36. Fejezet

Sziasztok.

Amint látjátok, itt is a következő fejezet. Remélem, hogy tetszeni fog nektek. Köszönöm az előző fejezethez kapott komikat és pipákat. Remélem, hogy ehhez is kapok párat. 

Jó olvasást. 

Puszi

Beky 

36. Fejezet. 

 

A folyosók kihaltak voltak, sehol nem lehetett látni senkit sem. A falak, melyek között oly sok évszázada laktak, masszívan álltak. Ezek azok a falak melyek között barátokra és egy új családra leltem. Egy olyan családra, aki befogadott és szeretett. Fájt belül a szívem, de boldog voltam. Még mindig nem tudom elhinni, hogy újra itthon vagyok. Ugyan folyosók üresen kongtak, a teremből, ami előtt állunk, a csukót ajtók ellenére is kihallatszott a veszekedés és a hangos beszélgetések. E mögött az ajtó mögött, ami előtt állok, ott a családom. Mindkét családom és a szerelmem. Be akartam menni, hogy végre Edwardhoz bújhassak, annyi idő után. Ám mindezek ellenére, nagy nehezem türelmet erőltettem magamra. Adam felé fordultam, aki szorosan fogott nehogy elessek. 

- Adam, még elmehetsz. Most már semmi bajom nem eshet, viszont neked igen, ha itt maradsz. – Próbáltam győzködni ám hajthatatlan volt.

- Nem megyek innen sehova sem. Már úgyis minden elveszett. Már nincs kiért visszamennem. Azzal hogy elhoztalak… - nem mondta tovább a mondatot, már nem halottam. Tudtam, hogy az, amit mondani akart, meggondolatlanul jött volna ki a száján, amit nem szeretett volna. Ám mielőtt rákérdezhettem volna, ismét elkezdett beszélni. – Most már itt vagyunk és csupán csak egy ajtó választ el a szeretteidtől. És a gyermeked apjától. – Az ajtóra pillantott.

Remegő vékony kezemet a kilincsre tettem, mely óriásinak tűnt. Nagy levegőt vettem, ezzel összeszedve erőmet és hagytam, hogy az izgatott boldogság elöntse testemet. Már láttam magam ellőtt családom arcát, ami megerősített. Annyi fájdalom után itt vagyok, pusztán egy ajtó választ el és én mégis félek. Félek attól, hogy mi van, ha ez mind egy álom, amiből felkelek és rájövök, hogy még mindig fogságban vagyok. Féltem attól, hogy az ajtó mögött mégsem az vár, mint amit szeretnék.

Mégis ha ez mind egy álom, szeretném látni őket. Erőt vettem magamon, majd bátorságot. Egyik kezem gömbölyödő pocakomra tettem, míg másik a kilincsen nyugodott. Le szerettem volna nyomni, de nem tudtam. Nem voltam elég erős ahhoz. 

- Majd én. – Mondta Adam, majd kezem helyét az övé vette át.

Szemeimet lecsuktam miközben halottam, ahogy az ajtó kattan egyet, majd recsegve kinyílik. A sok hang mellett, tisztán halottam, ahogy centiről centire kinyílik az ajtó. Szívem egyre gyorsabban dobogott, de szemeimet még nem mertem kinyitni. Majd az ajtó már semmilyen hangot nem adott ki. A teremben lévő hangok is megszűntek. 

Újra elhatalmasodott rajtam a félelem, hogy talán álmodtam és már nincsenek sehol. Egy hang szólalt meg a fejemben, mely ösztönzött, hogy nyissam ki a szemem. Lassan nyitottam ki, miközben szorosan markoltam Adam karját. 

Talán mondhatom, hogy sosem voltam ennél boldogabb. Láttam őket, mindenkit. Ott álltak velem szemben.  Szemeimbe könnyek gyűltek, míg szám mosolyra húzódott. Úgy éreztem ennél boldogabb már nem lehetek, mégis tévedtem, mert mikor megláttam világ leggyönyörűbb szempárját, akkor éreztem azt, hogy otthon vagyok.

Eddig földbegyökerezett lábaim, most útnak indultak. Adam elengedett és én bizonytalan léptekkel haladtam ahhoz a személyhez, akiért a szívem még dobogott. 

Kizártam mindent és mindenkit, csak ő volt. Miatta tartottam ki egészen idáig és csupán csak pár méter, ami elválaszt tőle. Szemeiben minden ott volt, ami enyémben is megtalálható.

A karok, mely bilincsként fogták, eltűntek róla, hisz nem tarthatta vissza semmi. Hatalmas léptekkel jött felém, majd szinte már szaladt. Remegő lábam és hevesen dobogó szívem egy ütemet jártak mindaddig, míg karjai körém nem fonódtak. Mert abban a pillanatban, mikor megölelt, tudtam, hogy otthon vagyok, és nem kell félnem. Éreztem ölelését, melyre úgy vágytam. Mélyen oromba szívhattam, oly régen nem érzett napfényillatát. Szorosan ölelt magához, el nem engedve és erre vágytam, erre volt szükségem. Lábam nem érte a talajt, de nem számított, csak az, hogy itt van és szeret. Ahogy én is őt. 

Észre sem vettem, hogy a terem csendjét hangos zokogásom szakítja csak meg. Majdhogynem belehaltam a fájdalomba, mely napról napra kínzott.  Fejemet elhúztam nyakától, ahova fúrtam, hogy szemébe tudjak nézni. Azokba a szemekbe, amiket nem láthattam már oly sok ideje. 

Lassan hajoltam közel hozzá, hogy ajkainkat összeilleszthessem. Lágyan csókolt, de úgy, hogy minden érzelem benne volt, minden, mi bennünk összegyűlt. Ám bármennyire is szerettem volna, nem tarthatott sokáig. Lassan elhúzódtam tőle, kezemet arcára simítottam és tudtam ez nem álom, ez a valóság. És én itt vagyok, végre itthon. 

Kezét megfogtam miközben szemébe néztem. Szerettem volna neki elmondani, itt és most, mielőtt bármi történhetne. Kezét domborodó hasamra tettem. Majd nagy mosollyal és könnyes szemmel ránéztem. 

- Babánk lesz. – Szinte ajkaiba suttogtam azt a két szót, melyet két hónapja el szerettem volna mondani, mégis az egész terem hallotta. Szemeiben a boldogság mérhetetlen nagy mennyiségben volt jelen. Ajkai apró mosolyra húzódtak, majd felemelt és megpörgetett a levegőben. Szívemet melengette hangos nevetése, amit oly régóta nem halottam már és melyet olyan jó volt ismét hallani. 

Boldogan hatalmas mosollyal néztem le kedvesemre ki szorosan tartva pörgetett, majd letett a földre. Azonnal letérdelt elém, majd kezét hasamra tette. Szemeimbe könnyek szöktek a látványra, és úgy éreztem, hogy talán mindezt egy nap eltudom felejteni. Halkan kezdett el beszélni a pocakomhoz, mégis mindenki hallotta, ahogy én is. Hangja boldogan és szeretetteljes volt. Olyané, mint egy büszke apukáé. 

A terembelépésem óta nem foglalkoztam mással, csak Edwarddal. Míg Edward a gyermekünkhöz beszélt, szememet körbepásztáztam a terem minden egyes szegletén. A teremben ott volt mindenki. A Cullen család minden egyes tagja, akik boldogan és könnyek nélkül sírva nézték a jelenetünket. A Volturi, a nagybácsikáim, akik szemében a komolyság jele sem volt felfedezhető csupán csak az örömé. És a barátaim: Jane szorosan bújt oda Alechez aki ölelésébe vonta testvérét. Felix, Demetri, Renata, Heidi mind minket néztek levegővétel nélkül, meghatódottan. A Denálli klán, akik csakugyan meghatódottan néztek, mindenki a párjához bújva, kivéve Katet, de mintha ez nem is érdekelte volna. Tanya Davehez bújt, a szerelméhez, akit most már mindig szeretni fog. Ien és Will arca nyugodt volt, mégis szemeiben sok érzelem rejtőzött. Mindketten boldogok voltak, mégis szemüket hol rajtam, hol Adamon tartották. Sokan voltak még testőrök és más klánok is, akiket kevésbé ismertem, ám az ő szemükben is ugyan azt az örömöt láttam, mint a családoméban.

Aro lépkedett felém és leghőbb vágyam volt, hogy megölelhessem, ahogy mindenki mást is. Edward már nem előttem térdelt, hanem mellettem állt és karjába vont. Amint Aro közelebb ért, elléptem kedvesemtől, majd azonnal megöleltem Arot. 

- El sem tudom mondani, hogy mennyire féltettünk. Annyira hiányoztál – úgy ölelt meg, ahogy egy apa a rég látott lányát. Egyszerre ölelt szorosan és gyengéden.

- Nekem is hiányzott mindenki. – Hangom gyengéd és halk volt, de tudtam, hogy valószínűleg mindenki tisztán hallotta. Mikor Aro szemembe nézett és mintha kutakodott volna valami után, amit nem szerettem volna, hogy megtudjon. Fejemet lehajtottam, ezzel megszakítva a szemeimben való kutakodást. Kezemet hasamra tettem, ma már sokadjára, de erre szükségem volt ahhoz, hogy gondolataim ne térjenek vissza az ott történtekre. Mert azok az emlékek fájdalmasak és örökké kísérteni fognak. 

Szerettem volna mindenkihez odamenni és megölelni, miközben elmondom, hogy mennyire is hiányoznak, ám szerettem volna, ha Adam minél előbb kikerül innen, hisz akkor még van esély arra, hogy visszamenjen és azt higgyék hogy semmi köze nincs az eltűnésemhez. Lassan odalépkedtem Adamhoz, miközben elhaladtam Edward mellett, aki értetlen és kíváncsi szemekkel nézett rám. 

- Bella, elmondanád nekünk hogy ki is ő? - Will hangja belehasított a csendbe, ezzel fojtogató érzést keltve torkomban. 

- Adam, aki megmentett engem és most vissza kell mennie, hogy ne kerüljön bajba. – Hangomat megpróbáltam határozottabbá tenni és ez sikerült is. 

- De hisz valószínűleg már észrevették, hogy eltűntél, ahogy azt is, hogy ő is eltűnt – mutatott Ien Adamra. – Sokkal biztonságosabb lenne neki, ha itt maradna, nem? – Ien hangjában volt valami, ami megfélemlített. Valami, amiből tudtam, sejti, hogy mindez mögött még van valami, amit nem mondok el és minden szándéka, hogy ezt a valamit kiszedje belőlem. 

- Nem vették észre, mert volt fontosabb elfoglaltságuk is mintsem hogy ezzel törődjenek – egyre dühösebb kezdtem lenni attól, ahogy Ien Adamot nézte. Úgy éreztem, hogy meg kell védenem és meg is fogom tenni. Még mielőtt bárki is megszólalhatott volna ismét beszélni kezdtem. – Adam most hazamegy és én majd mindent elmondok. A fiúk gyanakodva néztek rám. 

- Valamit nem mondasz el és addig innen senki nem megy sehová sem, amíg meg nem tudom, hogy miről van szó. – Lépett közelebb Ien. 

- Te nem vagy itt senki és nem parancsolgathatsz, megértetted. - Most már cseppet sem voltam nyugodt és nem érdekelt az sem hogy kiabálok csak azt akartam, hogy Adam minél előbb elmehessen, innen még mielőtt kiderül, hogy ki ő. 

- Bella, ne, kérlek nyugodj meg, nem tesz jót, ha idegeskedsz. – Kate hirtelen termett ott mellettem miközben próbált nyugtatni. És igaza volt, nem szabad idegeskednem, az árt a picinek. 

- Kérlek, tűnj innen Ien. – hangom valamivel halkabb volt ám nagyon nehezen ment az, hogy lenyugtassam magam. 

- Bella, kérlek. Mond el az igazat. – Most először halottam meg ezt a hangot mióta ide beléptünk. Adam próbált meggyőzni, de hajthatatlan voltam. 

- Nemrégiben te mentettél meg engem és megvédtél azoktól, akiket valamilyen módon szeretsz, és most nekem kell ezt tennem. Nem fogom hagyni, hogy bajod essen, hisz te sem engedted, ennyivel tartozom, ha nem többel. - Néztem hátra a monda erejéig majd újra családomat figyeltem.

- A kettő nem ugyan az, hisz bűnös vagyok és a családodnak joguk van megtudni hogy.. 

- Fogd már be az isten szerelmére. Hát nem érted – ma már oly sokadjára ismét könnyek gyűltek szemembe akaratlanul is. – Nem engedhetem. – Még ha szerettem volna, akkor sem tudtam volna megtenni, mert bennem volt valami olyan dolog, ami nem engedte, hisz ha neki fájdalmat okozok, akkor magamnak is. 

- Valaki mondja el, hogy mi történt. – Aro nyugtalan volt, ahogy mindenki más is. Már senki nem ott állt, ahol eddig. Hátam mögött állt Adam, míg előttem az összes fiú. Mellettem állt nem messze Kate, míg a többi lány a fiúk mögött. 

- A nevem Adam Scott és az én apám raboltatta el Bellát. Mindvégig én voltam az aki fogságban tartottam és aki nem engedte hogy elszökjön. – Döbbenten és félve néztem Adamra, aki sajnálkozva pillantott felém. Pusztán egy másodpercbe tellet míg a lányok közé nem kerültem, a fiuk mögé. Will, Ien, Jasper és Emmet voltak azok, akik egyre közelebb mentek Adamhoz, hogy aztán lefogják. Próbáltam kiszabadulni, de nem engedtek. Edward előttem állt védekező állásban, hogy megvédjen minden esetleges támadástól. 

Adam nem ellenkezett nem csinált semmit hagyta, hogy a szorosan fogó kezek elhurcolják az épület alatt lévő sötét cellák egyikébe. Segíteni akartam neki, de sehogy sem ment. Kapálózva próbáltam kimenekülni az engem fogó karok közül, de nem ment. Mindaddig kapálóztam, míg szem el nem sötétült és testem ernyedten omlott a szorosan fogó karok közé. 

Edwad szemszöge: 

Azonnal karjaimba kaptam Bellát még mielőtt a földre eshetett volna. Teste túlságosan könnyű volt még az egyre növekedő pocakja ellenére is. Szememmel azonnal Carlislet kezdtem el kutatni, akit meg is találtam. 

-  Apa, kérlek, megvizsgálnád?

- Persze fiam. Vidd a szobájába én is megyek azonnal. 

Karomban szerelmemmel indultam el a szobája felé, szemem le sem véve csodálatos és rég nem látott arcáról. Még most sem tudatosult bennem igazán, hogy itt van, és hogy szíve alatt hordja a gyermekünket is. El sem tudom hinni, hogy ez mind igaz és nem csupán egy álom. Visszakaptam épségesen egy új élettel együtt. Óvatosan fektettem le arra az ágyra melyben két hónapja senki sem feküd. Minden nap bejöttem a szobájába és azon tűnődtem, hogy hol lehet és hogy mi történt vele. 

- Kérlek, vizsgáld meg alaposan, hogy nem esett e semmi bántódása. És a babát is hogy jól van e? – Kértem kétségbeesetten. 

- Rendben van fiam. Kérek, menj ki. Hidd el, vigyázok rá. És most már semmi baja sem fog esni. – Tette kezét vállamra és próbált meggyőzni, hogy semmi baja nem fog szerelmemnek esni. Mégis úgy éreztem, hogy képtelen vagyok elhagyni. De az ész érvek, melyeket magamban állítottam fel, meggyőztek, hogy jobb, ha hagyom, hogy apa megvizsgálja. 

Szerelmemhez hajoltam, majd mozdulatlan meleg ajkaira csókot nyomtam és elhagytam a szobát.

Kint az ajtó előtt ott állt majdhogynem mindenki. A fiúk is visszatértek, miután bezárták Adamot és most kíváncsian néztek rám. 

- Hogy van Bella? – Kérdezte pöttöm húgom Jasper karjaiból. 

- Egyelőre nem tudom, még Carlisle vizsgálja. Külső sérülésnek nem találtam semmi nyomát viszont rendellenesen vékony.

- Lehetséges, hogy nem adtak neki enni? – Vetette fel a kérdést Rosalie, amin már én is gondolkodtam. 

- Sajnos ezt nem tudom. Csak Bella tud válaszolni a kérdéseinkre, aki egyelőre még eszméletlen, így várnunk kell. 

- Nem tudom elhinni, hogy Bella babát vár – szólat meg Jane, szinte suttogva.

- Nekem is szoknom kell, hogy apa leszek. – Nézet rájuk. 

- El sem tudom mondani, hogy mennyire örülök neki, fiam. – Anya lépett mellém, majd megölelt. – Végre te is boldog lehetsz. És visszakaptuk Bellát. Nyugodj meg minden rendben lesz. Erős lány. 

- Tudom anya, de annyira féltem. Hisz nem lehet könnyű feldolgozni azt, ami vele történt. 

- Mi itt vagyunk és segítünk neki. De hidd el neki az lesz a legfontosabb, hogy mindvégig mellette legyél. És nem szabad, hogy felidegesítsük. Mert az a babának és neki sem tesz jót. 

- Tudom, és mindig mellette leszek, legyen bármi. Többet nem hagyom, hogy bárki is elszakítsa tőlem. 

Adam szemszöge: 

Tudtam, hogy Bella haragudni fog rám, de muszáj volt, hogy a családja megtudja pontosan mi is történt. A cella, mint mindegyik, ez is üres volt és vagy ezer éve lehetett már itt. A kosz nagyon nagy volt, ám engem cseppet sem érdekelt. Nem akartam Bellának fájdalmat okozni, mégis sikerült.

Kezemmel a térdemen könyököltem és a fejem fogtam. Nemrég meg kellet hoznom egy olyan döntés, amit sosem szerettem volna és választanom kellet. Sosem könnyű mikor azok között kell választanod, akiket szeretsz. De nekem meg kellett tennem. És a titkok, amiket megtudtam és magamban hordozok egy ideje csak nehezítettek mindezeken. 

Sok éve már annak, hogy mindenre fény derült, ám mindeddig nem cselekedtem és ezzel olyan dolgok valósultak meg, amiknek nem így kellet volna végződnie. Éppen ez annak az oka, hogy mindent megpróbálok jóvátenni. 

És sosem tudni mi hogy alakul. Van, hogy rátalálunk valakire, akit közel engedünk magunkhoz, még közelebb, mint egy családtagot, de közben elveszítjük azokat akik valóban a családunk voltak. 

Fejemben éles fájdalom nyilallt és nem kellet hozzá sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek az okára. 

„ Bíztam benned és te elárultál. De hisz mire is számíthattam tőled te tudd, hogy még élek és kapsz még egy esélyt. Ha kiszabadítod magad és visszajössz, nem ölöm meg őket, mint ahogy azt már meg kellett volna tennem az árulásod miatt. De mivel a fiam vagy, még ha nem is vér szerinti én neveltelek fel és ezért kapsz még egy esélyt. Gyere haza és a szüleid nem halnak meg.”

A fájdalom eltűnt, ahogy a hang is minden jelét eltüntetve annak, hogy egyáltalán létezett. A remény újra élet bennem és mindennél erősebben ösztönzött a kiszabadulásra. Nem érdekelt a miértje, sem a következményei annak, hogy hazamegyek. Csak az, hogy talán mégsem veszett el minden úgy, mint ahogy arra számítottam. 

De meg kell várnom azt, míg Bella jobban, lesz hisz ő az egyedüli, aki ki tud innen szabadítani. És aki segíthet abban, hogy kiszabadítsam az igazi szüleimet.