltem magamhoz hogy megvédjem a hidegtől és minden egyébtől. 

Elindultam az épületből kifelé és már majdnem az ajtónál voltam mikor valaki elállta az utamat. 

- Nem viheted el. – Tiltakozott azonnal. Szemeiben elszántság volt. És én még mai napig nem tudtam felfogni, hogy hogyan volt képes elárulni a családját és a barátait. Mégis volt benne valami amitől úgy éreztem, hogy ő nem ilyen. Ő nem gonosz. Vagy talán csak belül reméltem, hogy valójában nem ilyen. 

- Márpedig én haza fogom vinni, ha tetszik, ha nem. – Minden más érzelmet, melyet nem akartam, hogy lásson mélyen magamba temettem. Ha gyengének lát, akkor sebezhetőnek is. De semmi föleképpen nem fogom engedni, hogy Bellát bántsa. 

- Nem engedhetem. Ő volt az, aki mindent tönkretett. Miatta boldogtalan mindenki. – Hangja egyre hisztérikusabbá vált én pedig késztetést éreztem, hogy megnyugtassam. De mégsem tehettem. 

- Nem ez nem így van. Kicsit gondolj mások helyzetére is és arra, hogy te nem dönthetsz arról ki éljen és kik ne. Vagy most elengedsz vagy meg kell, hogy ölj. Mert csak úgy állíthatsz meg, ha megölsz. A te kezedben van a döntés Irina. - Testemen borzongás futott végig, ahogy kiejtettem a nevét. 

Csendben vártam döntését miközben Bellát figyeltem. Arca vékony beesett és fáradt volt. Bőre túlságosan is fehér, míg szemei alatt karikák éktelenkedtek. Mint aki már nagyon sok ideje nem tudta magát kipihenni.  És még mindezek ellenére is szép volt. 

Hallani lehetett az épületben, ahogy mindenki siet felfelé. Mivel nem voltunk sokan nem kellet attól tartanom, hogy nem tudunk kijutni, hisz először úgy is apámhoz mennek, mégis éreztem hogy sietnem kell és Bellát biztonságos helyre vinni. 

Irinára pillantottam. Ő is engem nézett egyenesen a szemeimbe. Annyi kérdés volt bennem, amit felszerettem volna tenni neki de mégsem tudtam. Ajkai lassan szétnyíltak majd halkan elkezdett beszélni. 

- Szereted őt? – Kérdése meglepett így még a levegő is a tüdőmbe szorult. Kérdésére nem tudtam mit feleljek, de abban biztos voltam, hogy valamit muszáj.

- Igen –hangom halk volt, de tisztán lehetett hallani. Nem mertem szemeibe nézni féltem attól, hogy mit is láthatnák bennük. Bennem minden annyira bonyolult volt. És azt sem tudtam, hogy mit hogyan csináljak. 

- Most eggyel több okom van rá, hogy megöljem – nézett rám cinikusan és dühösen. – De nem teszem – fejét lehajtotta, majd félrelépett az ajtóból.  Lassan tettem egyik lábam a másik után hogy végre biztonságos helyre vigyem Bellát. Azonban még mielőtt kiléphettem volna az ajtón, megálltam Irina mellett. Arcára néztem mely tökéletes volt, de mégis szomorú. Nem szóltam egy szót sem kezem elindult, hogy megérintem tökéletes arcát, de megállt a levegőben. Úgy éreztem nem volna helyes így hát nem értem hozzá bármennyire is szerettem volna. Még egy utolsó pillantást vetettem rá, majd elindultam. Futottam úgy, ahogy tudtam, hisz most már csak egy cél lebegett előttem, hogy minél előbb hazavigyem Bellát. 

Szíve egyre lassabban dobogott, de már nem bírtam gyorsabban futni. Nem hagyhatom, hogy meghaljon. Tudtam, hogy nem fogok időben odaérni. Azonnal megálltam, majd lassan letettem a földre. Arca sápadt és békés volt túlságosan is. Már nem olyan volt, mint amilyen régen. Teste meggyötört volt a fájdalomtól. Kerekedő hasa mégis valahogy más milyenné varázsolta. De neki nem ilyennek kellene lennie. Nem olyannak, mint most. 

- Bella nem adhatod fel. Kérlek Bella – lágyan simítottam végig arcán remélve hogy kinyitja gyönyörű szemeit, de nem így történet. Kezem a szívéhez vándorolt ahonnan egyre ritkábban érkezett a lüktetés. Szemeimbe könnyek gyűltek. Nem akartam elveszíteni hisz csak most ismertem meg.  És mégis én tettem tönkre. Ha előbb kiszabadítom, akkor most nem ez lenne. 

- Nem, Bella, nem adhatod fel – könyörögtem.  Mellkasán lévő kezemre összpontosítottam várva hogy a szíve újra a megszokott sebességben dobogjon. Éreztem magamban valamiféle erőt, ami Bellához kötött, és amit eddig még sosem éreztem. Szememet lehunytam és a szívének dobogását hallgattam, ami lassan egyre erősebb és ütemesebb lett. A levegő mellkasomból nagy erővel tört ki a megkönnyebbüléstől. Mégis úgy éreztem ez az állapot nem fog sokáig tartani. 

Lassan és óvatosan emeltem fel Bellát nehogy valami rossz mozdulatot tegyek. Amint jól elhelyeztem karomban ismét futni kezdtem. Még nem tudtam, hogy pontosan mit is fogok tenni csak azt tudtam, hogy bárhogyan is, de hazaviszem Bellát. 

Volterra egyre közeledett, míg én egyre határozottabb lettem. Pontosan tudtam mi vár rám akkor, ha bemegyek Volerrába. Valószínűleg sosem jövök ki onnan többet. Mégis mindez nem érdekelt. Csak az, hogy Bella épségben hazajusson. Fülemet egy halk nyöszörgés csapa meg, mire azonnal megálltam. 

Lassan leültem egy farönkre, majd a karjaimban lévő Bellát kezdtem figyelni. Sokáig nem történt semmi és kezdtem azt hinni, hogy rosszul hallottam, amikor Bella elkezdett mocorogni. Minden idegszálammal csak rá koncentráltam. 

- Bella, hallasz engem – kezemmel egy hajtincset a füle mögé tűrtem, miközben csak szemeit néztem, hogy mikor nyissa ki. Szempillái megremegtek, majd nagyon lassan kinyitotta azokat. Egyik kezét szívére tette, míg másikat a hasára.

- Fáj – suttogta miközben szívén lévő kezét marokba szorította. 

- Sss. Nemsokára otthon leszel. – Kezemmel letöröltem a szeméről lehulló könnycseppet.

- Edward- suttogta ismét majd szemei újra lecsukódtak. 

- Hazaviszlek, Bella ígérem, csak maradj velem, hallod, nézz rám- kértem mire szemei újra még ha csak résnyire is de kinyíltak. Egy perccel sem vártam többet azonnal elindultam. 

Bella szemszöge: 

Gyengének értem magam mégis tudtam, hogy erősnek kellene lennem. Méghozzá azokért, akiket szeretek. Mert talán nem olyan egyszerű minden. Hisz nem hagyhatom őket is és az én csöppségemnek is szüksége van rám. Erőt vettem magamon, de úgy éreztem, hogy a szívem már nem képes sokáig arra, hogy segítsen engem. 

A két hónap, mióta fogságban voltam. Az alatt az idő alatt Edward hiánya és a családomé felemésztett. Úgy éreztem megszakad a szívem értük. És csak most érzetem igazán hogy a szerelmem Edward iránt milyen erős is valójában. 

Hallottam Adam szavait, amik segítettek abban, hogy erős maradjak. És bennem valami újfajta és egyben ismerős dolog támad fel, ami nem más, mint a remény. A remény hogy még láthatom őket, hogy ez mind csak egy rossz álom lesz. Ez az, ami segített abban, hogy tényleg erős maradjak csak miattuk.  Belül bennem valami megváltozott éreztem, hogy egyre közelebb vagyok.

Felnéztem Adamra, akinek arca kemény volt és határozott. Sejteni sem mertem, hogy mi vár rá majd Volterrában.  Hisz Aro nagyon dühös lesz, majd ha megtudja, hogy Adam volt az, aki fogva tartott. De melyik lenne a legjobb. Ha Volterrában maradna, vagy ha hazamenne, hisz kiszabadított, amiért az a féreg biztos, hogy megbünteti. 

- Ne aggód nem lesz semmi gond – suttogtam miközben szememet le sem vettem róla. Arca hangom hallatán azonnal felém fordult. Halványan rám mosolygott, ám szeméből nem tűnt el az aggodalom.

- Csak akkor leszek nyugodt, ha már otthon leszel.

- Szeretném, ha megállnál. – Kértem.

- De hisz mindjárt ott vagyunk. Nézd itt a város széle. – Nézett előre én azonban bármennyire is szerettem volna nem követtem tekintetét. Mert ha megteszem, elfeledkezem minden másról és csak az érdekelne, hogy otthon legyek. 

- Tudom. Éppen ezért kérlek, hogy állj meg. – Lelassított majd megállt azonban nem tett le. 

- Kérlek, letennél? – szemei értetlensége tükröztek. 

- Nem, sajnálom, de addig nem engedlek ki a kezeim közül még haza nem vittelek. – Határozottan nézett rám, mint akit nem lehet meginogtatni abban, amit ő mondott. 

- Adam nem hagyhatom, hogy Aro vagy valamelyik Volturi tag esetleg bántson. Kérlek, tegyél le, innen már hazamegyek egymagam is. 

- Bella. Nem érdekel, hogy mit fognak velem csinálni ugyanis megérdemlem. Hibáztam, már előbb hazakellet volna, hogy hozzalak és akkor jól lennél. Nem szabadott volna veszélybe sodornom te és a baba életét. Habár nem tudom, hogy odabent mi történt, de abból, ahogy most a karjaimban megremegtél és a szemeidben látott félelem megerősít abban, hogy az én hibám is. És jóvá fogom tenni. Hazaviszlek. De vacilláltam és döntenem kellet. És ezt ők is így akarták volna. A te életed többet jelent nekünk bárminél hidd el. És annyira sajnálom, hogy nem előbb cselekedtem. De annyira féltem, hogy elveszítek mindenkit. Ígérem, mostantól vigyázok rád és a kicsire. Hazaviszlek bármi is legyen. – Szemeimből ismét könnyek potyogtak. Kezemet felemeltem, majd végigsimítottam arcán. Szemeiben bánat volt és a veszteség. Hulló könnyeim mögül halványan elmosolyodtam, majd bólintottam. Adam újra elindult és ezúttal meg sem állt Volturi bejáratáig. Ott az ajtóban kérésemre letett a földre, majd belekapaszkodva indultunk be oda, ahol a családom már vár.