31. Fejezet

Sziasztok.

Itt is a fejezet. Remélem hogy tetszeni fog és elég hosszú lett. :) 

Jó olvasást!

Edward szemszöge:

 Szememet kinyitva rögtön eszembe jutottak azok a csodás percek, mikor Bella igent mondott. És az, ahogy testét birtokoltam. Enyém lett mindenestül. Az, ahogy csodás ajkait enyémhez érintette, miközben szorosan hozzám simult. Lassan simítottam le róla azt a ruhát melyben olyan csodálatosan nézett ki, hogy minden férfi azonnal a lába elé vetné magát. Az, ahogy selymes bőrének minden négyzetcentiméterét végigcsókoltam. Oly szorosan öleltem magamhoz és reméltem, hogy most már sohasem válunk el. Szívem, mely már oly régóta halott mintha megdobbant volna akkor, mikor elfogadta a gyűrűt. Életemben nem voltam olyan boldog hogy a feleségem lehet, és hogy az örökkévalóságot velem tölti. Mégis itt hagyott. Még érzem magamon csodás illatát, csókjának csodás izét ajkamon és testemet elönti a hiány, amit ő okoz. Lassan öltöztem fel, miközben azt a helyet néztem, ahol boldog voltam életem szerelmével pár percig és még mindig nem tudtam elhinni, hogy itt hagyott. Reménykedem, hogy még a házban van így gyorsan futottam hazafelé. A remény egyre nagyobb bennem, mégis tudom, hogy nem szabadna elbíznom magam. Olyan gyorsan futottam, ahogy csak tudtam. Beérve a házba családom döbbent tekintetével találtam szemben magam. 

- Edward mégis mi történt – jött közelebb anya, az arcán aggodalom tükröződött. 

- Bella? – néztem rájuk reményteljesen.

- Nincs veled? – Alice hangja döbbent volt. Fáradtan ültem le a kanapéra, még annak ellenére is, hogy nem voltam az. Hajamba túrtam és fejemet lehajtottam. Hát elment. Itt hagyott, ahogy mindig is mondta.

- Edward mi történt? – ült le mellém Rosalie, miközben kezét hátamra simítottam. Dühös voltam rá, amiért ezt csinálta. Dühös voltam, amiért elhagyott miközben szeret. De mégis miért? 

- Elment. Itt hagyott. 

- De mégis hogyan? Talán rosszul sikerült az este? – nézett rám kérdőn Jasper, akinek arca eltorzult a fájdalomtól, amit belőlem érzett. 

- Minden jól ment. Nagyon tetszett neki a hely és jól éreztük magunkat, majd megkértem a kezét. 

- És mit mondott? – nézett rám kíváncsian Rosalie.

- Semmit, de a gyűrűt felhúztam az ujjára és a tetteiből azt vettem ki, hogy ez igent jelent.

- Milyen tetteiből? – nézett rám értetlenül Emmett. Felhúztam a szemöldökömet és vártam, hogy leessen neki, ami meg is történt.

- Ja, hogy úgy érted – mondta eltűnődve.

- Úgy - vágtam rá. 

- És mi történt utána? – próbált tovább faggatni Alice

- Csak csendben feküdtünk, majd egyszer csak Bella teste megmerevedett és már nem is éreztem semmi. Valahogy elaltatott. 

 

- Velünk is ugyan ezt tette fiam – tette apa vállamra a kezét. Rosalie pedig folyamatosan a hátamat simogatta, hogy valahogy sikerüljön kicsit megnyugtatnia, de ez is csak rá emlékeztetett. Bella Rosalie miatt lett olyan, amilyen most. Kedves és érdekli, hogy mi van másokkal. 

- Tudtam, hogy itt fog hagyni. Mindig mondta, de annyira reméltem, hogy sikerül meggyőzni. Nem tudom elhinni, hogy itt hagyott, hogy nincs mellettem. Az a két hét mind felesleges volt, mert elment és itt hagyott és még csak meg sem mondta, hogy pontosan miért – keltem ki magamból.

- Edward Anthony Masen Cullen. Hogy mondhatod azt, hogy felesleges volt – csattant fel Alice – ha igazán szereted, akkor minden egyes pillanat ajándék volt vele. Én mindig láttalak titeket. Mindig ott volt az a fény a szemetekben és esküszöm még életemben nem láttam olyanokat, mint amilyen ti ketten vagytok – mondta, majd eltűnt és egy borítékkal a kezében tért vissza. Megfogta a kezemet, majd belehelyezett egy apró tárgyat. Amikor megnéztem mi az, érzelmek sokasága öntött el. 

Emlékszem mikor anyám a kezembe nyomta. A fájdalmak ellenére is mosolygott és próbálta nem kimutatni a fájdalmait. Csodás hangját még most is hallom és magam élőt látom meggyötört, de csodás arcát. Megígértette velem, hogy ezt a gyűrűt annak a lánynak fogom odaadni, akit szívből fogok örökké szeretni. Emlékszem mikor felhúztam Bella ujjára, annyira boldog voltam, mégis ennek a boldogságnak csak egy része van meg. 

 - Nyisd ki – adta a kezembe a levelet. Kérdőn néztem rá, mire csak bólintott. Lassan és egyben félve nyitottam ki a levelet. A benne lévő lap ketté volt hajtva és amint szétnyitottam, rögtön felismertem Bella kézírását. Nagy levegőt vettem, majd elkezdtem olvasni.

- Kedves Edward 

- Ha nem szeretnéd, nem kell hangosan felolvasnod. Biztosan személyes. – Anya már csak anya. 

- Nem. Szeretném hangosan is felolvasni – mondtam majd ismét elkezdtem. 

Kedves Edward. 

Nem is tudom, hogy kezdjem. Sejtem, hogy most mi zajlik le benned. Csalódtál bennem és haragszol. Azon sem csodálkoznék, ha már nem szeretsz. Amit tettem az borzalmas, ha azzal a szemmel, nézzük, amivel Te látsz engem. Talán felmerült benned az a kérdés, hogy mindez játék volt? Nem is szerettelek? De az irántad érzett szerelmemet senki sem kérdőjelezheti meg, mert az az egyetlen, ami törhetetlen. Ez a szerelem volt az ok, amiért elhagytalak és nem csak téged, de az egész Cullen családot. Talán megérthetetlen és felfoghatatlan, hogyha ennyire szerettelek titeket, hogy voltam képes elmenni. És erre a válasz az, hogy nagyon nehezen. A szívem megszakadt abban a pillanatban, ahogy otthagytalak a parton. De meg kellett tennem, mert az életetek múlt rajta. Sajnos nem könnyű az életem és ezt a harcot magamnak kell megvívnom úgy, hogy közben senkinek se essen bántódása.  A szüleim gyilkosa most rám vadászik és feltett szándékom, hogy megöljem, még ha közben meg is halok. Életem legboldogabb pillanata az volt, mikor letérdeltél elém és megkértél arra, hogy töltsem veled az örökkévalóságot. Mert abban a pillanatban olyan boldog voltam, mint a földön senki más. Akkor, abban a pillanatban elfelejtettem mindent, minden jót és rosszat, mert csak a közös jövő volt szemeim előtt, amit veled élhettem volna le. Mégis vissza kellett, hogy térjek a valóságba. Bárcsak minden olyan egyszerű lenne, ahogy elképzeltük és csak egyszerű emberek lennénk, de nem így van. Tudnod kell, ha mindez nem lenne, boldogan mennék hozzád az első adandó pillanatban. Mert annál nagyobb boldogság senki számára sincs, mint mikor azzal az emberrel élheti le az életét, akit tiszta szívéből szeret. Talán semmi jogom, de mégis szeretnék kérni tőled valamit, mert mikor elmentem a szívem nálad hagytam és oly nagy üresség tátong szívem helyén, melyet minden nap megdobbantottál, hogy abba majd bele pusztulok, de a tudat ott van, hogy élsz és nem esett semmi bántódásod. Kérlek vigyázz a szívemre, amit már réges-régen elloptál. Minden egyes pillanatra emlékezni fogok, amit együtt töltöttünk és remélem, ha egyszer majd megbocsátasz, boldogan emlékezel Te is az együtt töltött pillanatokra. 

Szeretlek örökké és még azután is. Csókol a Te Bellád. 

A szavak akaratom ellenére sem jöttek a számra. Most már mindent értek. Jaj Bella, hogy lehettél ilyen bolond, hisz segíthettünk volna. 

- De hisz miért nem szólt? Segítettünk volna neki – mondta Alice teljesen kétségbeesetten.

Szegény Bella. Már mióta üldözi az az idióta. Hát sohasem lehet boldog. Ha előbb mondja el a többieknek, akkor talán tudtunk volna közösen segíteni még mielőtt tönkreteszi az életét és elhagyja Edwardot. – Jasper gondolatai üvöltöttek felém.

- Hogy mi? – Álltam fel a helyemről, majd dühösen indultam felé. – Te tudtál róla, hogy üldözi az a vadbarom és nem szóltál róla? – Emm még elkapott, mielőtt Jasperhez érhettem volna. 

- Mi? – nézett mindenki Jasperre döbbenten. 

- Igen tudtam róla, de Balla megígértette velem, hogy nem szólok. Edward, Emmett. Emlékeztek arra mikor éppen a többiek baseballoztak és ti pedig engem terítettetek le és akkor rohant Bella hozzám ijedten? – nézett ránk kérdőn mire csak bólintottunk. – Akkor, míg egyedül itthon volt egy vámpír meglátogatta, akit a szülei gyilkosa küldött. Kikerülte Bella pajzsát és egy olyan képet vetített neki, amiben én miatta meghalok. Teljesen kikészült és kimerült. Azért volt folyton velem, mert félt, hogy megtörténik az, amit látott. Hiába biztosítottam, hogy nem lesz bajom és ezt ő is tudta, mégis a lelke sérült és egyszerűen úgy érezte, muszáj mellettem lennie még akkor is, ha félreértitek. – Szavai mélyen beleégtek elmémbe és nem tudtam elhinni. Hogy lehet ez? És én meg féltékenykedtem. Rá kellett volna, hogy jöjjek. Ha jobban ismerem, akkor rájöttem volna és még most is velem lehetne. 

- Folyton kapott leveleket ettől a férfitől, amik után Bella mindig kikészült. Tudom, el kellett volna mondanom, de nem tehettem. Ez nem az én feladatom. Az ő élete és hiába próbáltam rávenni, hogy mondja el nektek, nem hallgatott rám. Nem akarta, hogy a család belekeveredjen. Főleg nem te – nézett rám. Hát ezért csinált mindent. Hogy lehet egy ilyen helyzetben is ennyire törődő? Hogy védhet folyton minket?

- Rosalie, kérlek, azonnal hívd fel Janet, hogy próbáljanak kicsit késni, hogy mi érjünk oda előbb – néztem testvéremre, aki már ment is a telefonért.

- Mi a terved fiam? – nézett rám apa kérdőn.

- Mindent helyrehozok. 

Bella szemszöge:

Búskomoran meg sem szólalva haladtunk Volterra felé. Semmire sem vágytam jobban, mint arra, hogy az oly régóta nem látott szobámba bezárkózhassak a fájdalommal és a gondolataimmal. Még mindig érzem magamon Edward csókjait és érintéseit. Még mindig érzem azt az érzést, mikor Edwardnak adtam magam és azt hiszem, ezt sohasem fogom elfelejteni. Életem első igaz szerelme, akinek mindenem odaadtam. A szerelmem, a lelkem a testem és a szívemet is. De nem bánom, mert egy olyan ember, vagyis vámpír kapta mindezt, aki megérdemelte. Furcsán fájt az ujjamon a gyűrű helye, amit hacsak pár percig, vagy pár óráig is viselhettem, mégis a magaménak tudtam.

Jane rengetegszer próbált kiszedni valamit belőlem, de sosem voltam olyan állapotban hogy elmondjam neki. A sokk, ami még mindig uralta testemet, megbénítót. Persze mozogni képes voltam, de a beszédre nem igazán. 

Ha nem lenne mindez, akkor éppen most mesélnénk el, hogy Edward megkérte a kezemet. És olyan boldogok lehetnénk. De mindez csak egy álom. Ami talán csak akkor valósulhat, ha megöltem azt a férget. Jane éppen telefonalt, de nem igazán figyeltem oda. Most nem akartam semmire sem gondolni. 

- Bella – lépett mellém Jane, miközben kezét vállamra tette – tudom, hogy már otthon akarsz lenni, de Aro megkért, hogy az egyik városban van egy család, aki elfogott egy nomádot, akit meg kell néznünk. – Miért pont most? Nem tudott volna valaki más jönni? De Aro nem tudhatja, hogy most nem vagyok a toppon, és érthető, ha már egyszer erre járunk, akkor elvégezzük a kötelességünket. De honnan tudja, hogy már elindultunk? És miért nem küldte Felixet vagy Demetrit? Talán rájött, hogy már nem kell folyton mindentől megvédenie? Remélem, hogy ez az oka és nem az, hogy otthon valami baj van. 

- Persze menjünk.

Hamar végeztünk a családnál és mivel a nomád majdnem felfedte a titkunkat, Jane meg akarta ölni, de a család megesküdött, hogy nem fogják hagyni, hogy tovább öljön nyilvánosan. Jannel közösen arra a döntésre jutottunk, hogy életben hagyjuk, de még később visszajövünk ellenőrizni, hogy minden jól ment e. Amikor újra elindultunk, Jane ismét megpróbálkozott azzal, hogy kiszedjen belőlem valamit.

- Bella mégis mi történt? – Talán itt az ideje, hogy elmondjam.

- Minden olyan szép volt. A part, a gyertyák és az, amikor megkérte a kezem.  Egy mesebeli álom, amire minden lány vágyik. Olyan boldog voltam és mikor felhúzta a gyűrűt elmondhatatlan érzés volt. Minden, ami ott történt csodás volt. Együtt lehettem azzal, akit szeretek és nagyon boldog voltam. Mindaddig míg... meg nem láttam őt. Ott állt az erdő szélén és tudtam, ha nem hagyom ott Edwardot és a többieket, akkor megöli őket csak azért, hogy engem megszerezzen. És tudod mi a legszörnyűbb? Hogy végig ott volt.   Életem legszebb pillanatait nem csak szerelmemmel osztottam meg, hanem azzal a féreggel is, aki megölte a szüleimet. Minden nap kísért, minden egyes nap látom magam előtt, ahogy megöli a szüleimet. – Szemeimből patakokban folytak a könnyek miközben szorosan Janehez bújtam. Miért? Isteneim miért kell, hogy megkeserítse az életemet? De mindezért meg fogom ölni, ha addig élek is. 

- Annyira sajnálom. – ölelt magához szorosan.

- Kérlek, ne mond el Aronak. Ha megtudja, hogy engem akar, akkor még valami meggondolatlanságot tesz. – Néztem fel rá könyörgően. 

- Hogy kérhetsz tőlem ilyet? Arra esküdtem, hogy minden áron megvédelek, és ha ehhez az szükséges, hogy szóljak Aronak, akkor megteszem. Bella a te életed oly fontos hogy azt felbecsülni sem lehet. Volterrában és talán még azon kívül is az életüket adnák, hogy védjenek. Te vagy a Volturi jövője. Te vagy aki megváltoztathatja a vámpírok jövőjét. – Szemeibe olyan elszántság és akarat csillogott, mely meginogtatta elszántságomat. - Bella tudnod kell, hogy a Cullen családban mindenki tudott arról, hogy Edward és te szeretitek egymást és mindannyian benne voltunk abban, hogy ti egy közös estét töltsetek el Edwarddal. Mindenki reménykedett benne hogy meggondolod magad és ott maradsz azzal, akit szeretsz. De ha tudtam volna, hogy az a szemét nem halt meg 50 éve azon a réten, esküszöm neked, hogy addig üldöztem volna, míg meg nem hal. Szeretlek, mert a testvéremnek érezlek. És mindig is csak a jót akartam neked. De hamarabb el kellett volna mondanod. 

- Azért mondjam el, hogy majd valaki miattam sérüljön meg? Azt akartad volna, hogy a testőrségből a barátaink közül valaki meghaljon? Mert én nem. Nem fogom hagyni. Az az őrült megfogja kapni amit akar, de esküszöm, hogy azt fogja kívánni, bár sosem ismert volna. 

Kiborulásunk után nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Mindkettőnknek igaza volt, ezt be kell látnom. De sosem fogom megengedni, hogy valakinek baja essen miattam. Nem vagyok több egyszerű vámpírnál. Nem vagyok különleges. Nem vagyok jobb, mit mások. 

Volterrát megpillantva szívemet elöntötte a melegség. Lassan a nap is lenyugvóba volt az időeltolódás miatt. Valahogy innen a futás is könnyebb volt. De a honvágy, ami Forks felé húzott egyre nagyobb volt. Azt a kis városkát már az otthonomnak tartottam. Hiányzott az erdő illata, az eső, a felhős égbolt és a Cullen család. Azonban mindezt jó mélyre kell ásnom. A nagykapu előtt megállva csak bámultam azt, ahol életem egyik része elkezdődött és ahol most ez a rész le fog zárulni. De ahogy mondják, ha egy ajtó becsukódik, egy másik kinyílik. Bár már sosem leszek ugyan olyan, mint amilyen akkor voltam mikor kiléptem a biztonságot nyújtó falak közül. Janere pillantottam, aki maga is a kaput bámulta. Neki is nagyon hiányzott ez a hely, még akkor is, ha sohasem említette. Lassan kitárult, majd egyszerre léptünk be rajta. Az őrök meglátva azonnal meghajoltak. Tiszteletük jeléül. Hát ismét elkezdődik ez az udvarias viselkedés, amiben a Cullen családnál Edward részesített néha. Fejemet megráztam, nem szabad rá gondolnom. De a szívem helyén lévő fájdalom öröké emlékeztetni fog. Velünk szemben már ott állt Felix, Demetri és persze Alec is. Arcomra mosoly kúszott, most először, mióta eljöttünk. Jó volt újra látni őket. 

- Végre, hogy itt vagytok. – Lépett előre Felix, aki szorosan karjaiba zárt, míg Alec Janehez lépett és őt is jó ilyen üdvözlésben részesítette. 

- Jó végre megint látni. - Ölelt meg szorosan. Boldogan bújtam biztonságot nyújtó karjaiba. 

- Most már én jövök. – Lökte el Felixet Demetri, majd ő is jó szorosan megölelgetett, ahogy az utána következő Alec is.

- Annyira örülök, hogy újra láthatlak titeket. – Néztem rájuk boldogan.  

- Mi is nagyon örülünk. De menjünk, mert a lányok már nagyon várnak a szobádba. És amint kinyílt a szoba ajtaja Heidi és Renata azonnal a nyakamba vetették magukat. Csak Felixnek köszönhető, hogy nem vágódtunk el, mivel megtartott minket. 

- Jaj Bella, annyira hiányoztál. – Mondta Heidi, akinek hangja megremegett a könnyek nélküli sírástól. 

- Nekem is nagyon hiányoztatok. – Öletem őket annyira szorosan magamhoz, amennyire csak tudtam. 

- Lányok, elég. Bellának el kell készülnie. – Szakította meg Alec a nagy ölelkezést. Értetlenül néztem rá. Mégis miért kellene nekem elkészülnöm, hisz csak most értem vissza. Kérdő tekintettem láttán azonnal elkezdett magyarázkodni. 

- Tudod jól, hogy évente csinálunk egy nagy fotót mellyen minden Volturi tag rajta van, így most ismét megcsináljuk, és ahhoz, mint minden alkalommal, mindenkinek ki kell csípnie magát. Aro szeretné, ha most kivételesen senki nem a Volterrai kötelező viseletben lenne, hanem a férfiak öltönyben, míg a lányok gyönyörű ruhában. – Magyarázta el nekem Alec, mire a többiek csak fürgén bólogattak. 

- Én személy szerint szívesebben viselném a kötelező öltözéket, mint a pingvin jelmezt. Biztosan nem lehet valami kényelmes. – Szólalt meg Felix. Ezen csak mosolyogni tudtam. Már nagyon hiányoztak, de Felix olyan, mint Emmett. Mindig csak a komolytalanság. Arcom elkomorult, amikor felvillant előttem Emm mosolygós arca. Gyorsan erőltettem arcomra egy halvány mosolyt, mielőtt a többek észrevették volna. 

- Na, akkor nyomás. Nemsokára találkozunk. – Intett Demetri, majd mindhárom fiú elment. Mi lányok bementünk a szobámba és arcomra akaratlanul is őszinte mosoly kúszott. Szerettem ezt a szobát. Annyi emlék fűz ide és semmi nem változott. Csak annyi volt már hogy a szekrény ajtajára valószínűleg a ruhám volt felakasztva, ami egy fóliába volt benne így nem láthattam, hogy pontosan hogyan is nézhet ki. A lányok a fürdőszobába tereltek, ahol gyorsan végeztem. 

A lányok megcsinálták a hajam és ki is sminkeltek. A hajamat hullámokban omlott a hátamra és a derekamig leért. A sminkem pedig szürke lett. És végül pedig a ruha. Mivel a lányok rám parancsoltak így végig be volt csukva a szemem, hogy nehogy megláthassam.   Már nagyon kíváncsi voltam, hogy pontosan hogy is festek. Ez a készülődés segített elvonni a figyelmemet Edwardról és a hiányáról, de a fájdalmat, amit mindig érzek és mindig is fogok nem tudta elfelejtetni velem.

Lassú tempóban haladtam a nagyterem felé egyedül a folyosón. Cipőm hangosan kopogott a kihalt folyosón, míg már a gyönyörű ruhámban tündököltem, melyet rám adtak a lányok a gyönyörű tiarámmal együtt, melyet általában csak akkor hordok mikor valami különleges esemény van. Életemben nem láttam még ilyen gyönyörű ruhát, mint amilyen most rajtam van. 

 Bella ruhája 

Bella sminkje

Bella tiarája 

Bella cipője

Most, így egyedül tört rám ismét az, hogy mennyire is hiányoznak. Edward csókja és érintése. Az ott töltött napok és az, hogy Edward menyasszonya legyek. Mit nem adnék, ha most mellettem lenne. Hogy egyszer majd megbocsásson és ő is boldogan emlékezzen vissza arra a két hétre, amit titokban együtt töltöttünk. De hogy is gondolhatta, hogy megkéri a kezem? Mi lett volna Tanyaval? Miattam ment volna tönkre az élete? Sajnos nem volt időm tovább gondolkodni ugyanis a nagy ajtó elé értem, ami mögött már ott volt a családom. Nagy levegőt vettem és összegyűjtöttem minden erőmet. Nem mutathatom ki előttük, hogy mit is érzek. Bólintottam két őröknek, akik meghajoltak előttem, majd kinyitották az ajtót. 

Az arcomra varázsolt állmosoly lefagyott. Szívem elkezdett hevesen dobogni. Forró könnycsepp folyt végig arcomon. Megdermedt testembe visszatért az élet. Szemeimből a könny egyre gyorsabban folyt úgy, hogy már látni sem láttam semmit. Ott állt Ő. És csodálatosan festett az öltönyében. Körülötte megannyi vámpír, aki mosolyogva nézett felém, csakúgy, mint Edward háta mögött álló családom. Mind a kettő. Edwardtól jobbra ott állt Tanya, szorosan Dave karjába simulva, szerelmesen összebújva. Itt volt mindenki, akit ismertem. Arcomra mosoly kúszott és szemeimből még jobban hullottak a könnyek. Annak ellenére, hogy mindenki életét tönkre tettem, boldogok voltak. Mindenki. 

Edward nagy mosollyal nézett rám, és ha lehetséges még egyszer beleszerettem. Lábaim automatikusan indultak el és rohantam életem szerelme felé.  Amint odaértem felkapott majd szorosan magához ölelve megpörgetett. Úgy éreztem, hogy otthon vagyok, és hogy mindent visszakaptam. Hangosan zokogtam az örömtől miközben fejemet nyakába fúrtam. Hangosan tapsolt mindenki, de most nem tudtam rájuk figyelni. Edward szemeibe nézve elvesztem. 

- Annyira sajnálom. – Zokogtam hangosan, miközben folyton szemébe néztem.

- Ssss. Szeretlek örökké és még azután is. – Suttogta ajkamba ugyanazokat a szavakat, amiket én is írtam a levélbe. Szívem hevesen dobogott mellkasomban. Lágyan ajkait enyémre nyomta és én készséggel viszonoztam. A taps most sokkal hangossal lett, én pedig nagyon boldog voltam. Ott voltam életem szerelmének karjaiban. Edward lassan elvált ajkaimtól, majd szemembe nézve lassan letérdelt elém. Sosem hittem volna ezt. Sosem hittem volna, hogy egyszer tényleg igazán boldog lehetek. 

- Isabella Marie Swan Volturi. Ismét felteszem azt a kérdést, melyet egyszer már feltettem és remélem, hogy a válaszod igen lesz – mélyen a szemembe nézett, majd lassan de határozottan ejtette ki a szavakat – Velem töltenéd az örökkévalóságot? –Szememből az örömkönnyek hullottak, amint elképzeltem közös jövőnket. 

- Igen. –Ezt a mosolyt sosem fogom felejteni. Felhúzta ujjamra azt a gyűrűt, amit az ágyán hagytam, majd ismét felkapott és megpörgetett levegőben. 

- Együtt mindent legyőzünk, ígérem. Semmi nem állhat az utunkba, mert örökké foglak szeretni.

- Örökké – erősítettem meg majd ismét csókban forrtunk össze. 

Írjátok meg hogy milyen volt. És örülnék ha kicsit többen írnátok. Eléggé elszomorított hogy ilyen kevesen írtatok. Ez az egyik oka hogy nem hoztam hamarabb. Remélem hogy tetszett mert én már nagyon vártam ezt a részt. Azért köszönöm annak a pár embernek aki írt az előzőhöz komit és a pipákat is köszönöm :)

Írjatok komit és legyetek jók. :D  

Puszi