40.
Fejezet.
Bella
szemszöge:
A
székemben ültem fent a trónuson, míg Alan előttem állt. A többiek mind a terem
szélén voltak, kivéve Edwardot, aki mellettem állt óvva mindentől, amitől csak
lehet. Alan beleegyezett abba, hogy elmondja nekünk, amit tudni szeretnénk,
cserében szabadon távozhat. Habár szemeiben kétely volt, szavamat illetően
belement az alkuba. Izgatott várakozás lepte el testemet és egyben a félelem is,
hogy valami olyan szörnyűséget tudok meg, amit nem szeretnék.
A
teremben csend volt, senki sem moccant meg, mindenki várta, hogy Alan elkezdje.
Szemeimet le sem vettem róla, így minden egyes rezdülését láthattam. Szemei nem
azt látták, amit mi itt mindannyian, ő valahol egészen máshol járt.
- Amikor
megismertem Hamont még egészen más volt. Emberléte elvesztését nem sajnálta, és
új esélyként tekintett a vámpírlétre. Élvezte minden egyes velejáróját a
vámpírságnak. Vágya a vér iránt óriási volt, de mindez csak pár hónapig
tartott. Olyan akarata volt, mely meglepett volna mindenkit. Sokan olyan csodának
tartották a képességét mely nagyon ritka, ám Hamon sosem tartotta magát
különlegesnek. Képességei sokáig nem mutatkoztak, de ez, mint a legtöbb vámpírt,
őt nem érdekelte. Egyetlen célja volt, hogy olyan valakit találjon, akivel
eltöltheti az örökkévalóságot, amit új esélyként kapott. Megszállottként
kereste azt, akit boldoggá tehet, és aki felolvassza rég halott szívét.
Reménytelen kereséssel teltek el az évszázadok. De ő nem adta fel. Volt idő
mikor több évig is eltűnt. Mindig reménykedtünk benne, hogy megtalálja azt, akire
vágyik, és a reménykedésekkel eltelt évek végre visszatérülnek. De sajnos ez
nem következett be. A keresést végül feladta és mikor már a legreménytelenebbnek
látszott minden belebotlott egy olyan nőbe, akibe első látásra
beleszeretett. – Hangja meglágyult,
ahogyan kemény szemei is feljebb engedtek és valamivel lágyabban tekintett maga
elé, de még midig a régmúltban járt. Mindenki azt gondolná, hogy innentől
kezdve az élete jól alakult. Mi is ezt hittük…
Alan egy
kopott régi könyvet vett elő majd szétnyitva azt, olvasni kezdte.
1927. Február 21.
Hamon
A balsors, mi üldözött oly sok
éven át most véget érni látszik. Testem több évszázada halott, mint lelkem is,
ám mégis újraéledni látszik minden. Szerelmem iránta mérhetetlen mértéket
öltött. Mert tudom, hogy ő az, kit a sors szánt nekem. Szemébe nézve oly
bűvöletbe estem, amiből kiút aligha volt. Szeretném megismerni, tudni, hogy mi
okoz neki örömet, hogy megadhassak, neki mindent mire csak vágyik. Halott
szívem megdobbanni látszik, már ha csak a közelébe kerülök. Érinteni akarom,
ujjam köré tekerném finom selymes haját, végigsimítanám puha selymes bőrét, és
a karomba vonnám, hogy tudjam mindez a valóság és nem csak álom.
1927. Február 26.
A napok telnek és én csak még
jobban beleszeretek. Úgy érzem, már az égész világom őkörülötte forog, senki sincs,
e földön kit jobban szeretnék, mint azt a nőt ki ellopta rég halott szívemet. Nem
telt el úgy nap, hogy ne láttam volna és hangját ne hallottam volna.
Éjszakánkét a mennyezetet bámulom és magam elé képzelem arcának lágy íveit,
szemei halvány csillogását és tündöklő mosolyát. Találkozásunk óta még élénken
él bennem rózsa illata és mintha mindig velem volna. Annyiszor készültem
bevallani neki, hogy mit érzek, de mégsem tettem meg. Féltem, hogy talán
elriasztom magamtól. Félek attól, hogy megtudja, mi vagyok. Félek, hogy
szörnyetegnek tekint majd és félek, hogy gyűlölni fog. Az élet apró dolgai nyomtalanul
suhannak el mellettem, mert nem tudok semmi másra sem figyelni, csak őrá, ki
körül elmém forog.
1927. Március 16.
Sok találkozás és gondolkodás
után végre döntöttem és tudtam, hogy innen már nincs visszaút. Az ajtóban állva,
kezem a csengő felett, tekintetem pedig megakad az ablakon. Halott szívem
nagyot dobban szerelmem láttára, az arcom az egyre megszokottabb formába húzódott
és mosolygok. Testemben kavarog egy
furcsa érzés, amit csak nem régóta ismerek, a szerelem. Minden megváltozott egy szempillantás alatt.
A szeretett nő elmosolyodott, mosolya azt hiszem, nekem szól, de rá kell, hogy
jöjjek, nem én vagyok az a személy, kit mosolyával kitüntet. Egy férfi lép oda
hozzá, miközben karjai közé szorítja. Halott szívem összetört milliónyi
darabkára, eszem még fel sem fogta, mégis már messze jártam a háztól.
1927. Április 20.
Már több mint egy hónap telt el
az óta, hogy megtudtam életem szerelme nem az enyém. Mikor azon a napon
elhagytam a házat oly messzire futottam amennyire csak bírtam. Úgy éreztem az életem,
amit igazából sosem éltem, hiábavalóvá vált. Még egyszer látni szerettem volna,
hogy biztos legyek abban, amit láttam. Mintha több száz vasat kötöttek volna a lábamra,
lépkedtem a ház felé, mit úgy szerettem. Reményem viszont nagyobb volt, mint a
nehézség a lábaimon. S míg a ház felé tartottam, oly mértékig elhitettem magammal,
hogy mindaz, amit láttam csak egy illúzió, hogy amit egy hónappal ezelőtt
láttam az csak egy álom volt. Mégis csalódnom kellet. Az ajtó kinyílt
csengetésemre, ám nem a szeretett nő állt ott hanem a férfi, ki elvette
szerelmemet tőlem. Megannyi ötlet futott végig a fejemben, hogy miként
végezhetnék vele, ám magamat is meglepve mégsem tettem semmit. Mélyen a
férfivámpír szemébe nézve halvány mosolyra húzódott arcom és minden eddigi
gondolatomnál jobb ötletem támadt, hogy hogyan is éreztessem velük fájdalmamat.
Azon a napon megfogadtam, hogy oly nagymértékben fogom éreztetni velük
fájdalmamat, amibe belehalnak. Életem új célja nem más lett, minthogy
tönkretegyem Charliet és Renéet.
Hamont
attól a naptól kezdve egyetlen cél vezette, méghozzá az, hogy tönkretegye őket.
A szüleidet. – Alan tekintete mélyen a szemembe égett. Bennem pedig megannyi
érzelem dúlt. A szüleim múltja immár nem titok, senki számára sem. Olyan
dolgokra is fény derült, melyre nem is számítottam sosem.
Edward
megszorította a kezem miközben felpillantottam rá. Lassan felálltam a székből
majd jobbnak láttam, ha sétálok. Edward nem szólt egy szót sem, szemeiben mégis
ott volt az aggodalom. Fejemben már megvolt a terv, hogy mit is kezdjek a
folytonos aggodalmával, de jelenleg most más fontosabb volt. Minden szempár rám
tapadt, ahogy elkezdtem sétálni a nagyteremben. Fejemben mégis valami sokkal
fontosabb, a szüleim kiszabadítása járt. Alan az, aki kulcs a lakathoz, mi bent
tarja őket, de én kinyitom a lakatot ebben biztos vagyok.
- Hamon
ez után mit csinált? – Hangom meglehetősen feszült volt, kezem hasamra
simítottam majd mély levegőt vettem és megpróbáltam megnyugodni.
-
Olyanná változott, mint egy barát. Senki nem sejtette, hogy valójában teljesen
más. Érzéktelenné vált a sok fájdalomtól, mert minden nap végig kellet néznie,
ahogy élete szerelme valaki mást szeret, de megtette mert tudta, hogy a bosszú
édes lesz. Olyan közel került a szüleidhez, ahogyan senki más nem. Minden
rendben haladt, mígnem egy nap kiderült, hogy Renée teherbe esett. Charlie
ideges lett, hisz szerelmes volt Renéebe, és az ő élete mindennél többet
jelentett a számára. Félt, hogy egy olyan teremtmény növekszik szerelme méhében,
aki megöli majd őt. Kétségbeesetten kutatott. Hamon mellettük állt mindvégig,
csupán csak pár hétig nem volt jelen, míg Charlie-ék egy kis időre elmentek. Hamon
mindent kitervelt pontosan, és mikor eljött a szülés pillanata ő ott volt
fejében a tervel, amit meg is valósított. – Tekintetem Adamra siklott, aki
rögtön mellettem termett és megfogta kezemet. Mind a ketten tudtuk, hogy végre
minden kiderül, és végre tudni fogjuk az okát, hogy miért nem ismertük egymást.
- Kérlek,
mond el nekünk, hogy mi történt. – A termen izgatott várakozás lett úrrá. A
tekintetek hol minket, hol pedig Alant tüntették ki.
-
Charlie rettentessen aggódott Renée-ért. Mikor megkezdődött a szülés, Renéenek
nagy fájdalmai voltak, hisz a baba kirágta magát a burkon mi olyan kemény volt,
hogy csak így tudott kijutni. Charlie egyre biztosabb volt abban, hogy gonosz
lény az, amit teremtett, mindaddig, míg meg nem látta a csöppnyi teremtményt ki
az életéért, és ahogy később kiderül a húgáért küzdött. Charlie kivette a
gyermeket Renée hasából és Hamon kezébe adta, aki betakargatta a gyermeket.
Charlie kétségbeesetten küzdött a felesége életéért amit Hamon ki is használt.
Kezében a fiúgyermekkel eltűnt a házból és az országból is. Tudta, hogy Renée
mennyire szerette a gyermekét mindazok ellenére, hogy Charlie mit gondolt. Tudta,
hogy a legnagyobb fájdalom amit nekik okozhat az, ha elviszi a gyermeket. Hamon
nem tudta, hogy azon az éjszakán nem csak egy gyermek született. Renée világra
hozott még egy gyermeket, aki egy kislány volt. – Alan szeme rám villant. –
Renée az életéért küzdött majd még mielőtt meghalt volna egy utolsó pillantást
vetett lányára. Charlie megharapta Renéet reménykedve benne, hogy még nem túl
késő. Charlie nem tudott haragudni a lányára, mert a szemeiben lévő csillogás
olyan volt akár az édesanyjáé. Három napon keresztül nem mozdult szerelme és a
lány mellől. Védte őket bármi áron, de az elkeseredés, hogy a fia eltűnt és,
hogy az, akit barátjuknak hittek elárulta őket, mélységesen elszomorította.
Renée szíve az utolsókat ütötte, amit a kislány is hallott. Mert habár még csak
három napos volt rendkívül gyorsan fejlődött. Érdeklődve figyelte anyja testét
mindaddig, míg Charlie az egyik szobában biztonságba helyezte. Visszatért
szerelméhez és várta, hogy felébredjen. Innen már te is tudod. – Mondta mire
bólintottam.
- Te
honnan tudod mind ezt? – Kérdezte Aro miközben felállt a székből, majd lassan
elindult Alan felé.
- Onnan
hogy mindvégig ott voltam és természetesen Hamon naplójából.
- Hogy
lehet az, hogy mindvégig ott voltál, és nem segítettél. – Dühösen néztem Alanre
és tudtam, hogy nem szabad magam túlságosan felizgatni. – Hogy hagyhattad, hogy
Hamon elvigyen egy gyermeket, aki nem az övé?
- Mégis
mit kellet volna tennem? Hisz Hamon jóval erősebb volt nálam és csak megölt
volna. Ő mindig eléri a célját, és ebben sosem lehet megállítani. Téged akar, most
már egyedül csak te vagy neki fontos, senki más, az, hogy a szüleid még életben
vannak, csupán csak annak köszönhető, hogy téged akar megszerezni, de amint ez
sikerült neki, megöli a szüleidet. Tekintetében olyan kegyetlenség volt, mint
amilyet csak Hamon szemeiben láttam. Tudtam, hogy igazat mond és ez
megrémisztett. Én sosem lehetek Hamoné és félek, ha ez kiderül a szüleimnek
nincs több esélye. Képtelen lennék még egyszer elveszíteni őket. Fejemben egy
olyan terv kezdet kibontakozni, ami megrémített, de az, hogy kiszabadítsam a
szüleimet sokkal fontosabb volt, mint a félelmem.
Mindennek
ára van, és tudom, hogy ez most sem lesz másképp.
Edward
szemszöge:
Szemeim
végig szerelmemen voltak. Minden egyes apró mozdulatát figyeltem, így pontosan
tudhattam, hogy mit érez, vagy éppen mit gondol. És habár a gondolatai mindig
is elfedve voltak előlem, arcáról és szemeiből rá tudtam jönni mit is gondol.
Már amikor megismertem Bellát tudtam, hogy sokoldalú és érdekes személyiség, ám
csak most jöttem rá, hogy mennyire is színes. Egyik pillanatban még gyenge és sebezhető,
de ha a helyzet megkívánja kemény és célratörő. Áhítattal néztem kedvesemet,
ahogy kemény arccal hallgatja Alant. Története még engem is megrázott, néhány
helyen mégis Bella arca mindvégig sima és érzelem mentes maradt, csupán csak
egy-egy ránc jelent meg a homlokán vagy a száján.
Minden
egyes percben szerettem volna odamenni hozzá és védelmezően a karjaimba vonni, el
nem engedni soha többé, de kényszerítettem magam, hogy a helyemen maradjak és
onnan figyeljek. A gondolatok a fejemben csupán csak halk suttogások voltak a saját
gondolataim mellett. Az aggodalmam és a lelkiismeret furdalásom egy pillanatig
sem hagyott békén. Fejemben folyamatosan az kavargott, hogy nem tudtam Bellát megvédeni,
és ezt a hibát többé nem követhetem el. Habár tudtam, hogy a teremben
jelenlévők mindegyike kész arra, hogy bármelyik pillanatban Bella elé ugorjon
és megvédje, mégis a fekete köd körülvette az eszemet és olyan harcra
késztetett saját magammal, mint eddig még soha. Szívem és eszem egymás ellen
küzdött ebben a csatában.
Pár évszázada még nem sejtettem, hogy egyszer
lesz majd valaki, aki mindennél többet jelent majd nekem, és akiért képes
lennék bármire. Mégis itt vagyok egy olyan nő oldalán, aki a menyasszonyom, aki a gyermekünket várja és kit mindénél
jobban féltek. A történet egy részét nem hallottam, ám ez mit sem gátolt abban,
hogy pontosan tudjam mi is a történet. A gondolatok a teremben csak úgy
kavarogtak, ám egyetlen mondat minden gondolatot elűzött a fejemből, hogy
átvegye a teljes hatalmat.
„Mikor megkezdődött a szülés
Renéenek nagy fájdalmai voltak, hisz a baba kirágta magát a burkon, mi olyan
kemény volt, hogy csak így tudott kijutni.”
Lelki
szemeim előtt láttam, ahogy Bella egy műtőágyon fekszik, és éppen szül. Nem szerettem
volna szenvedni látni, ám most már tudom, hogy ez elkerülhetetlen lesz.
Kezeimet szorosan ökölbe szorítottam és magamra parancsoltam, hogy egy helyben
tudjak maradni. Nem tudom, hogy meddig állhattam behunyt szemekkel. Bella
hangja ébresztett fel, ami megtörte a beállt csendet a teremben.
-
Vigyétek a zárkába. – Szerencsére előbb láttam, mint, hogy megtehette volna,
így már Bella előtt voltam, amikor Alan nekünk rontott. Alex, Demetri és Felix
azonnal lefogták Alant, Emmett, Jasper és Carlisle pedig közelebb jöttek
hozzánk.
- Az
alku az volt, hogy elengedsz, ha elmondok mindent.
- Tisztán
emlékszem minden egyes elhangzott szavamra. Az alku rád eső részét betartottad,
ahogy én is befogom tartani az enyémet. De kénytelen vagyok addig bezárva
tartani téged, míg ki nem szabadítom a szüleimet. Nem sodorhatom veszélybe őket
azzal, hogy szabadon engedlek és, hogy mindent elmondasz Hamonnak. Nem feledem
amit mondtam, és be fogom tartani, csupán csak később.
- Felix,
vigyétek az egyik fogdába. – Aro felénk lépkedett miközben kiadta a parancsot.
Bella szorosan hozzám bújt és mélyet szippantott számára megnyugtató
illatomból.
- Nos
azt hiszem ma elég sok mindent megtudtunk. – Állt fel Marcus a trónszékből.
-
Valóban. Ám azt hiszem ezt még alaposan át kell beszélnünk. A sok információ amit
ma megtudtunk igencsak hasznosnak bizonyul, ám nem felejthetjük el azt a tényt,
hogy Hamon rendkívül okos vámpír, így minden eshetőségre számít. Olyan valamit
kell kigondolnunk, amivel meg tudjuk lepni, és ki tudjuk szabadítani a
szüleidet. – Caius tekintete Bellára vándorolt.
- Jól
mondod fivérem. Azt hiszem jobb, ha most mindenki félrevonul és pihen egy
kicsit. Bella drágám kérlek te is pihenj és habár tudom, hogy nem kérhetem ezt
tőled, mert úgy sem tudnád, de egy kicsit próbálj meg ne a szüleiden
gondolkodni és pihenni. – Aro lágyan végigsimított Bella arcán. Arra
számítottam, hogy Bella ellenkezni fog, ám mégsem tette. Halványat bólintott,
majd hozzám bújt. Arora pillantottam, majd karjaimba vettem Bellát és
elindultam a szobánk felé.
-
Szeretlek. – Fontosnak éreztem, hogy e percben közöljem ezt vele, ugyanis
rájöttem, hogy nem mondom elégszer. Szeretném ha tudná, hogy minden egyes
percben szeretem és szeretni is fogom.
-
Örökké. – Halvány, ám annál őszintébb mosolya elvarázsolt, így nem csoda ha
alig találtam meg a szobát, ám mégis mikor sikerült Bellát letettem az ágyra,
majd a fürdőbe rohantam és megnyitottam a csapot. Visszaérve szerelmemhez
levettem róla a cipőt majd a nadrág gombjaival kezdtem el bíbelődni, ám Bella
megállított. Arcomat megfogva húzott közel magához, hogy ajkainkat
összeillessze. Lágyan mégis teljes szerelemmel csókoltam őt. Keze bekúszott a
felsőm alá és hátamat kezdte el simogatni.
-
Pihenned kell. – Suttogtam fülébe szenvedélytől elfolyatott hangon. Csupán pár
érintés is elég, hogy fellobbantsa vágyamat, de neki most pihennie kell, így
bármennyire is nehéz volt leállítottam szerelmemet, aki bánatos szemekkel
nézett fel rám, de csupán csak pár percig, ugyanis tekintete ellágyult, majd
valamiféle különös csillant meg bennük.
-
Rendben van. Megyek fürödni. – Az állam leesett és tátott szájjal bámultam a
fürdőszoba ajtaját. Bevallom nem számítottam rá, hogy ilyen hamar feladja, hisz
nem ilyennek ismertem meg, mégis belül valami azt súgja szerelmem nem adta fel,
és forral valamit a fejében.
Bella
szemszöge:
Amint a
hatalmas kád tele lett vízzel már bele is szálltam, hogy ellazulhassak. A
fürdőszobát belengte a jázmin illat, amit annyira szerettem. A levegő egyre párásabb
lett a meleg víztől, ami ugyan nem volt olyan meleg, mint amennyire szerettem volna,
de annyira hideg sem. Kezemet a hasamra simítottam, amit elfedett a víz. Milyen
furcsa, hogy egyre jobban várom a kis jövevény születését. Vajon milyen lesz az
arca, a haja és a szeme és melyikünktől fog többet örökölni? Arcomra mosoly ült
a gondolattól, hogy egyszer majd a kezemben foghatom a fiunkat.
Nem
sokáig ábrándoztam, ugyanis minél előbb szerettem volna cselekedni, így miután
megtörölköztem a szobába mentem. Edward az ágyon feküdt és olyan nyugodt volt,
mintha csak aludt volna. Lassan odalépkedtem hozzá, mire elmosolyodott. Imádtam
ajkainak lágy ívét és csupán ez a kis mosoly olyan boldoggá tudott tenni, hogy
úgy éreztem, bármire képes vagyok. Lassan leültem mellé, majd kezemet az arcára
tettem, amire ő lágy csókot hintett, de szemeit nem nyitotta ki.
Lassan
hajoltam oda hozzá, hogy édes csókot adhassak ajkaira, amit viszonzott is.
Kezét arcomra tette, így vont magához a lehetetlennél is közelebb. Csókunk közben
keze lecsúszott a nyakamra, majd onnan a vállamra. Kulcscsontom vonalát követve
haladt le egészen a törölközöm széléig. A gondolatba, hogy mi fog történni, ha
a törölköző lekerül rólam, a testem beleremegett. Féltem, hogy Edward megáll,
és nem folytatja tovább, éppen ezért én magam bontottam ki a törölközőt
miközben Edwardhoz simultam. Csókunk csupán kis időre szakadt meg. Kezem a
mellkasára siklott, majd elkezdtem kigombolni az ingét Edward továbbra sem
tiltakozott, így most már biztos voltam benne, hogy nem is fog. Kezem
továbbcsúszott a csupasz mellkasán egészen a nadrág gombjáig, amit fél kézzel
próbáltam meg kigombolni, de Edward nem hagyta. Testünket megfordította, így
felém magasodva nézett le rám csillogó szemekkel, majd hirtelen lehajolt hozzám
és a nyakamba harapott, lágyan és vággyal telien. Újaimat hátába vájtam az inge alatt, mire belőle is feltört egy hangos morgás. Hangosan felkacagtam a
kiváltott reakcióra, majd a nyakánál megfogva rántottam le magamhoz, hogy egy
minél édesebb és forróbb csókban részesítsem.
A
törölköző másodpercek alatt került le rólam, de Edward ruháinak sem kellet
több. Gyengéden simítottunk végig egymás testén, úgy ahogyan már régen nem.
Szerettem volna a leggyengédebben bánni Edwarddal úgy, ahogyan ő mindig is teszi
velem. Edward lassan vont magához, hogy összeolvassza testünket. Semmi másra
nem vágytunk csak arra, hogy együtt legyünk olyan közel egymáshoz, ahogyan csak
lehet. Lassan kezdtem el mozgatni a csípőmet mire Edward hátravetette a fejét
és halkan felmorgott. Egyre gyorsuló lökései és csókjaival együtt repítettek a
csillagok felé, hogy egymás karjaiban érjük el a mennyországot.
-
Szeretlek. – Suttogtam fülébe elgyengült hangon.
- Örökké
Sziasztok hát ez lett volna a 40. fejezet. Remélem tetszett nektek és megtudtatok belőle egy-két fontos ám eddig ismeretlen dolgot. Próbáltam érdekesre írni és habár ez most nem volt annyira élménydús remélem, hogy tetszett.
Tudom, hogy régóta nem hoztam fejezetet és nem is kérhetem tőletek de örülnék pár darab kominak igazán jól esne.
Nemsokára hozom a kövi fejezetet addig is legyetek jók.
Puszi
Beky
