30. Fejezet

Sziasztok.
Itt is a következő fejezet. Nekem az a fejezet nagyon sokat jelent ezt vártam a legjobban és remélem hogy nem lett rossz. Borzasztóan hálás lennék ha ehhez írnátok komit még azok is akik nem szoktak. Jót rosszat bármit csak írjatok.

Aki esetleg még nem olvasott volna Krisztina blogjáról annak szeretném ajánlani. Nekem nagyon tetszik a Robstenes sztori és nektek hála egyre több olvasója van. Aki eddig még nem néztem meg az tegye meg. :)

30. Fejezet.

Elérkezett hát ez a nap is. Emlékszem mikor beléptem a Cullen ház ajtaján még nem is számítottam arra, hogy mi minden vár itt rám. És habár lelkemben kétségek és félelmek voltak, kész voltam egy olyan család megismerésére, akik megváltoztathatják az életemet. Volt egy családom, akik szerettek, és mindent megtettek volna értem és mégis a sors volt hozzám oly kegyes, hogy kaptam még egyet. Annyi barát és családtag állt mellettem mindig, mint amennyire sosem számítottam. Megtapasztaltam azt az érzést, mely eddig nem adatott meg, ez pedig a szerelem, mely egy örökkévalóságra szól. Az igazi szüleim nem lehetnek velem, és nem tudják velem átélni az örömöt, a boldogságot és a fájdalmat és habár minden nap gondolok rájuk, hálás vagyok, amiért megismerhettem a Cullen család minden egyes tagját. 

Az a szeretet, amit ők képesek adni, néha felfoghatatlan, mégis ráébredek, hogy lehetséges és ők azok a vámpírok, akiknek ha eljön az idő, egy olyan helyen lehetnek, ahol méltó számukra.

Nem tudom, mennyit fogok élni még ezen a Földön, de abban biztos, vagyok, hogy ezt a két hetet semmi áron sem fogom elfelejteni. 

Edward arca villant fel előttem, kinek aranyszemei mindig oly fényesen ragyogna akárcsak a csillagok az égen, ha meglát. Szívemet képes felmelegíteni és olyan dolgokat veszek észre melyeket eddig nem. A szerelem az, ami észreveteti, hogy a világ nem egy egyszerű dolog melyben a napok jönnek egymás után és mi sodródunk az árral.

 Ez egy olyan világ, ahol ugyan vannak gonosz dolgok, mégis kitutod őket kerülni, mert a szerelem akkora erőt ad, amivel képes lennél leigázni mindent. És pont ez miatt a szerelem miatt kel elengednem őt. Mert inkább elhagyom, minthogy az életét veszítse miattam. És akkor, ha már minden gonosz démont legyőztem, ami kísért visszatérek hozzá. Szemeimet kinyitva, melyből azonnal kiserkent egy könnycsepp, végig néztem a szobán. Minden egyes dolog hiányozni fog innen.

Láttam magam előtt, ahogy Edwarddal csókolózom ebben a szobában és minden egyes pillanatot, amit vele töltöttem. 

Amikor valaminek vége szakad nem az keserít el igazán, hogy vége. Hanem az amikor visszagondolok az addig eltöltött percekre hogy milyen is volt a kezdetek kezdetén mikor még szívem üres volt és arra várt hogy megtaláljam azt a személyt akiért megszülettem. Arra mikor még nem éreztem az, hogy igazán tartozom valahová.  Arra mikor először léptem be szobámba, vagy mikor először sakkoztam Jasperrel vagy éppen harcoltam Emmettel. A vásárlásokra, melyekre oly nagy hévvel ráncigált el a pöttöm Alice. Még a kínkeserves órák is hiányozni fognak, amiket a plázákban töltöttünk. 

Ez a nap talán olyan mintha életem legutolsó napja lenne. És valóban az. Mert amint kiteszem, innen a lában egy új élet kezdődik a Cullenék nélkül. Hiába záródik be egy ajtó, kinyilallik egy másik mégis én a legelső ajtó mögött maradnék. 

Ugyan a szívem visszahúzott az ágyra, hogy még maradjak, mert talán akkor nem telik olyan gyorsan minden. Mert amint kilépek, ebből a szobából valóságossá válik minden. Oda sem figyelve arra, hogy mit csinálok, tettem a dolgaimat és mire csak egy pillanatra is, de feleszméltem gondolataimból már fel voltam öltözve és az ajtó kilincsét fogtam. Hát elérkezett ez a pillanat. Sosem féltem semmitől, igazán, mert ha kell, egymagam harcolok kétszáz vámpír ellen. Ez mégis nehezebb volt. Itt újra egy családdal kevesebb leszek, még ha most én hagyom is el őket és nem ők engem. Talán ezért is olyan nehéz. Átéltem már, ahogy elveszítem a szeretteimet és most ugyan ez lesz. De ha nem én hagyom el őket, akkor más venné el. Inkább meghalok, mintsem bajuk essen nekik. Kilépve a szobából egyenesen a lépcső felé vettem az irányt. 

A nappaliban, csendben ült mindenki, mintha csak engem vártak volna. Amint előttük álltam szembesülnöm kellett szomorú arcukkal. Ez volt az, amit ma nem szerettem volna látni. 

- Még nem búcsúzkodok, hisz annak még nincs itt az ideje. Ahogy annak sincs, hogy mindannyian szomorúak legyetek. Nem akarok rátok úgy emlékezni, hogy arcotokon bánat van. Mert szeretném ezt a napot veletek tölteni úgy, mint amikor idekerültem. Azt akarom, hogy az egész ház zengjen Emmett nevetésétől és nem túl vicces tréfáitól. Hogy a sakktáblán kikopjanak a kockák, mert annyiszor fogom legyőzni Jaspert. Azt akarom, hogy a ház körül alig legyenek fák a bunyók miatt, amit a fiúk csinálnak. Hogy a konyhában mennyei illatok szálljanak, amit Esmével együtt csinálunk, ételek az árvaházba kerüljenek. Hogy Rosalie egész nap mosolyogjon azon, hogy a férje milyen gyerekes is és hogy ennek ellenére mennyire imádja. Szeretném látni, ahogy Alice a férjének súg, hogy a játékban győzhessen, megjegyzem mindhiába. Hallani akarom Edward csodás zondorajátékát. Sajnálom, hogy Tanya nincs itt, mert elment a családjával, mert ugyan bármennyire is ellenszenves volt az első pillanatokban, mégis ő is hiányozni fog. Carlislet, amint rá szól a gyerekeire, hogy óvatosabban hisz annak ellenére, hogy vámpírok vagyunk még az ő gyerekei – mondtam nevetve miközben szemeimből könnyek hullottak. - Ezt szeretném látni, ahogy most mosolyog mindenki – néztem rajtuk végig – ez az hogy én megismertelek titeket. 

Jane mellém állt majd szorosan megfogta a kezem és együtt néztünk a Cullen családra. Neki is rossz, hogy elmegyünk, ebben biztos vagyok. Már ő is a családjának tekinti őket. Rámosolyogtam Janere, majd elengedtem kezét egy agy nagyot tapsoltam a kezemmel. 

- Most pedig nyomás. Emm akarsz velem bunyózni? – néztem rá kihívóan. 

- Naná, húgi. Úgy elverlek hogy ezt ha nem lenne vámpírmemóriád akkor sem felejtenéd el. 

- Már alig várom – mosolyogtam rá.  A következő pillanatban már kint is voltunk egymással szemben. Persze Esme és Carlisle figyelmeztette Emmettet, hogy óvatos legyen, de tudom, hogy Emmett pont olyan lesz, mint amilyen szokott.

- Na, kezdhetjük? – Néztem rá kérdőn.

- Naná...

Mindenkivel töltöttem egy kis időt, az Emmettel való bunyózás után, na meg persze miután lezuhanyoztam, ugyanis elkezdett szakadni az eső és én mindenhol sáros voltam. Most megengedtem Alicenek, hogy ő válassza ki a ruhát, amit nagy örömmel meg is tett.  A nap további részében is folytattam azt, amit egész eddig. 

Minden egyes percet, amit velük töltök, fejembe vésem, hogy onnan eltűnni ne tudjanak. És tudom, nem szabadna arra gondolnom, hogy lassan elmegyek, mégsem tudok gátat szabni gondolataimnak. Mert mikor látom, hogy Emmett és Jasper a kanapén ülnek és viccelődnek egymással akkor tudom, hogy minden apró kis mozdulatuk hiányozni fog. 

Edward a zongorához lépett majd lassan elkezdett játszani. Minden egyes billentyű lenyomása egyre nehezebbé tette szívemet. Látni, ahogy erős kezei a billentyűn óvatosan mégis határozottan játszanak.

Az, mikor elveszíted a szerelmedet, fájdalmas, mégis akkor jövünk rá, hogy milyen bolondok voltunk. Mert van, ahonnan már nincs visszaút. És mikor szerelmed sírja fölött állsz, akkor jössz rá, hogy a szerelemnél nincs fontosabb. Szemeimből könnyek hulltak és éreztem, hogy valaki átkarol. Edward játéka egyre lassabb lett, ezzel is figyelmeztetve, hogy lassan itt a vég. Az utolsó billentyű hangja sokáig hallatszott nyomatékosítva ezzel a zene végét. 

Elléptem Jane mellől, aki szorosan ölelt mindvégig, majd Edwardhoz mentem. Kezeit megfogva felállítottam, majd szorosan hozzá bújtam. Magamba szívtam kellemes napfényillatát és próbáltam mélyen elzárni magamba, hogy emlékezzek rá. Nem zavart, hogy a többiek előtt ölelem. Mert ebben semmi különös nem volt. Lassan elengedtem, miközben szemeibe néztem, majd elmosolyodtam. 

- Gyere Bella – mondta Rosalie, majd karon ragadt és elkezdett húzni a lépcső felé. Szemeimet nem bírtam levenni Edwardéról, ő viszont csak elmosolyodott és valami olyasmit mondott, hogy hamarosan találkozunk. Rosalie egyenesen a szobámba vitt, ahol az ágyon már ott volt egy gyönyörű szép ruha. Kék volt, a jobb oldalán pedig néhány helyen kövek csillogtak. Ámulva néztem a ruhát és a hozzá illő cipőt. Nem értettem, hogy miért van ez ide kitéve.

- Megyünk valahová? – néztem értetlenül Rosalira. 

- Mi nem, csak te. Menj, zuhanyozz gyorsan le – habár semmit sem értettem mégis elmentem zuhanyozni. Egész végig az járt a fejembe, hogy vajon mit tervelhettek ki. De sehogy sem tudtam rájönni mi lehet az. Amint végeztem, kimentem, majd felöltöztem. Rosalie folyamatosan mosolygott és nem akart semmit sem elárulni. A hajamat begöndörítette majd hagyta hátamra lógva. Egyre izgatottabb lettem, még így is, hogy semmit nem tudtam. Odakint már egyre sötétebb lett, a nap ugyan még fent volt, de már nem sokáig. 

 

- Kész is vagy – állított fel Rosalie, majd végignézett rajtam. Mikor szemeink találkoztak, büszkeséget láttam bennük és csodálatot. Szemeimet elöntötték a könnyek arra a gondolatra, hogy már nem láthatom többet, a világ leggyönyörűbb nőjét, akit a testvéremnek mondhatok – gyönyörű vagy – odalépve hozzá szorosan megölelt. Teste elkezdett rázkódni, és könnyek nélküli sírásba kezdett.  Hátát simogatva próbáltam megnyugtatni, kevés sikerrel. 

- Ígérj meg nekem valamit – távolodott el tőlem kicsit. Bólintottam és kíváncsian vártam mit is kér – bármi történjék is ma este, próbálj a szíveddel gondolkodni és ne az eszeddel – tette kezét szívemre – ígérd meg nekem – hangja a sírástól remegett. 

- Megígérem, de kérlek, ne sírj – öleltem meg újra majd kopogtattak az ajtón. Jane dugta be a fejét rajta, majd Rosaliera nézve bólintott. Nem kérdezett semmit csak elment. 

- Gyere – fogta meg kezem újra Rosalie, és ismét elkezdett húzni egyenesen le a nappaliba. Mindenki ott volt, felsorakozva vártak. Mindegyikük arca boldogságtól derült. 

- Szeretünk kincsem – ölelt meg Esme és Carlisle jó szorosan. Mellettük állt Jasper és Alice, akik biztatóan néztek rám, majd ők is jó szorosan megöleltek. Miután Alicék elléptek, Emmett állt meg előttem. 

- Én leszek ma este a taxid csak aztán nehogy hiába csináljam ezt – mosolygott rám. Ebből a mondatból semmit sem értettem, amit valószínűleg ő is kiolvasott a szemeimből – nem baj, ha nem érted, mert nem sokára úgy is rájössz. Szemeim előtt hirtelen elsötétült minden majd éreztem, hogy valami selyem ér bőrömhöz. 

- Ne félj, nem lesz semmi gond – mondta Emmett, majd már karjaiban is voltam. Szorosan kapaszkodtam a nyakába, nehogy leessek. Szívem egyre hevesebben vert a rám váró dolgok miatt, melyekről semmit nem tudok. 

- Tudod Bella – szólalt meg halkan Emmett, miközben futott –örülök, hogy eljöttél hozzánk. És örülök, hogy a húgomnak mondhatlak – lassított le. Halottam a víz morajlását és a sós illatot így a tengernél lehetünk valahol – ne feledd, egy ember döntése képezi sok ember sorsát – tett le, majd arcomra nyomott egy puszit és eltűnt.

 Éreztem magamon valaki tekintetét így levettem szememről a selyemkendőt. A távolba Edward alakja tűnt fel, aki öltönyben állt az erő szélén. Lassan kezdtem el felé lépkedni majd minél közelebb kerültem hozzá, annál gyorsabban mentem.  Elé érve azonban megálltam. Szemeiben annyi minden volt, hogy felsorolni is nehéz lenne mégis a legerősebb a szerelem volt.  Kezeit kinyújtotta felém és én boldogan tettem bele sajátomat. Keze selymes volt és hideg. A jól megszokott érzés újra megjelent. Közelebb léptem hozzá, s ő lehajolva illesztette össze ajkainkat. Olyan volt, mintha még sosem csókolóztunk volna. 

Hajába túrva vontam közelebb, hogy ne tudjon elszakadni. Kezei derekamon voltak és így húztak magukhoz még közelebb az összes levegőt kipréselve közülünk. Edward lassan távolodott el ajkaimtól majd szemembe nézett.  

- Gyönyörű vagy – suttogta. Kezeimet megfogva kezdett el a fák közül kivezetni. Amikor kiértünk csodás látvány tárult elénk. A lemenő nap, utolsó sugaraival megvilágította a parton lévő fedett helyet. Lampionok vették körül. A tető alatt egy kisebb asztal volt és körülötte párnák. Edwardra néztem, aki folyamatosan arcomat nézte érzelmek után kutatva rajta. Felé fordultam, majd csókot nyomtam kívánatos ajkaira. Odaérve leültünk a párnákra és egymást néztük. 

- Ezt mikor csináltátok és hogyan? – Néztem körbe ismét megcsodálva ezt a helyet.

- Mindenki segített benne – mosolyodott el miközben végigsimított arcomon.

- Kedvesek.

 - Igen azok. Tudod mindezt azért csináltam, hogy meggyőzzelek. Tudod, hogy szeretlek mindennél jobban. Ahogy a családom is szeret. Tudod, ha elmennél, már semmi sem lenne ugyan olyan. A napjainkat úgy élnénk meg akárcsak egy zombi és ehhez nem kell jövőbelátó képesség. Csak mélyen magunkba kell nézni. Sosem hinné senki, hogy egy emberen mennyi minden múlik, pedig nagyon sok minden. Szeretném, ha tudnád, bárhova elmegyek veled, csak maradj velem. Nem bírnám ki, ha újra elveszítenélek. Mert bármennyire hihetetlen, még mikor kisebb voltál, már akkor Te voltál életem értelme. De voltam olyan hülye, hogy hagytalak elmenni. De most nem fogom ugyanezt a hibát elkövetni – lassan letérdelt elém és mélyen a szemembe nézett. 

- Isabella Swan Volturi – megtisztelnél azzal, hogy életedet velem éled le és hozzám jössz feleségül – kinyitotta a kezében lévő bársonydobozt. A gyűrű mely benne volt, lélegzetelállító. És nem tudtam mit tegyek. Szívem majd meg szakadt, hogy igent mondjak, mégis ott voltak a látomásaim. „ Igéd meg hogy a szíveddel gondolkozol és nem az eszeddel” – hangzottak fel újra Rosalie szavai fejemben. Mit súg a szívem? Azt hogy maradjak vele, mert ő az, ki boldoggá tud tenni. Szemeim először a gyűrűre tévedtek, ami immáron Edward kezében volt majd a szemeibe néztem. Remény és mérhetetlen nagy szerelem csillogott. Kezemet előrenyújtottam. És az, amit akkor láttam mindennél boldogabbá tett. Edward mosolya olyan nagy volt mint még soha. Lassan felhúzta a gyűrűt ujjamra, majd karjaiba vont és megcsókolt.

Boldog voltam, mint még soha életemben. Ennyi idő után megtaláltam a boldogságot egy olyan személyben, aki mindvégig mellettem volt.  Lassan dőltünk a párnák közé, csókunkat meg nem szakítva. Itt vagyok vele, azzal a személlyel, akit mindennél jobban szeretek, akiért életemet adnám, kezemen a gyűrűvel, mely jelzi, hogy övé vagyok egy életen át. Kezei oldalamra siklottak, egyre közelebb vonva magához. Ahol értem ott simogattam. Kezeimet zakója elejéhez vezettem majd lassan letoltam válláról. Ajkai nyakamat kényeztették, minden egyes centimétert bebarangolva. A következő pillanatban azonban már semmi nem volt rajtunk. Mosolyogva néztem szerelmem szemeibe, várva, hogy szerelmünket nem csak lékileg de testileg is megpecsételjük. Edward vállát markolva néztem szemeibe miközben összeillesztette testünket. 

Minden egyes vele töltött perc a parton, beleivódott emlékezetembe. Kizártam mindent és csak arra gondoltam, hogy örömet okozzak annak a férfinak, akit mindennél jobban szeretek. Testünk lassan ringatózott egymásnak miközben egyre forróbb, szenvedélyesebb csókokat váltottunk. Éreztem, hogy az övé vagyok mindenestől örökre. Kezeivel bebarangolt minden egyes területet, amit én mosolyogva viszonoztam. 

- Szeretlek – suttogtam ajkaiba, miközben egyre gyorsabban és vadabban mozgott testünk. 

- Mindennél jobban – hangosan felnyögtem, mikor kezeit melleimre simította. Ajkai folyamatosan haladtak lefelé nyakamról, hogy ne csak kezei tudjanak kényeztetni, hanem ajkai is. Lélegzetem el-elakadt, szerelmem kényeztetésétől. Csuklóját megfogva fordítottam magam alá, majd lassan elkezdem ringatózni csípőjén, eszeveszett lassúsággal, ezzel az örültbe kergetve őt.  Szemei testemen kalandoztak, amibe bele is pirultam. Lerántott magához így már mellkasán fekve mozogtam tovább, majd ajkamba suttogta:

- Imádom, mikor elpirulsz – majd megcsókolt, így elterelve figyelmemet ismét került felülre. Hátát karmolásztam az egyre nagyobb vágytól, míg Edward nyakamat csókolgatta.

Szemeimbe nézett majd egyszerre ért el minket a gyönyör. Edward lassan legördült rólam, majd mellkasára húzott. Nem tudom elhinni, hogy tényleg megtörtént. Úgy mosolyogtam, mint valami idióta, mégis boldog voltam. 

- Annyira örülök, hogy a feleségem leszel. Ígérem, hogy mindig veled leszek, és ha vissza akarsz menni Volterrába, hát megyek veled – fejemet felemeltem és csókot nyomtam vőlegényem ajkaira.

Hosszú percek óta ott feküdtünk egymás karjaiban, boldogan, néha pár csókot váltva és gondolatainkba mélyedve, mikor olyasmit láttam, meg ami a legrosszabb álmaimat is felülmúlja.

 Gonosz vigyorral az arcán nézett ránk. Ráébresztve arra, hogy ez nem a valóság. Hogy nem lehet Edward felesége annak ellenére, hogy mennyire szeretnék. Szemeimbe könnyek gyűltek, majd lecseppentek Edward mellkasára.

- Bella mi a… - de már nem tudta befejezni. Elaltattam, majd felülve nyugodt arcára néztem. Nekiadtam a lelkem, a testem és most a szívemet is nála hagyom. Egy utolsó csókot nyomtam ajkaira, majd végigsimítottam arcán.

- Szeretlek – szemeim elhomályosultak a bennük gyűlő könnyektől. Megszakadt a szívem, de nem tehettem mást. Felálltam, majd felöltöztem. Lassan lépkedtem arról a helyről, ahol életem legjobb pillanatait élhettem meg. A könnyeim patakokban folytak le arcomon. Utamat egyenesen a Cullen ház felé vettem, immáron szív nélkül. Amint odaértem a házban lévőket elaltattam, csakúgy mint Edwardot, kivéve Janet. 

Amikor beléptem, meglepve vettem észre, hogy a nappaliban volt minden egyes Cullen. Jane értetlenül nézett rám. 

- Bella mi történt?

- Jane, kérlek szedd össze a holmijainkat és indulj el.

- De…

- Kérlek.

- Rendben, de már összepakoltam.

- Akkor csak indulj, hamarosan én is megyek – annak ellenére, hogy nem értett semmit és szemeiben kétségek voltak, lehozta a holmijainkat, majd elindult. Lassan lépkedtem családomhoz, akik mit sem sejtve aludtak. 

Felmentem Edward szobájába, majd kezembe vettem egy lapot és egy tollat, majd írni kezdtem. Kezem meg-meg remegett és könnyeimtől sem láttam tisztán. A levelet borítéka tettem, majd gyűrűmre pillantottam. Lett volna esélyem egy jobb életre és mégis elhalasztom, de ez csak értük van. Lehúztam ujjamról a gyűrűt majd az ágyon lévő borítékra helyeztem. 

Halkan sírva hagytam el Edward szobáját, miközben az itt töltött pillanatok emlékei pörögtek le szemeim előtt. Éppúgy hogy a ház össze többi részét. Minden emlék mélyen magamba volt zárva.  A zongorára nézve elmosolyodtam. Mert majd ahányszor egy zongorára fogok nézni mindig ő fog eszembe jutni, aki képes volt meghódítani szívemet. 

Még utoljára megálltam az ajtóban és végigpillantottam családomon, akik a párjaikkal összeölelkezve aludtak. 

- Ég veletek…

Légyszi írjatok komit :)