23. fejezet

23.Fejezet.

Bella szemszöge:

Miután átöltöztem a lisztes ruhámból siettem lefelé. Alig vártam már, hogy az árvaházban lehessek. Amint leértem Esme mosolygó arcával találtam szemben magam. 

- Mehetünk – indultam az ajtó felé – A sütik? – jutott eszembe a legfontosabb dolog. 

- Itt van nálam – mondta Esme aki mögöttem állt. 

- Lehet, hogy jobb helye lenne a kukában. Nevetett fel Emmett mire gyilkos szemekkel néztem rá. 

- Emmett – szóltak rá többen is a nagy macira, ő azonban csak tovább vigyorgott.

- Most miért kell megint engem bántanotok? – kérdezte sértődötten. 

- Mert néha olyan bunkó tudsz lenni. – mondta Rosalie.

- Majd mindjárt kiderül. – mondtam majd odaléptem Esmehez és kivettem egy sütit majd beleharaptam. Számomra az ételek mindig is különlegesek voltak és nagyon szerettem őket, félvér vámpír létemre azonban felismerem, hogyha valami olyan rossz, hogy még arra sem méltó, hogy megegyük és ez most pont ilyen volt. 

- Meg kell mondjam Emmett. Nagyon ritka az amikor igazad van! – mondtam, mire egy óriási vigyor terült szét az arcán. – De ez most abba a nagy többségbe esik, amikor nincs igazad. Ez a süti nagyon is finom. – mondtam még magamat is meglepve. Emmett olyan szemekkel nézett rám, mint amilyet még sohasem láttam. A többiek is csak meglepődve néztek rám. 

- Most már viszont menjünk. – mondta Esme és megindult az ajtó felé. 

- Várj anya majd én segítek. – mondta Edward miközben elvette Esmnétől a dobozt.

- Köszönöm kisfiam. – nézett rá hálásan. Habár Esmének nem jelent nagy terhet a doboz, mert akár egy egész bútort is tudna cipelni azonban az a gesztus, hogy Edward elvette tőle a dobozt nagyon jól esett neki. 

- Aztán csak óvatosan nehogy elrontsd a gyerekeket. – mondta Dave mosolyogva. 

- Én nem fogom őket elrontani, úgyhogy nyugodt lehetsz. – mondtam majd rájuk kacsintva kimentem Esme és Edward után, akik már a kocsiba tették be a sütiket. 

- Edward te is szeretnél velünk jönni? – kérdezte tőle Esme. 

- Ha nem jelent gondot anya. 

- Ugyan dehogy is. Biztos, hogy nagyon fognak neked örülni. – mondta Esme kedvesen. 

- Edwardot ki nem?!  - mondtam, amire gyorsan be is fogtam a szám. Esmére néztem, hogy hallotta e de ő csak mosolygott majd beült a kocsiba. Edwardal egyszerre indultunk meg az anyósülés felé majd amikor észrevettük hogy mindketten oda tartunk közvetlenül egy más előtt megálltunk.

- Ülj csak te – mondtuk egyszerre. 

- Nem te ülj csak, én majd hátraülök. – mondtam. 

- Nem ülj csak te. Nekem jó lesz hátul. – mondta ő is.

- Jó akkor mindketten üljünk hátra. – néztem a szemeibe. Edward csak elmosolyodott majd egyet hátrébb lépett és kinyitotta nekem az ajtót mire egy hálás pillantást küldtem felé. Régen mikor odakerültem a kastélyba rengeteg új dolog volt, amit meg kellet szoknom. 

Aro elvárta, hogy mindenki tisztelettel bánjon velem, amit persze először nem tudtam megérteni és elfogadni, hisz úgy véltem és még ez ma is kitart, hogy semmivel sem vagyok különb másoknál. Valóságos hercegnőt csinált belőlem, aminek nem láttam a jó oldalát. Végül beletörődtem, hisz Aronak ez sokat jelentett, így nekem is.

Habár először számomra nehéz volt megszokni és megszeretni azt, hogy van egy nagybátyám, aki szeret és segíthet rajtam. Akkor ugyanis az az érzés, az a fájdalom, ami bennem volt, nélkülük nem lehetett volna elviselni. A farmernadrágokat felváltották az egybe részes csodaszép ruhaköltemények melyekben néha egy próbababának éreztem magam. Azt a nevet melyet már oly sokszor ejtettek ki szüleim a szájukon felváltotta a „kisasszony” vagy éppenséggel a „hercegnő”

.

Ahogy telt az idő egyre több barát állt mellettem, akik nem csak kötelességből tettek volna meg bármit értem, hanem a saját érzéseik miatt és ezzel én magam is így voltam. A várral, a szabályokkal való megbarátkozás ezek után sokkal könnyebben ment mint azt hittem volna és az évek csak teletek míg már azt nem éreztem, hogy teljesen közéjük tartozom. 

Gondolataimból egy bársonyos és egyben hideg kéz ébresztett fel. Fejemet, mely eddig az ablak felé volt fordítva miközben merengve néztem a tájat, most a kéz tulajdonosára kaptam. Mosolya akár a tavaszi virágok, amik kinyílnak és reményt hoznak. Én is viszonoztam a mosolyát majd szorosan megszorítottam a kezét miközben azon reménykedtem, hogy Esme észre ne vegye. Szemeiben láttam ugyan azt amit az enyéim is tükröztek, a végtelen szerelmet amit iránta érzek. El sem hiszem, hogy mennyi minden változott másfél hét alatt. 

- Esme kérlek, meg tudnál állni egy bevásárlóközpontnál? – néztem a visszapillantó tükörbe. Azonban kezeimet továbbra is Edward kezei között hagytam. Esme a visszapillantóból úgy sem látja meg. 

- Persze. – mondta majd tovább haladtunk a város felé. Szemeimet az összekulcsolt kezeinkre szegetem. Edward keze szorosan és egyben gyengéden tartotta az enyéimet. Belegondolva abba, hogy most már csak pár napig van lehetőségem fogni a kezét és hozzábújni, ez borzasztó. Mert van, amikor megtehetnénk ám nem élünk a lehetőséggel. Emlékszem, hogy a szüleim minden egyes percet a lehető legboldogabban élték meg mindig számítva arra, hogy bármikor vége lehet az életüknek. Ez az, amit nekem is megtanítottak. Ezentúl én is mindent megfogok tenni, hogy ezt a pár napot boldogan töltsem, még akkor is ha nem szabadna. Az autó leállt. 

Elengedtem Edward kezét majd kiszálltam a kocsiból. Komótosan lépkedtem a bevásárlóközpont felé. Nem hittem volna, hogy ennyire nem tudok sütni. De amint ez beigazolódott jobb, hogyha többet nem próbálkozom meg vele. Mosoly szaladt a számra hisz eszembe jutott Emmett arca. Imádom azt a nagy macit. Kár, hogy már nem tudja meg milyen igaza volt a süteménnyel kapcsolatban. 

Talán majd egyszer elmondom neki.

Utamat a sütemények felé vettem, majd végig tanulmányoztam a kínálatot. Nem szerettem volna olyant vinni, ami akár káros is lehet nekik. Nem válogathattam sokáig, de nem is kellet, mert találtam egy olyat, ami reméltem, hogy ízleni fog nekik legalábbis az én sütimnél csak jobb lehet. Levettem pár doboznyit majd már mentem is a pénztárhoz. Amint sikerült  megvennem a sütiket siettem is a kocsi felé. Nem szeretném, hogyha miattam nem tudnánk olyan sokat a gyerekekkel lenni.

Kinyílt a kocsi hátsó ajtaja majd Edward szállt ki onnan. Odalépett hozzám majd a kezemből kivette a sütiket. 

- Ezeket meg minek vetted? – kérdezte miközben beültünk az autóba.  Ha elmondom valószínűleg Edward nem fogja megmondani. Esmé nem olyan, mint aki árulkodik. Tud titkot tartani, meg ha el is mondanám neki abból sem lenne semmi gond hisz ez nem egy olyan nagy dolog. Edward pedig hát ő csak Edward. Számára ezek a dolgok nem olyan fontosak és nem is érdemes velük hencegni. 

Azonban ha egy fontos dolgot megtud azt képes akár az örök életre megtartani magának. Beültem a kocsiba. Esme elindította a kocsit és kihajtottunk az emberekkel teli parkolóból.

- Miért vettél süteményeket hisz ott van az amit te sütöttél. Vagy talán az nem elég? – kérdezte kedvesen Esme. 

- De elég lett volna. De nem szívesen adnám oda a gyerekeknek. Meg kell, hogy mondjam Emmetnek igaza volt, azok a sütik valami förtelmesen sikerültek. – mondtam mire Edward felnevetett. Esmé pedig csak elmosolyodott. Őszintén mondom nem haragudtam rájuk. – Még jó, hogy megkóstoltam mielőtt odaadtam volna a gyerekeknek. 

- Biztosan nem annyira vészes. – mondta Edward. 

- Ó pedig az hidd el. Jobb ha abból nem eszik senki sem, még a végén valaki megfullad tőle. Azt hiszem jobb, ha lemondok a sütésről örökre. – mondtam majd inkább a tájat kezdtem el figyelni. 

- Majd én megtanítalak. – mondta Esme. – Hidd el egyszer még jól jöhet. – mondta. 

Jól fog jönni. Visszhangzott a fejemben. Talán. Talán majd egyszer tényleg jól jön. De az még mesze van. 

Edward folyamatosan fogta a kezem, ami nagyon jó érzés volt. Nem hittem volna, hogy ilyen jó amikor van valaki akihez odabújhatsz. Aki megölel vagy megvigasztal. El sem hiszem, hogy ez tényleg ilyen. Hamar megérkeztünk az árvaházhoz. Nem olyan volt, mint amire számítottam. A régi épület, ami mára mondhatni már éppen, hogy csak állnia kellet volna gyönyörű volt. A falak alapjai ugyan megmaradtak megőrizve az eredeti épület egykori kinézetét, mintha csak most építették volna. 

Valószínűleg rekonstruálták a régi kinézetét és megpróbálták ugyan úgy elkészíteni. Nem kellett senkinek sem mondania ahhoz, hogy tudjam Esme érdeme mind ez. Ha a város nem is volt Amerika egyik legszegényebb városa nem is volt a leggazdagabb. Itt mindenki csak annyit keresett, hogy boldogan meg tudjon élni. Azoknak, akik itt éltek nem a pénz volt a fontos. 

Esmének nem lehet saját gyermeke, így ott segít, ahol tud. Számára minden gyerek a sajátja, akiről gondoskodni kell. Habár ez nem egy kötelezettség. Ő tiszta szívéből csinálja.

Ez a hely nagyon sok gyereknek ad lehetőséget arra, hogy egy rendes helyen nőjenek fel, ha már az élet elragadta tőlük a szüleiket. Ha lehetne, a világon minden gyereken segítenék de ez lehetetlen. Több olyan embernek kellene lennie a földön akik nem csak saját maguk boldogságával foglalkoznak hanem másokkal akiknek még fele annyi sem jutott mint  nekik.

Belül az egész épület modern volt és csak úgy zajlott bent az élet. Mindenhol vidám gyerekek szaladgáltak és játszottak. Jó volt őket nézni és látni azt, hogy milyen jól érzik magukat. Edwardra néztem aki rám mosolygott. Egymás mellet mentünk. Esme előttünk haladt mutatva az utat. Amint meglátták a gyerekek boldogan szaladtak felé. Már értem, hogy miért szeret idejárni Esme.  Az a sok boldogság amit itt kap, egy egész városnak is elég lenne. 

Egy fiatal  nő lépett mellénk, aki nem lehet több 28 évesnél. Az arca barátságos volt. Barna haja hullámosan volt leengedve vállára. Szemei barnák voltak és egy cseppnyi fáradság sem tükröződött rajta.

- Jó napot Esme! - köszöntötte kedvesen egy visszafogott mosoly kíséretében. 

- Jó napot. Ha nem bánja elhoztam a fiamat is és a család egyik nagyon jó barátját - nézett felénk Esme. 

- Nem, dehogy is baj. Szia Edward. Veled már volt szerencsém találkozni, örülök, hogy eljöttél - mosolygott rá és most valamivel nagyobb mosoly terült az arcán. Hiába, Edward mindig is ilyen hatással volt a nőkre, amit nem is csodálok. Most azonban a nő arcán lévő mosoly nem olyan volt mint amit mindig látni lehet, hanem ez csupán csak az újralátás öröme volt.

- Igen én is örülök - viszonozta Edward is a mosolyt. 

- Veled azonban még nem volt szerencsém találkozni, a nevem Elina Manz - lépett mellém - nagyon örülök, hogy eljöttél az Esme által már igen csak nagyra nőt épületünkbe. Remélem, hogy jól fogod magad érezni itt. A gyerekek igen közlékenyek és szívesen találkoznak új emberekkel.

 Elina Manz

- Én is nagyon örülök, hogy eljöhettem ide. Engem Isabella Volturinak hívnak, de hívjon csak Bellának. - mondtam.

- Ugyan nyugodtan tegezz csak. Hisz nem vagyok én olyan öreg. 

- Rendben köszönöm - néztem rá. 

- Hoztunk egy kis ajándékot a gyerekeknek - mondta Esme. 

- Nagyon szépen köszönjük. A gyerekek biztosan fognak neki örülni, mint ahogy mindig - mosolygott rám. Én csak bólintottam. Elina Esmehez fordult majd elkezdtek beszélgetni, én addig a termet kezdtem tanulmányozni. Valószínűleg ha nem vámpír lettem volna én is ilyen helyre kerültem volna. De lehet, hogy akkor mindez nem történt volna meg. Lehet, hogy most egy távoli országban egy eldugott kis városban élnénk. Távol mindentől és mindenkitől.  De vajon akkor boldog lennék? Milyen lenne Edward nélkül vagy a Cullen család nélkül. Vajon őket sem ismerném?

Annyi kérdés, amire nincs válasz. Talán a jelennel kellene foglalkoznom nem a múltal. Azon már nem tudok változtatni, de van, amin igen. Megráztam a fejem, hogy kiűzzem ezeket a gondolatokat a fejemből. 

- Valami gond van? - lépett mellém Edward. Nem kellett ránéznem ahhoz, hogy tudjam ő az. Az illata, a mozgása, de legfőképpen az az érzés, amikor közel van hozzám, az árulta el, hogy ő az. 

- Nem - ráztam meg a fejem - Nincs semmi gond. Csupán csak elgondolkodtam. Túlságosan is - mondtam halkan, de valószínűleg meghallotta. 

- És mi az ami abban az okos fejedben járt? - kérdezte hozzám közelebb lépve. Rögtön az jutott eszembe, hogy Esme megláthat, de valószínűleg Edward nem csinálná, ha nem lenne biztonságos a terület. Odabújtam hozzá mire még szorosabban magához vont. 

- Csak a múlt - válaszoltam halkan. 

- Akkor már értem – súgta a fülembe. Leheletétől megborzongtam. Imádom ezt az érzést - Te más vagy. Nem ember neked vannak rokonaid, akik szeretnek és nem csak a családod - nyomott egy puszit a nyakamba, amire elmosolyodtam. 

- Igazad van - dőltem hozzá – jobb, ha most a gyerekekre gondolok. 

- Tudod egy dologban teljesen biztos vagyok – mondta mire értetlenül néztem rá.

- Miben?

- Abban, hogy téged minden gyerek kedvelni fog, csak nehogy némelyik túlságosan megkedveljen – mosolyognom kellet a mondat végét már olyan fojtott hangon mondta, mint még soha semmit sem. Birtoklóan ölelt magához, ami nagyon jó érzés volt. Hangosan felkuncogtam. 

- Ugyan hisz ők még kicsik. – mondtam a szemeibe nézve.

- Igen némelyikük de itt nem csak kicsik vannak, meg amúgy is ott vannak a dolgozók – nézett rám féltékenyen. –Kérlek. – néztem rá.

- Nos ha gondoljátok, akkor körbe is járhatnánk az épületet. – mondta Elina miközben felénk lépkedett. Edward távolabb ment tőlem, de csak annyira, hogy ne tűnjünk feltűnőnek vagy furcsának.

- Rendben menjünk – mondtam. Lassan lépkedtünk a folyosón. Előttünk ment Esme és Elina így Edward nyugodtan megfoghatta a kezemet, ami felettébb nagy öröm volt számára. Elmosolyodtam ezen, hisz egyre többször érzem azt, hogy nem kell annyira félnem a lebukástól. 

- Ebben az árvaházban az adományoknak köszönhetően egyre több gyermeket tudunk befogadni. A gyerekeket egészen kiskorokul akár pán naposan is be tudjuk fogadni és 18 éves koráig maradhatnak is.  Vannak olyanok, akik miután kikerültek innen néha visszalátogatnak még. Egyre több gyereket tudunk örökbe adni. Az, hogy ki milyen korú gyereket szeretne az változó.  – nézett hátra, amire Edward keze már el is tűnt. 

Tovább mesélt az árvaházról, de én már nem tudtam odafigyelni. Az új ajtón, ami látszott, hogy nemrég lett kicserélve megláttam egy ápolót, aki éppen egy kisbabát öltöztetett fel. A lábánál pedig egy alig 4 éves kisfiú ágaskodott, hogy jobban láthassa a kisbabát. Lábaim automatikusan vittek feléjük. Valami furcsa érzés kerített hatalmába. Észre sem vettem de már a szobában voltam. A csecsemő hangosan sírt úgy, hogy a szívem majd meg szakadt. 

 - Jó napot – hallottam meg az ápoló hangját, de szemeimet le sem tudtam venni a kisbabáról. 

- Jó napot – mondtam, de tudatában sem voltam semminek. A kisfiú védelmezően fogta a testvére lábát. Csak úgy érezni lehetett közöttük a kötődést. Leguggoltam hozzá. Bizalommal és erősen nézett felém, hogyha kell, akkor megvédi a húgát bármi áron. Szemeibe nézve egy kép villant meg előttem egy zöld szempár, amit nem tudtam, hogy kié mégis kötődtem hozzá.

- Szia – köszöntem neki. 

- Szia – köszönt vissza el nem engedve a húga lábát. 

- Megengeded, hogy megfogjam a kishúgodat? – kérdeztem felpillantva a kislányra, aki még mindig hangosan sírt. Csak bólintott.

- Köszönöm – mondtam majd felálltam.  Az ápolóra néztem, aki csak némán szemlélt. 

- Megfoghatom? –kérdeztem miközben a kicsire néztem.  

- Persze csak nyugodtan. – mondta majd arrébb ment. Lassan közeledtem a kicsi felé. Szemei könnyesek voltak és pirosak a sok sírástól. Megálltam majd nem mozdultam csak néztem. Hangja elhalt majd már csak szipogott. Kezem nagyon lassan indult meg felé.  Olyan törékenynek tűnt. Kezem közé fogtam, majd felvettem. Érdeklődve nézett és már nem is sírt. Nem tudom elmondani, hogy milyen érzés volt. Nincs erre szó. 

- Hát szia. – mosolyogtam rá miközben beszéltem hozzá. Először meglepődötten nézett rám majd döbbenten. Megijedtem, hogy talán rosszul fogom.  A döbbent arc aztán átváltott valami mássá. Picurka ajkai mosolyra húzódtak, amire az enyémek is. Olyan aranyosan nézett, hogy erre mindenki szíve meglágyult volna. 

- Hát szia – mondtam neki még egyszer, amire még nagyobb lett a mosolya. Két kezet éreztem a lábamnál mire lenéztem és megláttam, ahogy a kisfiú vágyakozva nézett fel a testvérére. Körbenéztem szemeimmel az ápolónőt kerestem, de ne találtam, viszont megláttam egy kanapét majd odamentem a két kicsivel. Mind a hárman leültünk. A kicsit a kezemben fogtam, amíg a testvére mellém ült és izgatottan nézte a testvérét. Rámosolygott, majd megsimogatta az arcát. 

- Mi a neved drága? – néztem a kisfiúra. 

- Ben – mondta, de a szemét le nem vette a húgáról.

- És a testvéredet? 

- Hanna. 

 Ben

 Hanna

 Hanna csak nyugodtan feküdt a kezemben és engem nézett. Apró kezével megfogta az egyik hajtincsem, majd elkezdte birizgálni. Gyönyörű szép szemekkel nézett rám. Szemei olyan különösek voltak, nem volt még bennük a kudarc a bánat vagy olyan, mint akár egy felnőttébe, semmi csak a csillogás az életről nem valóm tudás. Ha lehetne kisbabám, akkor olyan gyönyörűt szeretnék, mint amilyen Hanna. A szülei igazán büszkék lehettek rá. Csak olyan szép lesz, mint Edward neki fogja örökölni a mosolyát, a haját és mindenét. Megráztam a fejem majd újra a két kisgyerekre figyeltem. Ben érdeklődve figyelte a kishúgát mindeközben végig fogta a kezét. Egy furcsa érzés kerített hatalmába, amit már az előbb is éreztem. 

Ez az érzés a hiány. Valaki hiányzik, akit ismertem, de nem tudom, hogy ki. Hanna édesen játszott a hajammal, néha fel-felnézett rám mintha várná a reakciómat.

Halkan elkezdtem dúdolni azt amit régen anya is dúdolt nekem. Az emlékek újra visszatértek. Hiába voltam kicsi akkor, mégis emlékszem minden egyes pillanatra. 

 Amit Bella énekel a kicsiknek. 

„Anya a hintaszékben velem a karjaiban dülöngélt előre hátra és úgy nézett rám mint egy kincsre amit féltve kell őrizni és mindig mindenki csodálja. Lassan dülöngélt, arca nyugodt volt és ez engem is megnyugtatott. Halkan énekelt és lágyan, akárcsak a szél simítása bőrömön. Feje mellett megjelent apa is. Mosolyogva néztek engem miközben anya még mindig énekelt. Apa odafordult anyához majd egy puszit nyomott az arcára, szerette anyát, ahogy engem is. Olyan boldogok voltak. Az a sok szeretet mi belőlük áradt melengette kicsi szívemet, még nézni akartam őket, de bármennyire is szerettem volna nyitva tartani a szemeimet nem sikerült még láttam, ahogy összemosolyogtak majd szemeim lassan lecsukódtak és már repültem az álmok mezejére.” 

Énekeltem, de szemeimből könnyek hullottak. Ezek a könnyek egyszerre voltak az öröm könnyei, amit akkor éreztem, a bánaté, hogy őket elveszítettem és a háláé amivel nekik tartoztam. Edward jelent meg majd odajött és egy puszit nyomott az arcomra. Óvatosan letörölte könnyimet majd a két kicsire nézett, én is ugyan így cselekedtem. 

Meglepődve vettem észre hogy elaludtak. Halkan vették a levegőt én szinte már csak halkan dúdoltam nem akartam őket felébreszteni. Edward óvatosan leült mellém majd átkarolta a vállamat így nézte ő is a gyerekeket.

- Milyen aranyosak – suttogta.

- Igen azok – mondtam majd csendben maradtunk és csak néztük Hannat és Bent. Milyen gyönyörű, így ahogy alszik. Ben édesen ráhajtva a fejét a lábamra aludt el. 

Edward megfogta az államat majd lágyan maga felé fordította. Szemébe néztem és ott mérhetetlenül nagy szerelmet láttam majd elkezdett felém közeledni. Tekintetem szeméről levándorolt piros ajkaira, amik már nagyon közel voltak és szép lassan ajkaink össze is értek.

Lágyan csókoltuk egymást, kezét arcomra csúsztatta és úgy csókolt, de közben vigyázva Hannara aki még mindig édesen aludt.

Egy érzésem támadt hirtelen és ez nem más volt mint az, hogy valaki figyel…..