Sziasztok.
Mint látjátok itt a fejezet. Sajnos csak így este tudtam hozni mivel most értem haza az iskolából. Sejtelmem sincs hogy milyen lett de remélem ti majd megírjátok. És reménykedem hogy egy kicsit többen írtok. Tényleg nem kell kisregény írni ha nem akartok és nem is kell minden egyes fejezetnél csak azért fontos nekem hogy tudjam mennyien is olvassátok persze erre ott vannak a pipák de ha csak annyit írtok hogy "jó" vagy "lehetne jobb" mondjuk ezt indokoljátok meg hogy tudjak javítani rajta. Na de mindegy ha szeretnétek írni írjatok ha nem akkor ne.
Jó olvasást.
Puszi
35. Fejezet
Szemeim
csukva voltak. Csak tompán érzékeltem a külvilágomat. Annyira vágytam a
nyugalomra és a békére, hogy mikor megkaptam az öröm, ami testemre szállt
elfeledtetett velem mindent. Csak később mikor az öröm apró morzsányi
maradványai is eltűntek jöttem rá, hogy ez a nyugalom közel sem olyan, mint
amire vágytam. Mert az, amire én igazán vágytam nem az volt, hogy egyedül
legyek egy sötét helyen ahol senki nem zavar, hanem az hogy a családommal
legyek, azokkal, akik szeretnek. Erősen koncentráltam, hogy ebből a helyről
vagy állapotból kijussak. De bármennyit is próbálkoztam nem ment. Olyan volt
mintha a sötétség nem akarna elengedni, de mégsem adtam fel. És végül sikerült is.
Lassan
nyitottam ki szemeimet félve attól, hogy mit is fogok látni. Fejemben még ott
voltak az élénk emlékek arról, hogy mit is akart velem tenni. Még mindig bennem
volt a félelem, még ha már nem is akkora mennyiségben. Amint szemeim
kitisztultak és végre rendesen láttam nagyon lassan körbepillantottam. Amit ott
láttam megdöbbentett. Mindenhol romok voltak körülöttem. A por, amit a
robbanáskor keletkezett még nem ülepedett le. És akkor láttam meg Hamont.
Legalábbis sejtem, hogy ő lehetett. Teste nem látszott ki a rá eső
törmelékektől csupán csak a lába. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban kiszabadulhat
onnan, de azt már nem akartam megvárni. Mégis a legfurcsább az volt, hogy
körülöttem egyetlen törmelék darabka sem volt. Kezemet gömbölyű pocakomra
simítottam, majd óvatosan és lassan felálltam. Még annak ellenére is, hogy
lassan mozogtam megszédültem. Szemeimet ismét behunytam egy pillanatra, majd
mikor elmúlt a szédülés ismét kinyitottam.
Minden áron ki
kell innen jutnom. Ez az egy cél lebegett előttem. Testem gyenge volt és vékony,
de nem számított a fájdalom. Lábaimat bizonytalanul és remegve tettem egymás
után. Elértem az ajtóhoz, aminek csak a fele volt meg majd gyorsan kiléptem
rajta. Nem tudtam, hogy merre is lehet a kijárat és egyre jobban kezdtem
kétségbeesni. Kezemre néztem, amivel a falnak támaszkodtam és megláttam az
eljegyzési gyűrűt. Mióta itt vagyok, minden nap a gyűrűt nézem, és úgy érzem,
hogy felemészt a fájdalom, mert ez az egy kis tárgy, amit tőle kaptam mindig
a családomra és rá emlékeztettet. Annyira fájt az, hogy nem lehetek velük. Az,
hogy Edward nem szorít a karjaiba, hogy nem érzem csókjait ajkamon. Testemet
remegés rázta meg a fájdalomtól, ami a szívembe hatolt. Egy kéz érintette meg
vállamat, amire összerezzentem.
- Bella –
Adam hangja hallatán testem ellazult. Lassan hátrafordultam, majd szemeibe
néztem melyekben félelem és aggodalom tükröződött.
- Kérlek
Adam, juttass ki. – Hangom nem volt több puszta suttogásnál mégis a kétségbeesés erősebb volt benne minden másnál. Adam habozott és csak később válaszol
- Sajnálom, de
nem tehetem – fejét bűnbánóan hajtotta le, de még láttam benne az a mérhetetlen
nagy fájdalmat. És én úgy éreztem, hogy minden remény elveszett és már sosem
láthatom őket.
Erős akartam maradni miatta az én csöppségem miatt, akiről az
édesapja sem tud, de már nem ment. Egyszerűen megszakadt a szívem. Szememből a
könnyek hullottak és nem láttam tisztán. Lecsukódó szemeim mögül még láttam
Edward rám mosolygó arcát mikor megkéri a kezem. Láttam a szemeiben lévő
boldogságot. Éreztem, ahogy kiszáradt ajkaim apró mosolyra húzódnak az emlék
hatására. Kezemet hasamra tettem, hogy még utoljára érezhessem az én
csöppségemet, aki a szerelmünkből fogant. Testem már nem bírta el a sok súlyt
így szépen lassan összeroskadtam. Edward tovább mosolygott rám majd annyit
mondott, hogy szeret.
Halkan
suttogtam el az utolsó szót mielőtt testem és lelkem feladta volna a küzdelmet.
- Szeretlek.
Adam
szemszöge:
Annyira
szerettem volna elvinni innen Bellát, de nem tehettem. Mert nem tudtam dönteni
közülük. Nem akartam elveszíteni senkit sem. És bármennyire is fájt nem
tehettem mást.
- Kérlek,
Adam juttass ki – Bella hangja nagyon halk és gyenge volt, éppúgy ahogy teste
is. Szívem belefacsarodott a fájdalomban, de mégsem mondhattam mást.
- Sajnálom,
de nem tehetem – Még mai napig nem értem, hogy ez miért pont velünk történik
miért mi?
Fejemet lehajtottam hisz már nem bírtam a szemébe nézni. Nem tudtam
elviselni azt a fájdalmat, ami Bellából árad. El akartam innen vinni, hogy ne
legyen semmi baja, hogy szabad legyen. De döntenem kell. Nem tarthat, sakkban
nem teheti ezt velem. Azonban még mielőtt bármit tehettem volna Bella megremegett,
majd teste összecsuklott miközben egyetlen szót suttogott.
Még mielőtt
a földre eshetett volna elkaptam nehogy megüsse magát. A pánik egyre nagyobb lett bennem és nem
tudtam, hogy mit csináljak. Szíve egyre lassabban dobogott. Vékony teste
túlságosan könnyű volt még annak ellenére is, hogy folyton evett. Lassan
felemeltem majd elindultam vele egyenesen ki az épületből. Hazaviszem, bármi
áron is. Szorosan öleltem magamhoz hogy megvédjem a hidegtől és minden
egyébtől.
Elindultam
az épületből kifelé és már majdnem az ajtónál voltam mikor valaki elállta az
utamat.
- Nem
viheted el. – Tiltakozott azonnal. Szemeiben elszántság volt. És én még mai
napig nem tudtam felfogni, hogy hogyan volt képes elárulni a családját és a
barátait. Mégis volt benne valami amitől úgy éreztem, hogy ő nem ilyen. Ő nem
gonosz. Vagy talán csak belül reméltem, hogy valójában nem ilyen.
- Márpedig
én haza fogom vinni, ha tetszik, ha nem. – Minden más érzelmet, melyet nem akartam,
hogy lásson mélyen magamba temettem. Ha gyengének lát, akkor sebezhetőnek is.
De semmi föleképpen nem fogom engedni, hogy Bellát bántsa.
- Nem
engedhetem. Ő volt az, aki mindent tönkretett. Miatta boldogtalan mindenki. –
Hangja egyre hisztérikusabbá vált én pedig késztetést éreztem, hogy
megnyugtassam. De mégsem tehettem.
- Nem ez nem
így van. Kicsit gondolj mások helyzetére is és arra, hogy te nem dönthetsz
arról ki éljen és kik ne. Vagy most elengedsz vagy meg kell, hogy ölj. Mert
csak úgy állíthatsz meg, ha megölsz. A te kezedben van a döntés Irina. -
Testemen borzongás futott végig, ahogy kiejtettem a nevét.
Csendben
vártam döntését miközben Bellát figyeltem. Arca vékony beesett és fáradt volt.
Bőre túlságosan is fehér, míg szemei alatt karikák éktelenkedtek. Mint aki már
nagyon sok ideje nem tudta magát kipihenni.
És még mindezek ellenére is szép volt.
Hallani
lehetett az épületben, ahogy mindenki siet felfelé. Mivel nem voltunk sokan nem
kellet attól tartanom, hogy nem tudunk kijutni, hisz először úgy is apámhoz
mennek, mégis éreztem hogy sietnem kell és Bellát biztonságos helyre vinni.
Irinára
pillantottam. Ő is engem nézett egyenesen a szemeimbe. Annyi kérdés volt bennem,
amit felszerettem volna tenni neki de mégsem tudtam. Ajkai lassan szétnyíltak
majd halkan elkezdett beszélni.
- Szereted
őt? – Kérdése meglepett így még a levegő is a tüdőmbe szorult. Kérdésére nem
tudtam mit feleljek, de abban biztos voltam, hogy valamit muszáj.
- Igen
–hangom halk volt, de tisztán lehetett hallani. Nem mertem szemeibe nézni
féltem attól, hogy mit is láthatnák bennük. Bennem minden annyira bonyolult
volt. És azt sem tudtam, hogy mit hogyan csináljak.
- Most
eggyel több okom van rá, hogy megöljem – nézett rám cinikusan és dühösen. – De nem teszem
– fejét lehajtotta, majd félrelépett az ajtóból. Lassan tettem egyik lábam a másik után hogy
végre biztonságos helyre vigyem Bellát. Azonban még mielőtt kiléphettem volna
az ajtón, megálltam Irina mellett. Arcára néztem mely tökéletes volt, de mégis
szomorú. Nem szóltam egy szót sem kezem elindult, hogy megérintem tökéletes arcát,
de megállt a levegőben. Úgy éreztem nem volna helyes így hát nem értem hozzá
bármennyire is szerettem volna. Még egy utolsó pillantást vetettem rá, majd
elindultam. Futottam úgy, ahogy tudtam, hisz most már csak egy cél lebegett
előttem, hogy minél előbb hazavigyem Bellát.
Szíve egyre
lassabban dobogott, de már nem bírtam gyorsabban futni. Nem hagyhatom, hogy
meghaljon. Tudtam, hogy nem fogok időben odaérni. Azonnal megálltam, majd
lassan letettem a földre. Arca sápadt és békés volt túlságosan is. Már nem
olyan volt, mint amilyen régen. Teste meggyötört volt a fájdalomtól. Kerekedő
hasa mégis valahogy más milyenné varázsolta. De neki nem ilyennek kellene
lennie. Nem olyannak, mint most.
- Bella nem
adhatod fel. Kérlek Bella – lágyan simítottam végig arcán remélve hogy kinyitja
gyönyörű szemeit, de nem így történet. Kezem a szívéhez vándorolt ahonnan egyre
ritkábban érkezett a lüktetés. Szemeimbe könnyek gyűltek. Nem akartam elveszíteni
hisz csak most ismertem meg. És mégis én
tettem tönkre. Ha előbb kiszabadítom, akkor most nem ez lenne.
- Nem, Bella,
nem adhatod fel – könyörögtem. Mellkasán
lévő kezemre összpontosítottam várva hogy a szíve újra a megszokott sebességben
dobogjon. Éreztem magamban valamiféle erőt, ami Bellához kötött, és amit eddig
még sosem éreztem. Szememet lehunytam és a szívének dobogását hallgattam, ami
lassan egyre erősebb és ütemesebb lett. A levegő mellkasomból nagy erővel tört
ki a megkönnyebbüléstől. Mégis úgy éreztem ez az állapot nem fog sokáig
tartani.
Lassan és
óvatosan emeltem fel Bellát nehogy valami rossz mozdulatot tegyek. Amint jól
elhelyeztem karomban ismét futni kezdtem. Még nem tudtam, hogy pontosan mit
is fogok tenni csak azt tudtam, hogy bárhogyan is, de hazaviszem Bellát.
Volterra egyre
közeledett, míg én egyre határozottabb lettem. Pontosan tudtam mi vár rám
akkor, ha bemegyek Volerrába. Valószínűleg sosem jövök ki onnan többet. Mégis
mindez nem érdekelt. Csak az, hogy Bella épségben hazajusson. Fülemet egy halk
nyöszörgés csapa meg, mire azonnal megálltam.
Lassan
leültem egy farönkre, majd a karjaimban lévő Bellát kezdtem figyelni. Sokáig
nem történt semmi és kezdtem azt hinni, hogy rosszul hallottam, amikor Bella
elkezdett mocorogni. Minden idegszálammal csak rá koncentráltam.
- Bella,
hallasz engem – kezemmel egy hajtincset a füle mögé tűrtem, miközben csak
szemeit néztem, hogy mikor nyissa ki. Szempillái megremegtek, majd nagyon
lassan kinyitotta azokat. Egyik kezét szívére tette, míg másikat a hasára.
- Fáj –
suttogta miközben szívén lévő kezét marokba szorította.
- Sss.
Nemsokára otthon leszel. – Kezemmel letöröltem a szeméről lehulló könnycseppet.
- Edward-
suttogta ismét majd szemei újra lecsukódtak.
- Hazaviszlek,
Bella ígérem, csak maradj velem, hallod, nézz rám- kértem mire szemei újra még ha csak résnyire is de kinyíltak. Egy perccel sem vártam többet azonnal elindultam.
Bella
szemszöge:
Gyengének
értem magam mégis tudtam, hogy erősnek kellene lennem. Méghozzá azokért, akiket
szeretek. Mert talán nem olyan egyszerű minden. Hisz nem hagyhatom őket is és
az én csöppségemnek is szüksége van rám. Erőt vettem magamon, de úgy éreztem,
hogy a szívem már nem képes sokáig arra, hogy segítsen engem.
A két hónap,
mióta fogságban voltam. Az alatt az idő alatt Edward hiánya és a családomé
felemésztett. Úgy éreztem megszakad a szívem értük. És csak most érzetem igazán
hogy a szerelmem Edward iránt milyen erős is valójában.
Hallottam
Adam szavait, amik segítettek abban, hogy erős maradjak. És bennem valami újfajta
és egyben ismerős dolog támad fel, ami nem más, mint a remény. A remény hogy
még láthatom őket, hogy ez mind csak egy rossz álom lesz. Ez az, ami segített
abban, hogy tényleg erős maradjak csak miattuk.
Belül bennem valami megváltozott éreztem, hogy egyre közelebb vagyok.
Felnéztem
Adamra, akinek arca kemény volt és határozott. Sejteni sem mertem, hogy mi vár
rá majd Volterrában. Hisz Aro nagyon
dühös lesz, majd ha megtudja, hogy Adam volt az, aki fogva tartott. De melyik
lenne a legjobb. Ha Volterrában maradna, vagy ha hazamenne, hisz kiszabadított,
amiért az a féreg biztos, hogy megbünteti.
- Ne aggód
nem lesz semmi gond – suttogtam miközben szememet le sem vettem róla. Arca
hangom hallatán azonnal felém fordult. Halványan rám mosolygott, ám szeméből
nem tűnt el az aggodalom.
- Csak akkor
leszek nyugodt, ha már otthon leszel.
- Szeretném,
ha megállnál. – Kértem.
- De hisz
mindjárt ott vagyunk. Nézd itt a város széle. – Nézett előre én azonban
bármennyire is szerettem volna nem követtem tekintetét. Mert ha megteszem,
elfeledkezem minden másról és csak az érdekelne, hogy otthon legyek.
- Tudom.
Éppen ezért kérlek, hogy állj meg. – Lelassított majd megállt azonban nem tett
le.
- Kérlek,
letennél? – szemei értetlensége tükröztek.
- Nem, sajnálom,
de addig nem engedlek ki a kezeim közül még haza nem vittelek. – Határozottan
nézett rám, mint akit nem lehet meginogtatni abban, amit ő mondott.
- Adam nem
hagyhatom, hogy Aro vagy valamelyik Volturi tag esetleg bántson. Kérlek, tegyél
le, innen már hazamegyek egymagam is.
- Bella. Nem
érdekel, hogy mit fognak velem csinálni ugyanis megérdemlem. Hibáztam, már
előbb hazakellet volna, hogy hozzalak és akkor jól lennél. Nem szabadott volna
veszélybe sodornom te és a baba életét. Habár nem tudom, hogy odabent mi történt,
de abból, ahogy most a karjaimban megremegtél és a szemeidben látott félelem
megerősít abban, hogy az én hibám is. És jóvá fogom tenni. Hazaviszlek. De
vacilláltam és döntenem kellet. És ezt ők is így akarták volna. A te életed
többet jelent nekünk bárminél hidd el. És annyira sajnálom, hogy nem előbb
cselekedtem. De annyira féltem, hogy elveszítek mindenkit. Ígérem, mostantól
vigyázok rád és a kicsire. Hazaviszlek bármi is legyen. – Szemeimből ismét
könnyek potyogtak. Kezemet felemeltem, majd végigsimítottam arcán. Szemeiben
bánat volt és a veszteség. Hulló könnyeim mögül halványan elmosolyodtam, majd
bólintottam. Adam újra elindult és ezúttal meg sem állt Volturi bejáratáig. Ott
az ajtóban kérésemre letett a földre, majd belekapaszkodva indultunk be oda,
ahol a családom már vár.
Hali!
VálaszTörlésHmm váó:D Jó kis robbanást idézett elő Bella vagy a kicsi:)))) Hehe Hmm Adam végre lépett valmait bár csöppet sem tetszik hogy szerelmes Bellába bár szerintem ez is hülyeség ... na mind1 :D Bella Edwardé és kész:D hehe :D Irina?:o Hmm értem :s Adam nem hogy őt szeretné... na mind1:D Kíváncsian várom a folytatást: Köszi
Szia
TörlésAhogy látom nem nagyon találtad a szavakat amit meg is tudok érteni. Ezt a fejezetet mondhatni furfangosan írtam meg. De ez már megszokott tőlem. Azért köszönöm hogy írtál komit. És lassan minden kifog derülni.
Puszi
Szía !
VálaszTörlésez de nagyon jó lett !
Annyira tetszet az a rész ahogyan az Adam vívódik!
Remélem a kövi is klassz lesz csak így tovább :)
Alkonyat lány
Szia
TörlésA következő is biztosan tetszeni fog majd. Sietek vele.
Köszönöm hogy írtál komit.
Puszi
Beky
Szia!!!
VálaszTörlésHát wáóóóóó!!!!
Nagyon jó lett.
Van benne csavar rendesen :)
Már nagyon kiváncsi voltam ki az áruló,de gondolhattam volna hogy Irina az.
na de mind1...egyszóval SZUPER!!!!!
Már nagyon várom a kövit....hogy me lesz Adam sorsa,bár szerintem Bella biztos ki áll majd mellette hiszem mégis csak ő vigyázott rá és még az életét is kockára teszi érte...:)
Nagyin Imádom.....:D:D
puszi: Hajnesz :)<3
Szia. :)
TörlésÖrülök hogy tetszett és a csavarok is kellenek rengeteg dolog van ami most még jelen pillanatban nem az aminek látszik. Reméljük Adam meg ússza és nem lesz semmi baj sem de ez a következőből kiderül.
Köszönöm hogy írtál komit.
Puszi
Szia Beky!
VálaszTörlésJajj, annyira jó lett!
Bella végül feladta, szegényt úgy sajnáltam.
Adam pedig végre megkegyelmezett neki és hazavitte. Remélem a Volturi nem fogja nagyon bántani.
Most kíváncsivá tettél, hogy kiket nem akart elveszíteni ezzel a lépésével Adam.
Egyenlőre csak ennyit. Bocsi.
Puszi: Lexy