33. Fejezet.

Sziasztok. 

Hát itt is volna a kövi fejezet. Remélem hogy tetszeni fog.  Köszönöm szépen az előző fejezethez a komikat Ulának  Orsynak Atinak és Lexynek. És köszönöm szépen a pipákat is. 

Remélem most is kapok ennyit. :) 

Jó olvasást. 

33. Fejezet.

Kezemmel a hasamon szorosan összekuporodtam a földön. Próbáltam minden lehetséges módom óvni a kis Edwardot. Vajon fiú lesz vagy lány? Én mind a kettőnek örülnék. Biztos vagyok benne, hogy Edwardtól örökli majd a legtöbbet. Vagyis remélem. Biztosan gyönyörű lesz majd. Lenéztem hasamra, majd mintha értené, hogy mit mondok, elkezdtem hozzá beszélni. 

- Még csak pár perce tudom, hogy létezel, de már most a szívemhez nőttél. Sosem fogom hagyni, hogy valami bajod essen. Ameddig élek meg foglak védeni. – A beszélgetés, ami eddig hallatszott, most csendbe maradat. A csend azonban nem tartott sokáig. Az ajtó zárja hangosan kattant, mire azonnal talpra álltam, hogy védeni tudjam magam. Az ajtó kinyílt, majd megpillantottam két férfit.

Az egyiknek szőkésbarna haja volt és vörös szeme. Valahogy sejtettem, hogy nem állat véren élnek. Mind a két férfi magas volt és félelmetes. Míg a szőkésbarna hajú férfi szeme kíváncsi volt, a másiké tele volt haraggal és undorral. Szemei vadul csillogtak, akár csak az erdőben lévő oroszlánoké, akik prédára találtak. A vadabb külsejű felém indult én pedig ösztönösen vettem fel támadó pozíciót.  Gúnyos mosoly jelent meg az arcán.

- Nézd csak a kis tigrist milyen vad – fordult hátra hogy a társára nézzen. A képességek között kutattam, hogy használni tudjam őket, de nem ment. Egyik képességem sem hatott. Olyan volt, mint ha egy sem lenne. Már a réten sem tudtam használni őket. Egyre kétségbeesettem lettem. Ha nincsenek képességek, akkor hogy fogom megvédeni magam? Mégis mit tudnák tenni képességek nélkül? Harcolni fogok ellenük. Igen, hisz az erőmet, azt nem veszítettem el ahogy a harctudásomat sem. Harcolni fogok úgy, hogy közben minden erőmmel a kicsit védem. 

- Ray ne szórakozz – szólalt meg a szőkésbarna hajú. Felismertem a hangját. Ő volt az, aki nem engedi, hogy bajom legyen. De bízhatok benne? Hisz nem ismerem és közéjük tartozik. Mégis valami azt súgta, hogy bízhatok benne. Valahonnan mélyen belülről súgta a hang. Féltem hinni ennek a hangnak. Mi van, ha nincs igaza?

- Ugyan már had élvezzem egy kicsit ki. Tudod milyen Bess mostanság. Egy kis szórakozás nekem is kijár. – A szőkés hajú nagy léptekkel indult el felém, amitől meg is ijedtem, de nem volt rá szükség. Elém állt nekem hátat fordítva. 

- Azt mondtam, hogy nem. Ezen mit nem lehet érteni? – Hangjában düh és féltés volt. Nem láttam az arcát, de sejtettem, hogy hogy nézhet ki. 

- Jól van, nyugi Adam. Ha neked kell, akkor ott van. Én inkább megyek és megpróbálom Bess-t kiengesztelni – Mondta, majd már ott sem volt. A szőke hajú, vagyis Adam, ahogy azt az előbb megtudtam nagy levegőt vett, majd felém fordult. Különös fényű szeme, oly ismerős volt. Mintha már láttam volna. De biztosan nem találkoztam vele még soha. Arra emlékeznék.  Egy lépést tett felém, mire én rögtön hátráltam.

- Ne félj nem bántalak. - Emelte fel a kezeit jelezve, hogy valóban nem akar semmit.

- Hol vagyok? –Tettem fel a legfontosabb kérdést. Ismét nagy levegőt vett, miközben hajába túrt. Kinézetre nem lehetett több 22-nél. Ám a valódi kora rejtély volt. A beállt csendben csak most vettem észre hogy két szívdobogás hallatszódik. Lassan léptem előrébb egy lépést miközben fülem hegyeztem. Jól halottam. Valóban még egy szív dobogott az enyém kívül és nem hiszem, hogy ez a szívdobogás a kis csöppségé lenne hisz ő még túl kicsi. Fülemet hegyeztem miközben Adam mellkasát nézetem. Tehát akkor ő is félvér. Észrevehette tűnődésem tárgyát mivel megszólalt. 

- Igen jól gondolod. Én is félvér vagyok akár csak te.

- Te olvasol a gondolataimba? – Hisz most hogy már nincsenek képességeim, könnyen meglehet, hogy olvas a gondolataimba. 

- Nem. Nem olvasok bennük, nekem nem az a képességem. Tudod, el kell valamit mondanom, ha még nem tudnál róla. 

- Arra célzol, hogy gyermeket várok? Hallottam mikor a másiknak mondtad. – Arca megdöbbenést tükrözött. 

- Az hogy lehet? Ezek a falak sokkal vastagabbak, éppen azért, hogy semmi ne hallatszódjon be, se ki. És egy emelettel feljebb voltunk. – Most az én arcom rá ült ki az értetlenség. Az meg hogy lehet. Akkor nem halhattam volna semmit, de mégis halottam. Kezem rögtön hasamra vándorolt. Vajon ő volt. Miatta erősödött fel a hallásom, és miatta nincsenek képességeim? De hisz miért?

Kezemet elvettem hasamról mielőtt még Adam rá jöhetett volna, hogy mire gondolok. Nem akartam, hogy tudomást szerezzenek arról, hogy nincsenek képességeim. Nem akartam, hogy tudják, könnyű szerrel elintézhetnének.

- Miért törődsz velem? Miért vagy ilyen jó? 

- Nem vagyok jó. Ezt jegyezd meg – lépett felém miközben fenyegetően nézett rám. Szívem gyorsabban kezdett el kalapálni mellkasomban, amit ő is észrevehetett. Hátrább lépett egyet, majd elfordult tőlem, hogy ne láthassam arcát. Próbáltam szívem dobogását normalizálni. Nem akartam felbosszantani jobban, mégis tudnom kell, hogy miért segít nekem.

- Akkor miért segítesz nekem? – Néztem rá kérdőn. Muszáj megtudnom, ő lehet az aki segíteni tud. Haza kell jutnom. Bármi áron.

- Jobb, ha megyünk – mondta majd hozzám lépett. Fekete farmerjának zsebéből elővett egy sötét színű kendőt majd rám nézett. 

- Ezt muszáj? – Sokkal könnyebb lenne úgy megszöknöm, ha látnám az utat. 

- Igen, muszáj – meg sem várva a reakciómat szememre kötötte a kendőt. 

- Add a kezed. – Mondta mire gyanakodva, kicsit késlelve felemeltem. Nem tudtam, hogy mit szeretne, de mikor a kezemre tett valamit, amivel össze tudta kötni őket, megijedtem. 

- Miért kötözöl meg? – Így most már semmi esélyem sem volt, hogy el tudjak szökni. Muszáj lesz valamiféle kiutat találnom. 

- Mit akartok tőlem? – Egy folyosón mentünk, ami párás nyirkos volt és hideg, akár csak ott ahol én voltam. Habár nem láttam, tudtam, hogy ugyanolyan elhagyatott, kopár és sötét hely volt ez is. Szinte láttam magam előtt, ahogy a pókhálók lógtak a régi téglákból épített falon. A fáklyák megvilágították a folyosót, éppen annyi fényt adva, hogy látni lehessen. Lágyan fogta a kezemet ott ahol össze volt köve. Ahogy hozzám ért, volt benne valami furcsa. De nem olyan volt, mint ahogy Edward ért hozzám. Nem azt éreztem ez valami újfajta volt. 

- Azt majd Hamon elmondja. – Valahogy sejtettem, hogy ő áll mindenek a hátterében, mégis egy pillanatra megdermedtem. Ő engem akar, amit nem kaphat meg. Nem engedhetem, hogy akár csak egy újjal is hozzám érjen. Megdermedve álltam egy helyben. Adam megállt, majd felém fordult. Szemem nem látva arcomat fürkészte, éreztem tekintetét rajtam. 

- Mit akar tőlem? – Hangom megremegett ezért megköszörültem a torkom. Féltem, nem is kicsit. De nem akartam kimutatni, mert akkor csak még jobban sebezhetőnek tűnök. 

- Nem tudom. De ne félj, nem fog bántani. – Hangja olyan megnyugtató volt, hogy egy pillanatra elfelejtettem mindent. Hogy lehet valakinek ilyen nyugodt hangja. Nem tudtam megérteni sok gondolkodás ellenére sem, hogy miért van velük. Nem tűnik olyannak, aki rossz dolgokat tesz, legalábbis nem önszántából. 

- Miért vagy velem ilyen? Mi annak az oka, hogy segítesz? – Egyszer már feltettem ezt a kérdést és akkor sem válaszolt. 

- Válaszolok akkor, ha te is egy kérdésemre. – Kíváncsiság lett úrrá rajtam, hogy mit szeretne. Egy válasz és megtudom, amit akarok, csak ennyi lenne? 

- Rendben mi az a kérdés. 

- Hol vannak a szüleid? – Olyan egyszerű kérdés és a válasz pedig nehéz. Nem szerettem soha arról a napról beszélni és a szüleim elvesztéséről. Most pedig nem gyengülhetek el. Nem szabad előhoznom azt a napot. Ez nem a legjobb alkalom. Talán majd később elmondom neki. Lassan indultam el a folyosón egyenesen előre. Nem láttam semmit és nem akartam elesni így csak alig haladtam. Adam utolért, majd szótlanul megfogta a kezem és elkezdett vezetni. Megint elfogott az az érzés.

Ezek után nem beszélgettünk. Annyi kérdés volt bennem és a válaszokat nem kaphattam meg most. Bevallom féltem nem is kicsit. A tudatlanság hogy mi fog történni, hogy vajon Adam meg véd e, egyre jobban fojtogatott. Most már nem csak magam miatt kell aggódnom, hanem érte is, akit a szívem alatt hordtam. 

Lassan haladtunk, nehogy elessek, amiért hálás voltam neki. Egyszer csak azt éreztem, hogy a karjaiba vesz. Azonnal elkezdtem kapálózni.

-  Ssss nyugi – szorított magához – Csak lépcső van, és nem szeretném, ha elesnél.

- Akkor vedd le a szememről a kendőt – mondtam élesen. Nem igazán szeretem, ha vadidegenek cipelnek, mégis valami nyugalom áradt szét bennem, ahogy fogott. És csak most jöttem rá milyen fáradt is vagyok. Szemeim, ha nem lennének bekötve, akkor szép lassan lecsukódnának. A sok dolog, ami történt egy nap alatt, most jött ki.  Testem ellazult Adam karjaiban. Megnyugtatott szíve dobogásának egyenletes üteme. 

- Hé, ne aludj el – suttogta fülembe halkan mégis tisztán halottam. Küzdeni akartam az álmosság ellen, de nem ment. Olyan fáradt voltam. 

- Nem megy. – hangom elhalt. Fejemet mellkasának döntöttem. Tudtam most már biztos voltam benne, hogy megvéd mindig. – Miért segítesz nekem? 

- Mi történt a szüleiddel? – Reméltem, hogy válaszol a kérdésemre. Miét segít nekem, vagy miért van velük. Talán megfenyegették valamivel? Vagy önszántából van itt. De mégis miért. Ők kegyetlen emberek. 

- Azért segítesz, mert babát várok? – Talán volt valami a múltjában, amiért úgy gondolja, meg kell védenie engem vagy a babát. 

- Nem csak azért. De a többit csak akkor mondom el, ha te is válaszolsz a kérdésemre. Megérkeztünk – állított lábra. Ahogy ismét egy helyben álltam, kicsit megszédültem így újra Adamnak dőltem, aki erősen tartott nehogy elessek. 

- Ahogy mondtam nem hagyom, hogy bántson. – mondta majd hallottam, ahogy kinyílik egy ajtó. Adam bevezetett a helyiségbe, amit még nem láttam mégis éreztem, hogy itt semmi jóság nincs, kivéve persze Adamot.  Éreztem magamon a sok tekintetet mely végigmérte testem. Bőröm libabőrös lett és megborzongtam az undortól, amit éreztem az iránt, aki elrabolt.  Adam kiszabadította a kezemet, majd szememről vette le a kendőt. Szememet hunyorogva nyitottam ki és azonnal körbe néztem. A teremben összesen csak öten álltak mégis ez az öt vámpír olyan gyilkosan nézett rám akárcsak háromszáz újszülött vámpír. Még sem ez volt az, amitől a legjobban megdöbbentem, hanem az az ismerős szempár, amelynek tulajdonosa az általam leggyűlöltebb személy mellet állt. Gonosz mosoly jelent meg arcán, ami csak még jobban fokozta dühömet. 

- Á a drága Isabella. Örülök, hogy látlak – állt fel Hamon a trónszékről. A hely nagyon hasonlított Volterra trónterméhez, annyi különbséggel hogy itt csupán csak egy trónszék volt. Az egész termet gonoszság vette körül. 

- Én is nagyon örülök, hogy találkoztunk végre. – Hangomban mérhetetlen nagy volt a gúny, de nem érdekelt. Tettem felé egy lépést és úgy éreztem, hogy az erő összegyűlik bennem. Mindennél és mindenkinél jobban gyűlöltem ezt a férfit. Megölte a szüleimet, akik rendes emberek voltak. Sosem ártottak senkinek sem. Mégis képes volt hidegvérrel megölni őket. Egyre jobban gyülemlett össze bennem a harag a gyűlölet a megvetés, amit ez iránt a mocsok iránt érezte. Mégis nem szabad, hogy elveszítsem az eszem és nekitámadjak, mert akkor mindketten meghalunk a kicsivel együtt. 

- Gondolom, felismered őt – mutatott arra a személyre, akit nagyon is felismertem. Hogy tehette ezt? Ennyire kegyetlen lenne. Képes volna mások életét tönkretenni? Ezek szerint igen.

- Igen ismerem. Jó újra látni – mosolyodtam el úgy, hogy az még jobban bosszantsa, ami meg is lett. Szemei izzottak és vörösek voltak az emberi vértől. Elárulta a családját, a barátait és a szeretteit.

- Én is örülök, hogy újra láthatlak, habár jobban örültem volna, ha a viszontlátáskor már a szíved néma.

- Meglehet, ez viszont nem valósult meg és nem is fog a közeljövőbe – léptem felé és ő is így tett.

- Ebben ne legyél olyan biztos. – Jött közelebb és már majdnem egymáshoz értünk, amikor Hamon közénk állt és valaki megragadt engem hátulról, majd elhúzott onnan. Dühösen fordultam meg, hogy megtámadjam azt, aki hozzám ért, de mikor megláttam, hogy csak Adam volt, megnyugodtam, majd nagy levegőt vettem.  Muszáj valahogy visszatartani magam. 

- Szerintem a te állapotodban kicsit jobban is vigyázhatnál. Mert habár még nem ismerem, olyan régóta drága vendégünket, tudom, hogy eléggé harcias.  

- Te pedig engem nem ismersz – néztem szikrázó szemekkel Hamonra. 

- Ugyan, ezt te sem gondolhatod komolyan. Tudok rólad mindent. Láttam minden egyes lépésedet. – lassan lépkedett felém minden egyes szavát kihangsúlyozva – tudok rólad mindent, minden apró dolgot. – Egy morgás hangzott fel a hátam mögül ezzel megállítva Hamont. Adamra emelte a tekintetét.

- Azt mondtad nem bántod – lépett elém ezzel is védelmezve nehogy hozzám érhessen. 

- Nem is fogom. Most mindenki hagyja el termet. Kettesben szeretnék beszélgetni kedves kis vendégünkkel – mondta, miközben visszaballagott a székéhez, majd leült rá. Akik a jobb oldalán álltak azonnal elindultak kifelé. A férfi ugyan az volt, mint aki Adamal jött oda hozzám, a nő pedig egy hosszú fekete hajú nő, kinek szemei a haláltól csillogtak vörösen.  A drága kis áruló is elindult, mellettem haladt el szemeiben a bosszú és a düh csillogott. Adam azonban nem mozdult előlem. Teste ugyan olyan mereven állt, mint mikor előttem termett. Kész volt akár harc árán is megvédeni. 

- Te is, fiam. – Most már étettem mindent. Nem azért volt itt, mert valaki megfenyegette, hanem azért mert az apja volt ennek az egésznek a vezetője. 

- Nem megyek. Nem hagyom, hogy bántsd. Megígérted, hogy nem teszed. 

- És nem is fogom. De most hagyd el a termet. Azonnal. – Testem összerezzent a dühös hangra és nem akartam, hogy itt hagyjon. Nem akartam egyedül lenni. Adam megfordult majd rám nézett.

- Nem fog bántani. – vette arcomat kezei közé. Szemeibe nézve hittem abban, amit mond, mégsem tudtam megnyugodni. Lassan elengedett, majd még egyszer apjára nézett és elhagyta a termet. 

Hamonra néztem, aki a széken ült és engem nézett. Nem lehetett idősebb 29-nél. Arca kisimult és fakó volt, akár csak az összes vámpíré. Valamin eltűnődött. Mintha gondolatban nem itt járna, hanem valahol egész máshol. Ez lenne a legmegfelelőbb alkalom, hogy megtámadjam, mégis a félelem, hogy talán valami baja lehet a picinek, nem hagyott cselekedni. Csak álltam egy helyben magam elé meredve és Edwardra gondoltam. Annyira jó lenne, ha most velem lenne. Ha szorosan magához ölelne, hogy tudjam, senki nem bánthat, amíg ő mellettem van. Ha elmondhatnám neki, hogy kisbabánk lesz. Bárcsak itt lehetne. 

- Nagyon sok ideje vártam már erre a pillanatra. Arra hogy itt láthassalak, hogy az enyémnek tudhassalak. És mégis most minden olyan más. Ez a gyermek –termett hirtelen mellettem majd kezét hasamra tette- nem az enyém, de ha ez az ára, én így is elfogadlak. 

- Hozzá nem merj érni még egyszer a hasamhoz, mert én tépem ki a már régóta nem dobogó és megromlott szívedet a mellkasodból, hogy utána szétszaggassalak, és a tűzbe hajítsam minden egyes elsorvadt testrészedet, hogy soha többet senkit ne tudj bántani.

- Csakugyan így gondolod? – szorította kezemet a hátam mögé miközben közel került hozzám szinte ajkaimba suttogta. Undorodtam tőle minden lehetséges módon. – Akkor ezt bóknak veszem.  –tapasztotta száját enyémre. Bárhogy próbáltam nem tudtam ellökni magamtól. Nem volt erőm, ami segített volna mégis a tudta, hogy megülte a szüleimet-erőt adott, hogy el tudjak távolodni tőle. Kezemet kiszabadítottam szoros fogásából, majd egy nagyot behúztam neki. Nem érdekelt a fájdalom a kezemben, csak a düh, amit iránta érzetem. 

- Soha többet ne merészelj megcsókolni, mert nem fog érdekelni, hogy meg e halok, vagy sem, de én megöllek. 

Hosszú csend állt be kettőnk között. Ő engem nézett, míg én őt. Komolyan gondoltam azt, amit mondtam. Addig nem fogok nyugodni még halott nem, lesz. Még mindig éreztem ajkaimon, ahogy megcsókol és az undor iránta csak még nagyobb lett, ahogy a hányinger is. 

- Adam – hangjára összerezzentem, de tartottam magam. Nem akartam gyengeségem kis jelét sem mutatni.  Az ajtó kinyílt majd megjelent Adam. Aggódó és egyben kíváncsi szemekkel mért végig. 

- Kérlek, kísérd Isabellát az egyik kényelmesebb szobába. Szeretném, ha jó helye lenne.

- Nekem tökéletesen megfelel az, ahol eddig voltam. – Meglepődötten nézett rám, majd egy perc gondolkodás után megszólalt. 

- Ahogy szeretnéd. Fiam, kérlek kísérd vissza Isabellát. Adam bólintott, majd hozzám lépve szememre akarta tenni a kendőt. 

- Arra szerintem semmi szükség és a kezét sem kel összekötni. – Adam levette a kendőt, majd a zsebébe tette és elindultunk. Amint becsukódott mögöttünk az ajtó Adam azonnal maga felé fordított.

- Nem tett veled semmit? – suttogta.

- Nem - mélyen szemembe nézett, kutatva bennük az igazságot. 

- Hazudsz - jelentette ki mire szemeimet szorosan összezártam. 

- Nem hazudok. Most pedig kérlek, vezess vissza. – Mondtam, majd elindultam a folyosón, de nem jutottam messzire, mert Adam megfogva a csuklómat megállított. 

- Jobb szeretném, ha egy jobb szobába mennél. Abban a cellában még valami bajod esik. Kérlek, sokkal kényelmesebb. – Látva vonakodásomat próbált ész érvekkel győzködni, amik meg is hozták a hatásukat. 

- Rendben – bólintottam rá, mire mintha egy kisebb terhet vettem volna le a válláról, kicsit felengedett, ám nem teljesen. 

- Akkor gyere – fogta meg a kezem majd elkezdett húzni egy másik irányba. Nem akartam elfogadni semmit, amit az a szemét ad, mégis Adamnak igaza van. Ott lent a cellában nem olyan, mint egy szobába, ami sokkal kényelmesebb. Most már nem csak magamra kell, gondolom, hanem egy másik kis lényre ki még nem képes magára vigyázni. 

Érdeklődve figyeltem minden ajtót, amin esetleg ki tudnák majd szökni, de bosszantott, hogy nem tudom, melyik ajtó mögött mi van. 

- Erre mik vannak? – Nézte Adamra kíváncsian, aki eddig meg sem szólalt csak kezemnél fogva vezetett a folyosók labirintusa között. 

- Erre felé nem igazán lakik senki. Éppen ezért szerettelek volna ebbe a szobába hozni. – mondta majd megállt egy ajtó előtt. – Nem szeretném, ha bárki is bántana, vagy esetleg a közeledbe kerülne. Az én szobám itt van a tiedé mellett.  – Mutatott a tőlünk jobbra lévő ajtóra mire csak bólintottam.

- Ez pedig a tiéd – tárta ki előttem az ajtót. Óvatosan léptem be a szobába hogy jobban megnézhessem azt. Nem volt benne semmi különleges mégis könnyek szöktek szemembe. Hiányzott az otthonom és a családom. De legfőképpen Edward. A kellemes nyugodt szoba emlékeztetett arra, hogy milyen nyugodt életem is volt eddig. Testem rázkódott a sírástól és szemeimből hullottak a könnyek. Adamhoz léptem majd szorosan hozzá bújtam ő pedig készségesen ölelt magához.

Már percek óta sírhattam, mikor Adam felemelt, majd az ágyra fektetett és mellém ült. Hagyta, hogy had nyugodjak, meg amiért nagyon hálás voltam. És nem csak ezért. Éppen ez volt az oka, amiért meg kellet tudnom, hogy miért teszi. Kész voltam válaszolni neki a kérdésére, ha ezzel én is választ kaphatok. 

- Kérlek, nyugodj meg. Ez nem tesz jót a babának. Hidd el, ha megtehetném, magam vinnélek haza. De nem lehet. Gondolj a babára és semmi másra, én pedig megígérem, hogy vigyázok rád és rá is. Senki sem bánthat.  – mondta, majd elővéve egy zsepit a zsebéből, letörölte a könnyeimet. 

- Rendben –szipogtam. – A szüleim – mondtam majd rá pillantottam. Kíváncsian nézett rám – Amikor megszülettem a szüleim nagyon féltettek. Sokszor költöztünk, amit habár nem szerettem megértettem. Egy nap újra elköltöztünk és pont úton voltunk mikor megtámadtak minket. Még a mai napig emlékszek arra a napra. Próbáltam segíteni hisz már akkor jól tudtam uralni a képességem, ám ez akkor nem ment. Olyan volt, mintha az addig meglévő képességeim sosem léteztek volna. Kétségbe voltam esve a szüleim pedig harcoltak, hogy meg tudjunk menekülni, de hiába.  Nem sikerült – szöktek könnyek ismét a szemembe – láttam, ahogy megölik őket. Láttam, ahogy kihunyt az élet a szemükből – szünetet tartva pillantottam fel az arcára, ahol egy maszkot láttam, mégis szemeiben a düh színtisztán látszott – miután a szüleim már nem voltak útban én voltam soron. Lefogtak és már pont velem is végeztek volna, mikor a Volturi megjelent. Megmentették az életemet és már 50 év a családtagjuk vagyok. Később kiderült, hogy Aro Volturi a nagybátyám, és hogy az apám sok évvel azelőtt, hogy én megszülettem a Volturi tagja volt. – Hosszú ideig nem szólt semmit sem.  Magában mérlegelte szavaimat miközben én az érzelmeket figyeltem arcán mik csak néha-néha tűntek fel maszkja mögött. 

A percek csak teltek Adam a szobában járkált én pedig a szobát tanulmányoztam. A világos függönyök a takaró és a világos parketta valahogy úgy éreztem nem illik ide. Nem erre a helyre, mégis tetszett. Volt benne valami megnyugtató és biztonságot adó. Az ágy kényelmes volt, látszott, hogy nem a rabok számára fenntartott szoba ez. Hanem olyan ahová a legjobb vendéget tenné az ember. Kezemet hasamra simítottam. Olyan jó lett volna, ha most Edward is mellettem lenne. Ha hűvös kezét hasamra tenné köszönés képen a picinek. Vagy ha beszélne hozzá. Hogy már most megismerhesse az apukája hangját. Szemem összeszorítottam, hogy az újabb könnycseppek ki ne buggyanhassanak. 

- Ő miatta vagy ilyen érzékeny? – ült le mellém ismét Adam, semleges arccal. Hasamat nézte, majd szemembe nézett – Most én vagyok az akinek elkell mondania miért vagyok hozzád ilyen. – mondta mire csak bólintottam – Sosem szerettem azt, ahogyan apám bánik az emberekkel vagy vámpírokkal. Számára nem létezik más, mint ő maga és a családja. Neki nem fontos más, kivéve egyet vagyis jobban mondva két dolgot. Az egyik az te vagy. Tudom, furcsán hangzik mégis az apám a megszállottad lett. Téged akar és a Volturit. Ő akarja irányítani az egész világot, amit én nem helyeslek. Nem tartom helyesnek, hogy fogva tart téged, mégsem tehetek semmit sem. De ez nem lesz így mindig. Sajnos sok éven keresztül vak voltam és nem vettem észre olyan dolgokat, amik nyilvánvalóak voltak. Te egy olyan ember vagy, aki sokaknak fontos főleg a kicsi apjának. Ha nekem lenne egy ilyen menyasszonyom – nézett le a kezemre – mint amilyen te vagy, valószínűleg az őrület határán állnák, hogy nem tehetek semmit annak érdekében, hogy biztonságban légy.

- Akkor engedj el. – néztem rá könyörgően majd felültem – Kérlek, engedj el. 

- Sajnálom, de nem tehetem – nézett a szemembe – de nem fog bajod esni, ígérem. Most pihenj, hozok ételt. Ott a fürdő, nyugodtan zuhanyozz le. Ide senki nem fog bejönni. – Kezével végig simított arcomon, majd felállt és kiment. Amint meghallottam, hogy a zár kattan, azonnal felpattantam majd az ablakhoz rohantam, de rács volt rajta. 

- Hát egyedül maradtunk. De megígérem neked, hogy hazajutunk épségben. 

Vajon Edward mit csinálhat. Remélem, semmi meggondolatlan dolgot nem tesz. Jaj, kérlek istenem vigyázz rájuk nehogy bajuk essen.  

Hamon

Remélem hogy tetszett a fejezet. Meg kell hogy mondjam én ezeket a részeket imádom mindig is ezt vártam és egyszerűen csak írom meg írom lese tudod állni és úgy kell magam rávenni hogy a másikakhoz is írjak. 

Remélem írtok komit. Mindig alig várom. Na de nem fecsegek tovább

Legyetek jók addig míg nem hozom a kövit. 

Puszi.