4. Fejezet

 

 

4. Fejezet

Hát ezt is meghoztam. Ezzel együtt elkezdődött immár az utolsó évem a suliban. 
Nekem az első nap nagyon jól telt, hisz találkoztam a barátnőimmel akiktől sok támogatást kaptam, hogy ez a történet is létrejöhessen. Remélem nektek is jól telt. Csak a többi is ilyen legyen... :D 
Na nem "fecsegek" többet. 
Jó olvasást!!!
Puszi Beky

4. Fejezet

Körbenéztem a családon, amelyet már oly rég nem láttam. Mindenki minket nézett. Ám ahogy pillantásomat végigfuttattam a rajtuk, egy ismeretlen vámpírt láttam meg, akit Edward a derekánál karolt át. Valami a szívemnél fájt és összeszorult, nem tudtam, hogy mi, de nagyon rossz volt. A tekintetemet ismét Carlisle-ra szegeztem.

- A nevem Isabella Volturi. – Nagy valószínűséggel nem ismertek fel, amit ebben a pillanatban nem is bántam.

- Engem Carlisle Cullenek hívnak, és ez itt pedig a családom. – Mutatott a többiekre, akik még mindig fürkésző pillantással néztek.

- Ő itt a feleségem, Esme. – Mondta Carlisle, mire Esme elindult felém. Csakhogy a két fiú, Demetri és Felix már elém is ugrottak és rámorogtak Esme-re, amit persze a többiek nem hagyhattak szó nélkül. Ezért Emmett és Edward, Jasperrel az oldalukon Esme előtt termettek.

- Demetri, Felix elég! – parancsoltam rájuk, amit nem szívesen teszek, de ha muszáj, akkor megteszem.

- Na de hercegnő – kezdte volna Félix!

- Semmi de. És már mondtam, hogy ne hívj így! – Egyszerűen utáltam, ha így hívnak, hiszen semmivel sem vagyok különb náluk. - És nem kell minden pici mozdulatra, a védelmemre kelned, nem vagyok gyerek, meg tudom magam védeni. És ők tudom, hogy nem bántanának. Bízom bennük. – Majd a családra néztem. Meglepődve néztek rám, kivéve Emmett-et ő próbálta visszatartani a nevetését. (Valószínűleg viccesnek találta azt, hogy kiosztottam Felixet). Majd odaléptem Esmehez és megöleltem. Persze ő rögtön visszaölelt.

- Üdvözlöm Esme!

- Ugyan tegezzen csak nyugodtan.

- És engem is. – szólt Carlisle.

- Rendben, de ha megkérhetném, akkor maguk, vagyis elnézést, ti is tegezzetek. – Mosolyogtam rájuk.

- Engem Alice-nek hívnak, és tudom, hogy jóban leszünk - szökkent oda hozzám. Mit sem változott. Ugyanolyan hiperaktív mint régen. – Visszaöleltem, majd utána jött Jasper. Ő ugyanolyan távolságtartó volt, mint régen. Most azonban még feltevéseim szerint az is csatlakozott távolságtartásának okaihoz, hogy a Volturi tagja vagyok. Ismerem Jaspert. Régen nagyon közel álltunk egymáshoz. A bátyámnak tekintettem, akire felnézhetek. Csak köszöntünk egymásnak mivel nem ismert fel, sajnálatomra. De valószínűleg fordított esetben én sem ismertem volna fel őket. A soron következő Rosalie volt. A tőle nem megszokott kedvességgel közeledett felém. Emlékszem, hogy ő mindig is távolságtartó volt minden olyan emberrel, akit nem ismert. Mégis egy olyan ember felé közelít, akit nemcsak, hogy elméletileg nem ismer, de még Volturi tag is.

Ez évek során nagyon sokat változhatott. Amikor odaért hozzám megölelt, majd olyan halkan, hogy még én is épp, hogy csak halottam. Olyat súgott, amire nem számítottam.

- Jó újra látni. – majd elhúzódva már hangosan hozzátette. – Szia Bella! A nevem Rosalie. - Hálás pillantással néztem rá.

- Szia – majd Rosaliet felváltva Emmett lépett oda hozzám, aki egy csontropogtató ölelés kíséretében felemelt. Persze Félixék már ugortak volna, amikor leintettem őket és inkább újra Emmett-re kezdtem figyelni.

- Üdv Bella. Emmett vagyok – a hangján halottam, hogy vigyorog.

- Khm… Emmett nagyon hálás lennék érte, hogyha letennél. Ugyanis nem kapok levegőt, mindjárt megfulladok - mondtam a végén már alig halhatóan.

- Te olyat nem is tudsz. - Vigyorgott, mint a tejbe tök.

- Te nem változtál – csúszott ki véletlenül a számon ez a mondat.

- Mit mondtál? - Nézett rám értetlenül.

- Én semmit. És Emmett, ha te is egy kicsit csendben maradsz, akkor észreveszed, hogy igenis lehet. – mondtam mosolyogva. Kevés olyan figyelmetlen vámpírral, találkoztam, mint Emmett. Mindenki csendben maradt, majd már lehetett is hallani az egyenletes ütemet, amit a szívem produkált. Tekintetem véletlenül Edward-ra tévedt és a szívem automatikusan kezdett el gyorsabb iramot diktálni, ami kezdett egy kicsit kínossá válni. Persze a fürkésző szemektől már a jól ismert piros folt jelent meg az arcom két oldalán, ezzel jelezve zavaromat.

- De hisz neked ver a szíved. - Csodálkozott el Emmett.

- Igen.

- De nem vagy ember. – Szólalt meg most Jasper. – Vagyis nem lehetsz az.

- Igazad van. Nem lehetek az, csak félig.

- Szerintem jobb lenne, hogyha leülnénk, és ott beszélnénk meg ezt. – Mondta, de mielőtt elindultunk volna újra megszólat. – Jaj még őket be sem mutattam. Ő itt Edward, a fiam és a barátnője, Tanya. Ahogy ezt kimondta Tanya önelégülten bújt oda Edwardhoz. (szerk.: kis ribanc…) - Csak biccentettem feléjük, majd leültünk a napaliba. Hogy mindannyian elférjünk minden lány a párja ölébe ült. Tanya a szemembe nézett, majd egy gúnyos vigyor kíséretében beleült Edward ölébe, és még mindig engem nézve megcsókolta.  

- Nos, akkor elmeséled nekünk a történeted? – kérdezte Esme.

- Igen – mondtam, majd nagy levegőt véve belekezdtem - A szüleim, amikor megismerkedtek akkor anya ember volt, míg apa vámpír, de ennek ellenére nagyon boldogok voltak. Apának nagy önuralma volt, ezért is bírta ki anya mellett. Ám egy nap anya megtudta, hogy terhes velem. Apa persze rögtön el akarta vetetni, hiszen egy szörnynek hitt, aki bánthatja a szerelmét. Csakhogy anya már akkor is nagyon szeretett, így ezt nem engedte. Ezért a szüleim úgy döntöttek, hogy felkeresik apa egyik régi barátját, hogy segítsen nekik. – Itt jelentőségteljesen Carlislere néztem. Valamire minthogyha rájött volna, de ebben nem voltam biztos ezért inkább folytattam. – Ez a család nagyon segítőkész volt. És nagyon kedvek is. Ám mivel a szüleim nem akarták őket veszélybe sodorni ezért elmentek tőlük. Rá nem sokra megszülettem én. – itt Rosalira néztem, aki csak mosolygott. – Viszont rá pár hónapra visszalátogatunk ehhez a családhoz, akik szintén nagy örömmel fogadtak, és nagyon jóba lettünk velük.

- Ki volt ez a család? – kérdezett rá gyanakvóan Carlisle, ezzel félbeszakítva. Pár perc csend után szólaltam csak meg.

- Ti – mondtam a szemébe nézve.

- Mi a teljes neved?

- Isabella Marie Swan Volturi. – amint kimondtam mindenki csendben maradt. Rosalie felpattant a helyéről majd odaérve hozzám szorosan megölet.

- Azt hittem, hogy sohasem mondod el.

- Te mindvégig tudtad? – Kérdezte Emmett!

- Persze, hogy tudtam. – Vigyorgott tovább.

- Jaj kincsem, hogy mekkorát nőtél, el sem hiszem. - Jött oda Esme is, majd megölelt.

- Bella te aztán megnőttél, de remélem, hogy ugyan olyan ügyetlen vagy, mint voltál. – Vigyorgott Emmett.

- De attól még ugyan úgy meg tudlak verni. - vigyorogtam rá én is, majd a vállába bokszoltam.

- Na hugi, ez fájt! – dörzsölte meg azt a helyet ahol megütöttem, amire csak felnevettem. Tényleg semmit sem változott. A soron következő Alice volt.

- Jaj Bella annyira hiányoztál – ölelt meg ő is szorosan – Ugye tudod, hogy el kell velem jönnöd vásárolni. – Alice már csak Alice.

- Jó, jó majd elmegyek. – Épp, hogy elengedett, csak azt vettem észre, hogy forgok.

- Jaj Jasper, tegyél le, vagy hányni fogok - nevettem. Letett majd jó szorosan megölelt.

- Jaj hugi azt hittem, hogy sohasem látlak többé.

Ewardra néztem, aki csak ledöbbenve állt és nézett felém. A szemeiben megannyi érzelem volt látható, mégis a legerősebb az öröm volt. Amikor elindult volna felém Carlisle szólalt meg:

- Bella, de hol vannak a szüleid? – kérdezte Carlisle ezzel meg szakítva a beállt csendet. 

Remélem, hogy tetszett, nagyon megköszönném ha írnátok komit, mert abból tudom, hogy tetszik e, vagy sem. :)

És köszönöm a tesómnak, aki javította az én sok helyesírási hibámat :D