34. Fejezet

Sziasztok. 

Sajnálom hogy ilyen későn hoztam a fejezetet de ma egész nap a kórházban voltunk. Ma született meg Denisz az unokatesóm fia. Nagyon kis édes és imádni való így csak most tudtam feltenni. Szóval ez egy igazán boldog nap volt. Remélem hogy tetszeni fog nektek a fejet. 

Nagyon örülnék most is legalább annyi kominak mint múltkor. És köszönöm az előző fejezethez a komikat és a pipákat.

Na de nem fecsegek tovább jó olvasást. 

Puszi mindenkinek.

34. Fejezet. 

(Edward szemszöge)

Volterra teljes káosz volt. Mindenki ide-oda szaladgált és próbálták kitalálni, hogy Bella hol lehet, és hogy ki vihette el. A családom teljesen kétségbe van esve, csakúgy, mint én. Belülről mardosott a bűntudat, hogy hagytam, hogy elvigyék Bellát. Tennem kellet volna valamit, mégis képtelen voltam rá. 

Aro nagyon ideges és minden kis nyomon próbál elindulni, hogy megtalálja. De eddig semmi nem volt. Sehol nem találják. Én amióta elrabolták folyton az erdőt járom és próbálok rátalálni, de nem találom. Nem merek gondolkodni, mert, félek, hogy a gondolataim olyan irányba terelődnek, amitől csak minden még rosszabb lesz. Nem látom magam előtt a jövőt, nem tudom, hogy vajon hogy lehetne megoldani mindezt. Sehol semmi nyom, hogy Bella merre lehet és ez az, ami teljesen az örültség határára sodor. Pont mikor minden jónak ígérkezett, akkor történik ilyen. De miért pont velünk? Mi miért nem lehetünk sose boldogok? Kezemet hajamba túrtam, ami tele volt faággal és levelekkel. De nem tudott most ez érdekelni. Felálltam az ágyról majd egy új inget vettem elő a szekrényből, hogy lecserélhessem a rajtam lévő szakadtat. A többi rajtam lévő ruhával nem törődtem, hisz azok többségben még jó állapotban voltak. Amint az utolsó gombot is begomboltam kiléptem az ajtón, hogy újra a keresésére indulhassak. 

A folyosón senki nem volt, és ha lett is volna nem különösebben érdekelt volna. Egy cél lebegett előttem az, hogy meg kell találnom Bellát bármi áron. Az órák és a napok összefolytak és már nem tudtam, hogy pontosan milyen nap is van. 

Nem akartam semmi mást jelen pillanatban csak azt, hogy Bellát szorosan a karomba zárhassam. Hogy érezhessem meleg testét a karjaimban, hogy halhassam szívének ütemes dobogását. És hogy belenézhessek azokba a gyönyörű szemekbe. Öklömmel a falba csaptam, bár legszívesebben annak az arcát ütném, aki elvitte Bellát. A bennem lévő harag egyre csak telítődött és féltem, hogy rosszkor és rossz helyen fog belőlem kitörni. 

- Edward – tett a vállamra valaki a kezét mire ösztönösen védtem magam és ütöttem. Még mielőtt bárkit is sikerült volna megütnöm, két ember fogott le, nehogy valakinek is baja legyen. Mikor látásom kitisztult, csak akkor vettem észre anyát, aki előttem ált. Szemei szomorúak voltak, amitől a már így is törött szívem csak még jobban összetört. Nem akartam így látni azt a személyt, aki mindenre képes lenne értünk. Carlisle Esmet ölelve nézett rám, míg karjaiban anyám halkan és könnyek nélkül sírt. Tekintetem az engem fogó karok tulajdonosára vándorolt, akik némi vacillálás után elengedtek, de a közelemben maradtak. 

- Sajnálom anya nem akartalak bántani. – Fejemet lehajtottam. Nem szerettem volna ránézni, hisz tudom, amit majdnem tettem, az borzasztó dolog. Egy lágy érintést éreztem az arcomon, mire lassan felnéztem. Anya állt előttem, szomorú és mégis szeretetteljes szemekkel nézett rám. 

- Semmi gond, Edward. – Hangja némiképp lenyugtatott és tudtam, most nem fogok kitörni, hisz képtelen lennék bántani azokat, akiket, szeretek. Rosalie és Alice is itt volt. Szemükben ugyan az a fájdalom látszott, mint ami az enyémben, csak kisebb mértékben. 

- Kérlek, Edward, ma ne menj vissza. Mindannyinknak nagyon nehéz és nagyon hiányzik, de ne tedd magad tönkre. Erősnek kell maradnunk. Meg találjuk Bellát és ki fogjuk szabadítani. – Testem megremegett és vissza kellet fognom magam, hogy nehogy valami olyat mondjak, amivel végképp megbántom Esmet. 

Nem kérheti azt, hogy hagyjam abba Bella keresését. Egyszerűen nem tehetem ezt. Addig keresni fogom, míg meg nem találom. Kezeit lerázva rólam léptem el, hogy elindulhassak megkeresni Bellát. Egy erős kéz ragadta meg karomat, akinek tulajdonosa nem más volt, mint Carlisle. 

- Fiam kérlek, ne csináld ezt. – Nem akartam nekik még nagyobb fájdalmat okozni, mégis muszáj volt mennem. Ha nem megyek, az olyan mintha feladnám. De sosem fogom feladni. Nem szóltam semmit csak egyszerűen kirántottam kezem, majd elindultam volna, ha nem jelenik meg előttem Jane.  Szemei már nem a megszokott módon csillogtak. Most elhomályosultak a szomorúságtól. Gondolatai csak arról árulkodtak, hogy Bella vajon jól van-e? Ezért is nem akart itt lenni. Elég volt az én gondolatom. Nem akartam mások sajnálkozó gondolatait hallgatni. 

- Aro megkért, hogy szóljak, mindenkit vár a nagyteremben. – Szemeim felcsillantak és egy kis fény gyúlt a lelkem legmélyén. De mielőtt ez a fény még nagyobb lehetett volna, Jane megrázta a fejét. Lelkemet ismét elfedte a sötétség. Kikerültem Janet, hogy mehessek a dolgomra, de egy lágy megtört hang megállított.

- Edward, kérlek te is gyere. – Janet még soha senki nem látta ennyire megtörtnek. Nagyon megviselte az, hogy Bellát elrabolták. Nem akartam olyan emberek között leni, akiknek szintén hiányzik Bella, nem akartam a fejükben lévő képeket látni Belláról. Nem akartam hallani a fejükben a hangját. De még is arra sem voltam képes, hogy megbántsam Janet. Talán, ha egy kicsit később megyek, attól még nem lesz rosszabb.  Lassan bólintottam, mire anya halkan, de megkönnyebbülten felsóhajtott. Nem akartam még több fájdalmat okozni nekik, de ez mégis sikerült. Elindultam előre, mert úgy is tudtam, hogy ők is jönnek. 

A nagyterembe belépve mindenki felém fordult. És habár a vendégek egy része elment, a többiek itt maradtak, hogy segítsenek megkeresni Bellát, de eddig mindhiába. Amikor mindenki ott volt, Aro elkezdte mondani, hogy eddig semmit sem találtak, de nem adják fel a keresést. Csak olyat mondott, amit már tudtunk. Vajon Bella hogy lehet? Remélem senki nem bántotta. Jaj, drágám megfoglak találni, ebben biztos lehetsz. 

- Edward. – Nevem hallatán azonnal visszajöttem a jelenbe. Értetlenül néztem Alicere. – A telefonod csöng. – Amint kimondta már hallottam is, ahogy ismét hangosan elkezd csörögni. Zsebembe nyúltam, majd kivettem a telefont. A képernyőn nem volt szám. Kis vonakodás után, de felvettem.

- Halló? – A teremben lévők mind engem figyeltek. 

- Bella jól van. És nem fog semmi baja esni. – Hangja idegesen hangzott. Mégis mikor meghallottam szerelmem nevét, semmi mással nem tudtam törődni, csak azzal, hogy ő az, aki tudja, mi van Bellával és lehet hogy ő tartja foglyul.

- Hol van Bella és ki maga? Miért vitték el? Hogy van? – A kérdések csak úgy özönlöttek. Nem érdekelt, hogy mindenki engem néz. 

- Sajnálom, de nem mondhatok többet. Kérlek, higgy nekem. Vigyázok rá. 

- Akkor engedd el. Segíts neki megszökni. Vagy csak egyszerűen mond, meg hol van. 

- Sajnálom. Vigyázok rá és nem engedem, hogy baja essen, ígérem de ennél többe nem tehetek. 

- Kérlek, akkor csak had halljam a hangját. – Már nem ordibáltam hangomat visszavettem és most már inkább volt reménykedő, mint dühös. 

- Most alszik, de várj. – A volna végéről léptek zaja hallatszódott majd az, ahogy szerelmemet szólongatja, aki egy halk álmos sóhaj után halkan megkérdezte, hogy mi a baj. A férfi elmondta neki, hogy én vagyok a vonalban, majd egy másodperc múlva már hallottam is szerelmem oly rég nem halott csodás hangját. 

- Edward? 

- Igen én vagyok. Bella sajnálom. Az én hibám hogy ott vagy. Annyira szeretlek és ígérem, megtalállak. 

- Sss Edward semmi baj, nem a te hibád. Nagyon szeretlek és mindig is foglak. Bízom benned. – Hangja fáradt volt és halottam, ahogy sír. Halott szívem összeszorult. Nem akartam ezt. Én akartam ott lenni helyette. Miért nem engem vittek. – El kell mondanom valamit én… - fájdalommal és szomorúsággal teli hangja megszakadt, azonnal ideges lettem. 

- Bella. Bella – de már nem halottam szerelmem hangját.

- Sajnálom, vigyázok, rá ígérem – mondta a férfi majd a vonal megszakadt. 

- Bella… - De már nem jött válasz. Kezem egyre szorosabban zárult össze és hallani lehetett, ahogy a telefon elkezd ropogni, majd a következő percben a kezem már üres volt.

- Nem lenne jó, ha összetörnéd az egyetlen telefont, amin el tudnak érni. – mondta Rosalie és igaza volt. 

- Ki volt az? – Nézett rám aggódó szemekkel Aro, aki most már előttem állt. 

- Nem tudom. Csak annyit mondott, hogy Bella jól van, és hogy nem fogja engedni, hogy valami baja, eshessen. Aztán meghallottam Bella hangját. 

- Mit mondott? – kérdezte Aro reménykedve. 

- Jól van a körülményekhez képest. Akart még mondani valamit, de egyszerűen elvették a telefont. – Miután befejeztem, hosszú ideig csend állt be a teremben. Én még mindig Bella hangját halottam a fejemben.

- Valószínűleg aki felhívott, nem ő volt az, aki elrabolta Bellát. Hisz akkor miért hívott volna fel téged. Nem kért azért semmit, hogy elengedje. Így mivel nem tudunk mást tenni, bízunk abban, hogy igazat mondott és tényleg vigyáz Bellára. 

(Bella szemszöge)

Már 2 hónap teltek el az óta hogy itt vagyok. Adam, ha tehette, mindig velem volt és vigyázott rám. Volt ugyan mikor egyedül hagyott, de akkor sem jött be egyetlen egyszer sem senki. Velem minden rendben van és a hasam is elkezdett nőni, habár még csak kicsit látszik. Sajnos Adam sem tudja, hogy milyen ütemben fog növekedni a pici. Minden nappal egyre izgatottabb lettem, ahogy növekedett és sajnos egyre gyengébb is. 

Adam ugyan hozott nekem állatvért és emberi ételt mégis egyre gyengébb lettem. Nagyon hiányzott Edward és az egész család. Sokat meséltem a picinek még annak ellenére is, hogy ő ezt nem hallja. Jól esett visszaidézni azokat a boldog perceket, amiket velük tölthettem. A gondolataimban mindig velem voltak és az volt az, ami erőt adott. És Edward hangja, amit kevesebb, mint két hónapja halottam. Ha belegondolok, még most is belefacsarodik a szívem. Edward hangja olyan szomorú és fájdalommal teli. Nem akartam, hogy magát hibáztassa. 

- Bella – jött egy halk hang az ajtó felől mire azonnal kinyitottam a szemeimet. Adam állt ott és az arca komor volt. – Hamon-hoz kell vinnem.  Kelletlenül ugyan, de feltápászkodtam az ágyról, majd Adamhoz mentem. Kezem végig gömbölyödő hasamon tartottam. Adam elmosolyogott, ahogy tekintete hasamra vándorolt. Nagyon sokat volt velem és mindig sikerült elterelnie a figyelmemet a kialakult helyzetről. Persze a szívemet nyomó fájdalomról sosem tudtam elfeledkezni. 

A folyosón halkan lépkedtem vagy legalábbis próbáltam. Nem szerettem volna a többiek figyelmét magamra vonni. Sokan nem kedveltek, sőt itt csak Adam kedvelt. Mindenki utált, amiért a Volturihoz tartozom. Adam mindig megvédett mindenkitől mégis nem tudtam magam teljes biztonságba érezni és azt hiszem, hogy nem is fogom magam, amíg haza nem érek. És azt sem szerettem volna, ha miattam valami baja esik. Márt a szívemhez nőt. Ő volt az én védelmező bátyám, aki mindenre képes lenne, csak hogy megvédjen engem. 

Kinyitotta nekem az ajtót majd biztatóan rám nézett. Nem szívesen mentem be nélküle, de mégis tudtam, hogy nincs más választási lehetőségem. Már többször voltam Hamonnál. Mindig egyetlen egy célja volt, hogy meghódítson. Az volt a célja hogy megszerezzen engem és Volterrát.

 Most is a szokott helyén állt, az ablak előtt. Ez volt az egyetlen ablak azok közül, amiket láttam, amin nem volt rács. Szívem nagyot dobbant a szabadság gondolatára. Annyira vágytam rá, hogy majd bele pusztultam. 

Nem nézett felém, mégis tudtam, hogy tudja, itt vagyok. Testemet elöntötte a félelem, mint mindig mikor a közelében vagyok. Féltem, hogy egyszer bántani fog. Az erőm hiánya nagyban rontotta az esélyeimet. 

- Örülök, hogy itt vagy. – fordult velem szembe. Arcán nagy mosoly virított mintha minden meglenne, amit szeretne a világon. – Téged egyre szebbé tesz az babavárás. – Bókolt, ám tőle egyáltalán nem esett jól. Azt akartam, hogy a családom mondjon ilyeneket, hogy ők örüljenek annak, hogy babát várok. Ne pedig ő, aki megölte a szüleimet. 

- Köszönöm – hangomban semmi örömteli érzelem nem volt felfedezhető. Inkább csak azért mondtam, mert nem szerettem volna jobban is feldühíteni. 

- Ugyan kérlek, ülj le. Neked pihenned kell – mutatott a kanapé felé miközben egyre közelebb jött. Kivételesen így cselekedtem, hogy minél távolabb legyek tőle. Azt hitem, hogy majd megáll, ehelyett egyre közelebb jött, majd le is ült mellém. Ösztönösen húzódtam arrébb, hogy még csak véletlenül se legyek közel hozzá. 

- Ugyan nem kell elhúzódnod. Nem bántalak. – Fura mosoly jelent meg az arcán, amitől nem tudtam neki hinni. – Tudod már elég régóta itt vagy - húzódott egyre közelebb hozzám. – És már egyre kevésbé tudom türtőztetni magam. – Keze végigsimított arcomon. – Erősen kelet koncentrálnom, hogy undorodva el ne húzódjak tőle. – És mikor meglátlak, a vágy, hogy megérintselek mindig egyre nagyobb bennem. És ezt sajnos egyre nehezebb türtőztetni – keze lecsúszott nyakamra, majd kulcscsontomra. Testem egyre jobban remegett. Undorodtam minden érintésétől és a közelségétől. 

- Ne érj hozzám – mondtam fojtott hangon, miközben kezét ellöktem magamtól. Azonnal felpattantam. A távolság volt az, amit most szerettem volna. Távol lenni tőle, amennyire csak lehet. De ő sem olyan volt, aki csak úgy feladja. Azonnal felpattant, majd karomat megragadva vont magához közelebb.

- Te nem vagy abban a helyzetben, hogy ellenkezz. – Hangja szigorú és merev volt. Félelmet keltő. Teste egyre közelebb nyomódott az enyémhez miközben minden porcikám az súgta, hogy távolodjak el tőle. – Ugyan hisz eddig mindem meg volt. És ebből a mindenből már csak két dolog hiányzik. Volturi és a te kis csinos pofikád és a dögös tested. És mindent megkapok, méghozzá úgy hogy kitartó voltam. Így hát most sem fogok megállni. – az utolsó szónál száját enyémre tapasztotta és hevesen akart csókolni, ám nem engedtem. Szorosan összepréseltem ajkaimat. Majd egy éles fájdalmat éreztem ajkaimon. Egy határozott lökéssel eltaszítottam magamtól. Kezemet sajgó számra tettem, ami egy kicsit fel volt már duzzadva és nedves volt. Kezem elvettem, majd megláttam, hogy vérzik. Mérhetetlen nagy dühvel néztem rá, míg ő csak mosolygott. 

- Ez csak egy kis büntetés számodra, amiért nem engedtél. Nekem viszont öröm. – Dühös vad léptekkel jött felém majd megragadta karomat és magához vont. -  És most kilőjük az egyik még meg nem lévő dolgot.  - Kezeit ruhám alá vezette majd durván elkezdett simogatni. Próbáltam magamtól eltaszítani, de nem ment. Egyre többet akart. Keze bejárt a felsőtestemet. Bennem gyűlt a harag és az undor. Úgy éreztem, hogy mindjárt kitörök. Szememből könnyek hulltak, miközben folyamatosan csak a babára tudtam gondolni és Edwardra. 

A képek a fejemben egyre gyorsabban peregtek, míg Hamon keze vadul és fájdalmasan érintette bőrömet. Vadul ziháltam és féltem. Mert tudtam, hogy egyszer meg fogja tenni és nem éri be ennyivel, mégis nem akartam, hogy ez a nap eljöjjön. Minden áron a babát akartam védeni. Ő az, akiért küzdeni fogok. Nem fogom hagyni, hogy újra, elrontsa a dolgokat. De mégis ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy nincs már jövőm. 

Minden olyan hirtelen történt. Az egyik pillanatban még a karjaiban voltam a következő pillanatban pedig a levegőben repült. Még a földre sem ért, mikor egy nagy robbanás rázta meg az épületet. Szívem hangosan zakatolt összemosódva a robbanás keltette hanggal.

 Lecsukódó szemem alól még láttam, ahogy kigyullad a terem és a kövek szanaszét repülnek majd már csak a csendes és békés sötétséget vettem észre magam körül. Végre béke volt és nyugalom oly sok nap után.