33. Fejezet.

Sziasztok. 

Hát itt is volna a kövi fejezet. Remélem hogy tetszeni fog.  Köszönöm szépen az előző fejezethez a komikat Ulának  Orsynak Atinak és Lexynek. És köszönöm szépen a pipákat is. 

Remélem most is kapok ennyit. :) 

Jó olvasást. 

33. Fejezet.

Kezemmel a hasamon szorosan összekuporodtam a földön. Próbáltam minden lehetséges módom óvni a kis Edwardot. Vajon fiú lesz vagy lány? Én mind a kettőnek örülnék. Biztos vagyok benne, hogy Edwardtól örökli majd a legtöbbet. Vagyis remélem. Biztosan gyönyörű lesz majd. Lenéztem hasamra, majd mintha értené, hogy mit mondok, elkezdtem hozzá beszélni. 

- Még csak pár perce tudom, hogy létezel, de már most a szívemhez nőttél. Sosem fogom hagyni, hogy valami bajod essen. Ameddig élek meg foglak védeni. – A beszélgetés, ami eddig hallatszott, most csendbe maradat. A csend azonban nem tartott sokáig. Az ajtó zárja hangosan kattant, mire azonnal talpra álltam, hogy védeni tudjam magam. Az ajtó kinyílt, majd megpillantottam két férfit.

Az egyiknek szőkésbarna haja volt és vörös szeme. Valahogy sejtettem, hogy nem állat véren élnek. Mind a két férfi magas volt és félelmetes. Míg a szőkésbarna hajú férfi szeme kíváncsi volt, a másiké tele volt haraggal és undorral. Szemei vadul csillogtak, akár csak az erdőben lévő oroszlánoké, akik prédára találtak. A vadabb külsejű felém indult én pedig ösztönösen vettem fel támadó pozíciót.  Gúnyos mosoly jelent meg az arcán.

- Nézd csak a kis tigrist milyen vad – fordult hátra hogy a társára nézzen. A képességek között kutattam, hogy használni tudjam őket, de nem ment. Egyik képességem sem hatott. Olyan volt, mint ha egy sem lenne. Már a réten sem tudtam használni őket. Egyre kétségbeesettem lettem. Ha nincsenek képességek, akkor hogy fogom megvédeni magam? Mégis mit tudnák tenni képességek nélkül? Harcolni fogok ellenük. Igen, hisz az erőmet, azt nem veszítettem el ahogy a harctudásomat sem. Harcolni fogok úgy, hogy közben minden erőmmel a kicsit védem. 

- Ray ne szórakozz – szólalt meg a szőkésbarna hajú. Felismertem a hangját. Ő volt az, aki nem engedi, hogy bajom legyen. De bízhatok benne? Hisz nem ismerem és közéjük tartozik. Mégis valami azt súgta, hogy bízhatok benne. Valahonnan mélyen belülről súgta a hang. Féltem hinni ennek a hangnak. Mi van, ha nincs igaza?

- Ugyan már had élvezzem egy kicsit ki. Tudod milyen Bess mostanság. Egy kis szórakozás nekem is kijár. – A szőkés hajú nagy léptekkel indult el felém, amitől meg is ijedtem, de nem volt rá szükség. Elém állt nekem hátat fordítva. 

- Azt mondtam, hogy nem. Ezen mit nem lehet érteni? – Hangjában düh és féltés volt. Nem láttam az arcát, de sejtettem, hogy hogy nézhet ki. 

- Jól van, nyugi Adam. Ha neked kell, akkor ott van. Én inkább megyek és megpróbálom Bess-t kiengesztelni – Mondta, majd már ott sem volt. A szőke hajú, vagyis Adam, ahogy azt az előbb megtudtam nagy levegőt vett, majd felém fordult. Különös fényű szeme, oly ismerős volt. Mintha már láttam volna. De biztosan nem találkoztam vele még soha. Arra emlékeznék.  Egy lépést tett felém, mire én rögtön hátráltam.

- Ne félj nem bántalak. - Emelte fel a kezeit jelezve, hogy valóban nem akar semmit.

- Hol vagyok? –Tettem fel a legfontosabb kérdést. Ismét nagy levegőt vett, miközben hajába túrt. Kinézetre nem lehetett több 22-nél. Ám a valódi kora rejtély volt. A beállt csendben csak most vettem észre hogy két szívdobogás hallatszódik. Lassan léptem előrébb egy lépést miközben fülem hegyeztem. Jól halottam. Valóban még egy szív dobogott az enyém kívül és nem hiszem, hogy ez a szívdobogás a kis csöppségé lenne hisz ő még túl kicsi. Fülemet hegyeztem miközben Adam mellkasát nézetem. Tehát akkor ő is félvér. Észrevehette tűnődésem tárgyát mivel megszólalt. 

- Igen jól gondolod. Én is félvér vagyok akár csak te.

- Te olvasol a gondolataimba? – Hisz most hogy már nincsenek képességeim, könnyen meglehet, hogy olvas a gondolataimba. 

- Nem. Nem olvasok bennük, nekem nem az a képességem. Tudod, el kell valamit mondanom, ha még nem tudnál róla. 

- Arra célzol, hogy gyermeket várok? Hallottam mikor a másiknak mondtad. – Arca megdöbbenést tükrözött. 

- Az hogy lehet? Ezek a falak sokkal vastagabbak, éppen azért, hogy semmi ne hallatszódjon be, se ki. És egy emelettel feljebb voltunk. – Most az én arcom rá ült ki az értetlenség. Az meg hogy lehet. Akkor nem halhattam volna semmit, de mégis halottam. Kezem rögtön hasamra vándorolt. Vajon ő volt. Miatta erősödött fel a hallásom, és miatta nincsenek képességeim? De hisz miért?

Kezemet elvettem hasamról mielőtt még Adam rá jöhetett volna, hogy mire gondolok. Nem akartam, hogy tudomást szerezzenek arról, hogy nincsenek képességeim. Nem akartam, hogy tudják, könnyű szerrel elintézhetnének.

- Miért törődsz velem? Miért vagy ilyen jó? 

- Nem vagyok jó. Ezt jegyezd meg – lépett felém miközben fenyegetően nézett rám. Szívem gyorsabban kezdett el kalapálni mellkasomban, amit ő is észrevehetett. Hátrább lépett egyet, majd elfordult tőlem, hogy ne láthassam arcát. Próbáltam szívem dobogását normalizálni. Nem akartam felbosszantani jobban, mégis tudnom kell, hogy miért segít nekem.

- Akkor miért segítesz nekem? – Néztem rá kérdőn. Muszáj megtudnom, ő lehet az aki segíteni tud. Haza kell jutnom. Bármi áron.

- Jobb, ha megyünk – mondta majd hozzám lépett. Fekete farmerjának zsebéből elővett egy sötét színű kendőt majd rám nézett. 

- Ezt muszáj? – Sokkal könnyebb lenne úgy megszöknöm, ha látnám az utat. 

- Igen, muszáj – meg sem várva a reakciómat szememre kötötte a kendőt. 

- Add a kezed. – Mondta mire gyanakodva, kicsit késlelve felemeltem. Nem tudtam, hogy mit szeretne, de mikor a kezemre tett valamit, amivel össze tudta kötni őket, megijedtem. 

- Miért kötözöl meg? – Így most már semmi esélyem sem volt, hogy el tudjak szökni. Muszáj lesz valamiféle kiutat találnom. 

- Mit akartok tőlem? – Egy folyosón mentünk, ami párás nyirkos volt és hideg, akár csak ott ahol én voltam. Habár nem láttam, tudtam, hogy ugyanolyan elhagyatott, kopár és sötét hely volt ez is. Szinte láttam magam előtt, ahogy a pókhálók lógtak a régi téglákból épített falon. A fáklyák megvilágították a folyosót, éppen annyi fényt adva, hogy látni lehessen. Lágyan fogta a kezemet ott ahol össze volt köve. Ahogy hozzám ért, volt benne valami furcsa. De nem olyan volt, mint ahogy Edward ért hozzám. Nem azt éreztem ez valami újfajta volt. 

- Azt majd Hamon elmondja. – Valahogy sejtettem, hogy ő áll mindenek a hátterében, mégis egy pillanatra megdermedtem. Ő engem akar, amit nem kaphat meg. Nem engedhetem, hogy akár csak egy újjal is hozzám érjen. Megdermedve álltam egy helyben. Adam megállt, majd felém fordult. Szemem nem látva arcomat fürkészte, éreztem tekintetét rajtam. 

- Mit akar tőlem? – Hangom megremegett ezért megköszörültem a torkom. Féltem, nem is kicsit. De nem akartam kimutatni, mert akkor csak még jobban sebezhetőnek tűnök. 

- Nem tudom. De ne félj, nem fog bántani. – Hangja olyan megnyugtató volt, hogy egy pillanatra elfelejtettem mindent. Hogy lehet valakinek ilyen nyugodt hangja. Nem tudtam megérteni sok gondolkodás ellenére sem, hogy miért van velük. Nem tűnik olyannak, aki rossz dolgokat tesz, legalábbis nem önszántából. 

- Miért vagy velem ilyen? Mi annak az oka, hogy segítesz? – Egyszer már feltettem ezt a kérdést és akkor sem válaszolt. 

- Válaszolok akkor, ha te is egy kérdésemre. – Kíváncsiság lett úrrá rajtam, hogy mit szeretne. Egy válasz és megtudom, amit akarok, csak ennyi lenne? 

- Rendben mi az a kérdés. 

- Hol vannak a szüleid? – Olyan egyszerű kérdés és a válasz pedig nehéz. Nem szerettem soha arról a napról beszélni és a szüleim elvesztéséről. Most pedig nem gyengülhetek el. Nem szabad előhoznom azt a napot. Ez nem a legjobb alkalom. Talán majd később elmondom neki. Lassan indultam el a folyosón egyenesen előre. Nem láttam semmit és nem akartam elesni így csak alig haladtam. Adam utolért, majd szótlanul megfogta a kezem és elkezdett vezetni. Megint elfogott az az érzés.

Ezek után nem beszélgettünk. Annyi kérdés volt bennem és a válaszokat nem kaphattam meg most. Bevallom féltem nem is kicsit. A tudatlanság hogy mi fog történni, hogy vajon Adam meg véd e, egyre jobban fojtogatott. Most már nem csak magam miatt kell aggódnom, hanem érte is, akit a szívem alatt hordtam. 

Lassan haladtunk, nehogy elessek, amiért hálás voltam neki. Egyszer csak azt éreztem, hogy a karjaiba vesz. Azonnal elkezdtem kapálózni.

-  Ssss nyugi – szorított magához – Csak lépcső van, és nem szeretném, ha elesnél.

- Akkor vedd le a szememről a kendőt – mondtam élesen. Nem igazán szeretem, ha vadidegenek cipelnek, mégis valami nyugalom áradt szét bennem, ahogy fogott. És csak most jöttem rá milyen fáradt is vagyok. Szemeim, ha nem lennének bekötve, akkor szép lassan lecsukódnának. A sok dolog, ami történt egy nap alatt, most jött ki.  Testem ellazult Adam karjaiban. Megnyugtatott szíve dobogásának egyenletes üteme. 

- Hé, ne aludj el – suttogta fülembe halkan mégis tisztán halottam. Küzdeni akartam az álmosság ellen, de nem ment. Olyan fáradt voltam. 

- Nem megy. – hangom elhalt. Fejemet mellkasának döntöttem. Tudtam most már biztos voltam benne, hogy megvéd mindig. – Miért segítesz nekem? 

- Mi történt a szüleiddel? – Reméltem, hogy válaszol a kérdésemre. Miét segít nekem, vagy miért van velük. Talán megfenyegették valamivel? Vagy önszántából van itt. De mégis miért. Ők kegyetlen emberek. 

- Azért segítesz, mert babát várok? – Talán volt valami a múltjában, amiért úgy gondolja, meg kell védenie engem vagy a babát. 

- Nem csak azért. De a többit csak akkor mondom el, ha te is válaszolsz a kérdésemre. Megérkeztünk – állított lábra. Ahogy ismét egy helyben álltam, kicsit megszédültem így újra Adamnak dőltem, aki erősen tartott nehogy elessek. 

- Ahogy mondtam nem hagyom, hogy bántson. – mondta majd hallottam, ahogy kinyílik egy ajtó. Adam bevezetett a helyiségbe, amit még nem láttam mégis éreztem, hogy itt semmi jóság nincs, kivéve persze Adamot.  Éreztem magamon a sok tekintetet mely végigmérte testem. Bőröm libabőrös lett és megborzongtam az undortól, amit éreztem az iránt, aki elrabolt.  Adam kiszabadította a kezemet, majd szememről vette le a kendőt. Szememet hunyorogva nyitottam ki és azonnal körbe néztem. A teremben összesen csak öten álltak mégis ez az öt vámpír olyan gyilkosan nézett rám akárcsak háromszáz újszülött vámpír. Még sem ez volt az, amitől a legjobban megdöbbentem, hanem az az ismerős szempár, amelynek tulajdonosa az általam leggyűlöltebb személy mellet állt. Gonosz mosoly jelent meg arcán, ami csak még jobban fokozta dühömet. 

- Á a drága Isabella. Örülök, hogy látlak – állt fel Hamon a trónszékről. A hely nagyon hasonlított Volterra trónterméhez, annyi különbséggel hogy itt csupán csak egy trónszék volt. Az egész termet gonoszság vette körül. 

- Én is nagyon örülök, hogy találkoztunk végre. – Hangomban mérhetetlen nagy volt a gúny, de nem érdekelt. Tettem felé egy lépést és úgy éreztem, hogy az erő összegyűlik bennem. Mindennél és mindenkinél jobban gyűlöltem ezt a férfit. Megölte a szüleimet, akik rendes emberek voltak. Sosem ártottak senkinek sem. Mégis képes volt hidegvérrel megölni őket. Egyre jobban gyülemlett össze bennem a harag a gyűlölet a megvetés, amit ez iránt a mocsok iránt érezte. Mégis nem szabad, hogy elveszítsem az eszem és nekitámadjak, mert akkor mindketten meghalunk a kicsivel együtt. 

- Gondolom, felismered őt – mutatott arra a személyre, akit nagyon is felismertem. Hogy tehette ezt? Ennyire kegyetlen lenne. Képes volna mások életét tönkretenni? Ezek szerint igen.

- Igen ismerem. Jó újra látni – mosolyodtam el úgy, hogy az még jobban bosszantsa, ami meg is lett. Szemei izzottak és vörösek voltak az emberi vértől. Elárulta a családját, a barátait és a szeretteit.

- Én is örülök, hogy újra láthatlak, habár jobban örültem volna, ha a viszontlátáskor már a szíved néma.

- Meglehet, ez viszont nem valósult meg és nem is fog a közeljövőbe – léptem felé és ő is így tett.

- Ebben ne legyél olyan biztos. – Jött közelebb és már majdnem egymáshoz értünk, amikor Hamon közénk állt és valaki megragadt engem hátulról, majd elhúzott onnan. Dühösen fordultam meg, hogy megtámadjam azt, aki hozzám ért, de mikor megláttam, hogy csak Adam volt, megnyugodtam, majd nagy levegőt vettem.  Muszáj valahogy visszatartani magam. 

- Szerintem a te állapotodban kicsit jobban is vigyázhatnál. Mert habár még nem ismerem, olyan régóta drága vendégünket, tudom, hogy eléggé harcias.  

- Te pedig engem nem ismersz – néztem szikrázó szemekkel Hamonra. 

- Ugyan, ezt te sem gondolhatod komolyan. Tudok rólad mindent. Láttam minden egyes lépésedet. – lassan lépkedett felém minden egyes szavát kihangsúlyozva – tudok rólad mindent, minden apró dolgot. – Egy morgás hangzott fel a hátam mögül ezzel megállítva Hamont. Adamra emelte a tekintetét.

- Azt mondtad nem bántod – lépett elém ezzel is védelmezve nehogy hozzám érhessen. 

- Nem is fogom. Most mindenki hagyja el termet. Kettesben szeretnék beszélgetni kedves kis vendégünkkel – mondta, miközben visszaballagott a székéhez, majd leült rá. Akik a jobb oldalán álltak azonnal elindultak kifelé. A férfi ugyan az volt, mint aki Adamal jött oda hozzám, a nő pedig egy hosszú fekete hajú nő, kinek szemei a haláltól csillogtak vörösen.  A drága kis áruló is elindult, mellettem haladt el szemeiben a bosszú és a düh csillogott. Adam azonban nem mozdult előlem. Teste ugyan olyan mereven állt, mint mikor előttem termett. Kész volt akár harc árán is megvédeni. 

- Te is, fiam. – Most már étettem mindent. Nem azért volt itt, mert valaki megfenyegette, hanem azért mert az apja volt ennek az egésznek a vezetője. 

- Nem megyek. Nem hagyom, hogy bántsd. Megígérted, hogy nem teszed. 

- És nem is fogom. De most hagyd el a termet. Azonnal. – Testem összerezzent a dühös hangra és nem akartam, hogy itt hagyjon. Nem akartam egyedül lenni. Adam megfordult majd rám nézett.

- Nem fog bántani. – vette arcomat kezei közé. Szemeibe nézve hittem abban, amit mond, mégsem tudtam megnyugodni. Lassan elengedett, majd még egyszer apjára nézett és elhagyta a termet. 

Hamonra néztem, aki a széken ült és engem nézett. Nem lehetett idősebb 29-nél. Arca kisimult és fakó volt, akár csak az összes vámpíré. Valamin eltűnődött. Mintha gondolatban nem itt járna, hanem valahol egész máshol. Ez lenne a legmegfelelőbb alkalom, hogy megtámadjam, mégis a félelem, hogy talán valami baja lehet a picinek, nem hagyott cselekedni. Csak álltam egy helyben magam elé meredve és Edwardra gondoltam. Annyira jó lenne, ha most velem lenne. Ha szorosan magához ölelne, hogy tudjam, senki nem bánthat, amíg ő mellettem van. Ha elmondhatnám neki, hogy kisbabánk lesz. Bárcsak itt lehetne. 

- Nagyon sok ideje vártam már erre a pillanatra. Arra hogy itt láthassalak, hogy az enyémnek tudhassalak. És mégis most minden olyan más. Ez a gyermek –termett hirtelen mellettem majd kezét hasamra tette- nem az enyém, de ha ez az ára, én így is elfogadlak. 

- Hozzá nem merj érni még egyszer a hasamhoz, mert én tépem ki a már régóta nem dobogó és megromlott szívedet a mellkasodból, hogy utána szétszaggassalak, és a tűzbe hajítsam minden egyes elsorvadt testrészedet, hogy soha többet senkit ne tudj bántani.

- Csakugyan így gondolod? – szorította kezemet a hátam mögé miközben közel került hozzám szinte ajkaimba suttogta. Undorodtam tőle minden lehetséges módon. – Akkor ezt bóknak veszem.  –tapasztotta száját enyémre. Bárhogy próbáltam nem tudtam ellökni magamtól. Nem volt erőm, ami segített volna mégis a tudta, hogy megülte a szüleimet-erőt adott, hogy el tudjak távolodni tőle. Kezemet kiszabadítottam szoros fogásából, majd egy nagyot behúztam neki. Nem érdekelt a fájdalom a kezemben, csak a düh, amit iránta érzetem. 

- Soha többet ne merészelj megcsókolni, mert nem fog érdekelni, hogy meg e halok, vagy sem, de én megöllek. 

Hosszú csend állt be kettőnk között. Ő engem nézett, míg én őt. Komolyan gondoltam azt, amit mondtam. Addig nem fogok nyugodni még halott nem, lesz. Még mindig éreztem ajkaimon, ahogy megcsókol és az undor iránta csak még nagyobb lett, ahogy a hányinger is. 

- Adam – hangjára összerezzentem, de tartottam magam. Nem akartam gyengeségem kis jelét sem mutatni.  Az ajtó kinyílt majd megjelent Adam. Aggódó és egyben kíváncsi szemekkel mért végig. 

- Kérlek, kísérd Isabellát az egyik kényelmesebb szobába. Szeretném, ha jó helye lenne.

- Nekem tökéletesen megfelel az, ahol eddig voltam. – Meglepődötten nézett rám, majd egy perc gondolkodás után megszólalt. 

- Ahogy szeretnéd. Fiam, kérlek kísérd vissza Isabellát. Adam bólintott, majd hozzám lépve szememre akarta tenni a kendőt. 

- Arra szerintem semmi szükség és a kezét sem kel összekötni. – Adam levette a kendőt, majd a zsebébe tette és elindultunk. Amint becsukódott mögöttünk az ajtó Adam azonnal maga felé fordított.

- Nem tett veled semmit? – suttogta.

- Nem - mélyen szemembe nézett, kutatva bennük az igazságot. 

- Hazudsz - jelentette ki mire szemeimet szorosan összezártam. 

- Nem hazudok. Most pedig kérlek, vezess vissza. – Mondtam, majd elindultam a folyosón, de nem jutottam messzire, mert Adam megfogva a csuklómat megállított. 

- Jobb szeretném, ha egy jobb szobába mennél. Abban a cellában még valami bajod esik. Kérlek, sokkal kényelmesebb. – Látva vonakodásomat próbált ész érvekkel győzködni, amik meg is hozták a hatásukat. 

- Rendben – bólintottam rá, mire mintha egy kisebb terhet vettem volna le a válláról, kicsit felengedett, ám nem teljesen. 

- Akkor gyere – fogta meg a kezem majd elkezdett húzni egy másik irányba. Nem akartam elfogadni semmit, amit az a szemét ad, mégis Adamnak igaza van. Ott lent a cellában nem olyan, mint egy szobába, ami sokkal kényelmesebb. Most már nem csak magamra kell, gondolom, hanem egy másik kis lényre ki még nem képes magára vigyázni. 

Érdeklődve figyeltem minden ajtót, amin esetleg ki tudnák majd szökni, de bosszantott, hogy nem tudom, melyik ajtó mögött mi van. 

- Erre mik vannak? – Nézte Adamra kíváncsian, aki eddig meg sem szólalt csak kezemnél fogva vezetett a folyosók labirintusa között. 

- Erre felé nem igazán lakik senki. Éppen ezért szerettelek volna ebbe a szobába hozni. – mondta majd megállt egy ajtó előtt. – Nem szeretném, ha bárki is bántana, vagy esetleg a közeledbe kerülne. Az én szobám itt van a tiedé mellett.  – Mutatott a tőlünk jobbra lévő ajtóra mire csak bólintottam.

- Ez pedig a tiéd – tárta ki előttem az ajtót. Óvatosan léptem be a szobába hogy jobban megnézhessem azt. Nem volt benne semmi különleges mégis könnyek szöktek szemembe. Hiányzott az otthonom és a családom. De legfőképpen Edward. A kellemes nyugodt szoba emlékeztetett arra, hogy milyen nyugodt életem is volt eddig. Testem rázkódott a sírástól és szemeimből hullottak a könnyek. Adamhoz léptem majd szorosan hozzá bújtam ő pedig készségesen ölelt magához.

Már percek óta sírhattam, mikor Adam felemelt, majd az ágyra fektetett és mellém ült. Hagyta, hogy had nyugodjak, meg amiért nagyon hálás voltam. És nem csak ezért. Éppen ez volt az oka, amiért meg kellet tudnom, hogy miért teszi. Kész voltam válaszolni neki a kérdésére, ha ezzel én is választ kaphatok. 

- Kérlek, nyugodj meg. Ez nem tesz jót a babának. Hidd el, ha megtehetném, magam vinnélek haza. De nem lehet. Gondolj a babára és semmi másra, én pedig megígérem, hogy vigyázok rád és rá is. Senki sem bánthat.  – mondta, majd elővéve egy zsepit a zsebéből, letörölte a könnyeimet. 

- Rendben –szipogtam. – A szüleim – mondtam majd rá pillantottam. Kíváncsian nézett rám – Amikor megszülettem a szüleim nagyon féltettek. Sokszor költöztünk, amit habár nem szerettem megértettem. Egy nap újra elköltöztünk és pont úton voltunk mikor megtámadtak minket. Még a mai napig emlékszek arra a napra. Próbáltam segíteni hisz már akkor jól tudtam uralni a képességem, ám ez akkor nem ment. Olyan volt, mintha az addig meglévő képességeim sosem léteztek volna. Kétségbe voltam esve a szüleim pedig harcoltak, hogy meg tudjunk menekülni, de hiába.  Nem sikerült – szöktek könnyek ismét a szemembe – láttam, ahogy megölik őket. Láttam, ahogy kihunyt az élet a szemükből – szünetet tartva pillantottam fel az arcára, ahol egy maszkot láttam, mégis szemeiben a düh színtisztán látszott – miután a szüleim már nem voltak útban én voltam soron. Lefogtak és már pont velem is végeztek volna, mikor a Volturi megjelent. Megmentették az életemet és már 50 év a családtagjuk vagyok. Később kiderült, hogy Aro Volturi a nagybátyám, és hogy az apám sok évvel azelőtt, hogy én megszülettem a Volturi tagja volt. – Hosszú ideig nem szólt semmit sem.  Magában mérlegelte szavaimat miközben én az érzelmeket figyeltem arcán mik csak néha-néha tűntek fel maszkja mögött. 

A percek csak teltek Adam a szobában járkált én pedig a szobát tanulmányoztam. A világos függönyök a takaró és a világos parketta valahogy úgy éreztem nem illik ide. Nem erre a helyre, mégis tetszett. Volt benne valami megnyugtató és biztonságot adó. Az ágy kényelmes volt, látszott, hogy nem a rabok számára fenntartott szoba ez. Hanem olyan ahová a legjobb vendéget tenné az ember. Kezemet hasamra simítottam. Olyan jó lett volna, ha most Edward is mellettem lenne. Ha hűvös kezét hasamra tenné köszönés képen a picinek. Vagy ha beszélne hozzá. Hogy már most megismerhesse az apukája hangját. Szemem összeszorítottam, hogy az újabb könnycseppek ki ne buggyanhassanak. 

- Ő miatta vagy ilyen érzékeny? – ült le mellém ismét Adam, semleges arccal. Hasamat nézte, majd szemembe nézett – Most én vagyok az akinek elkell mondania miért vagyok hozzád ilyen. – mondta mire csak bólintottam – Sosem szerettem azt, ahogyan apám bánik az emberekkel vagy vámpírokkal. Számára nem létezik más, mint ő maga és a családja. Neki nem fontos más, kivéve egyet vagyis jobban mondva két dolgot. Az egyik az te vagy. Tudom, furcsán hangzik mégis az apám a megszállottad lett. Téged akar és a Volturit. Ő akarja irányítani az egész világot, amit én nem helyeslek. Nem tartom helyesnek, hogy fogva tart téged, mégsem tehetek semmit sem. De ez nem lesz így mindig. Sajnos sok éven keresztül vak voltam és nem vettem észre olyan dolgokat, amik nyilvánvalóak voltak. Te egy olyan ember vagy, aki sokaknak fontos főleg a kicsi apjának. Ha nekem lenne egy ilyen menyasszonyom – nézett le a kezemre – mint amilyen te vagy, valószínűleg az őrület határán állnák, hogy nem tehetek semmit annak érdekében, hogy biztonságban légy.

- Akkor engedj el. – néztem rá könyörgően majd felültem – Kérlek, engedj el. 

- Sajnálom, de nem tehetem – nézett a szemembe – de nem fog bajod esni, ígérem. Most pihenj, hozok ételt. Ott a fürdő, nyugodtan zuhanyozz le. Ide senki nem fog bejönni. – Kezével végig simított arcomon, majd felállt és kiment. Amint meghallottam, hogy a zár kattan, azonnal felpattantam majd az ablakhoz rohantam, de rács volt rajta. 

- Hát egyedül maradtunk. De megígérem neked, hogy hazajutunk épségben. 

Vajon Edward mit csinálhat. Remélem, semmi meggondolatlan dolgot nem tesz. Jaj, kérlek istenem vigyázz rájuk nehogy bajuk essen.  

Hamon

Remélem hogy tetszett a fejezet. Meg kell hogy mondjam én ezeket a részeket imádom mindig is ezt vártam és egyszerűen csak írom meg írom lese tudod állni és úgy kell magam rávenni hogy a másikakhoz is írjak. 

Remélem írtok komit. Mindig alig várom. Na de nem fecsegek tovább

Legyetek jók addig míg nem hozom a kövit. 

Puszi.

32. Fejezet

Sziaztok

Eljutottunk ide is. Ma van pontosan egy éve hogy a blog elindult. Számomra ez az év nagyon gyorsan elment. Annyi mindent kaptam tőletek és ezekért hálás vagyok. Köszönöm annak a 64 rendszeres olvasónak és az azoknak akik csak egy fejezetet is olvasta hogy itt voltak ezalatt az egy éve alatt. Köszönöm azoknak akik komikat írnak. Sosem gondoltam hogy ide eljutok és ennek már egy éve. Hogy repül az idő. Nagyon hálás vagyok nektek a barátnőimnek és a testvéremnek mert ha ti nem lennétek akkor már biztosan nem lennék itt. A blog egy kicsit megváltozott remélem tetszik nektek. 
Hoztam nektek egy kis meglepetést ami nem más mint egy hosszú fejezet amiben sok minden lesz. Remélem most is megírjátok a véleményeteket akár csak az elmúlt évben.

32. Fejezet.

Olyan, mint egy kislány mesebeli álma. Aki ugyan elveszítette a szüleit és sokat csalódott az életben, mégis most megtalálta a hercegét. Mert kislányként mert álmodni, és ezt az álmot mindig is megtartotta. Nem számított, mi állt az útjába. Mert az álmok mindig is benne élnek, ahogy mindnyájunkban is és ha elég kitartóak vagyunk akkor azoknak ha nem is mindegyike, de egy része biztosan valóra válik. 

Mertem álmodni egy olyan jövőről melynek egy részletét sem mertem elhinni, hogy valóra válhat. Mégis megtörtént. Itt állok a bronzvörös hajú herceggel, aki ugyan nem is herceg és még csak lova sincs, mégis számomra ő a tökéletes. Ha vele vagyok, úgy érzem, bármire képes lehetek, amit csak szeretnék. Mert nincs akadály, amit ketten ne tudnánk elhárítani. Fel tudta nyitni a szemem, hogy annak ellenére, amit érzek, nem vagyok egyedül. Annyian vannak, kik mindent feladnának értem akárcsak én értük.

Szeretem Edwardot minden lehetséges módon. Életem már az övé és ezt egy cseppet sem sajnálom. Mindazok ellenére mi állt közöttünk és még mennyi minden fog. 

Boldogan bújtam oda menedéket nyújtó karjai közé. Éreztem kezem alatt a drága kiváló öltöny puha anyagát. Oly tökéletes akár csak ő. Fejemet felemeltem, hogy szemébe tudjak nézni. Csillogó arany szempárok boldogan és egyben kíváncsian néztek le rám. Rámosolyogtam majd elhúzódtam tőle, hogy táncolni tudjunk. Lágyan lépkedve jártuk be az egész termet miközben egymás szemeibe néztünk. Nem kelletek hozzá szavak, hogy kifejezzük mit is érzünk pontosan. A szemeinkben ugyanis fellelhetőek voltak azok. A szám egyre gyorsult és ezzel együtt a szívem dobogása is.

Bárhol is legyetek anya és apa. Tudjátok, hogy szeretlek titeket. És köszönök mindent. – Néztem fel ámde egy apró könnycsepp hullott ki szemeimből, amit Edward lágyan le is csókolt.

Edward szemszöge:

Életem szerelmével a karomban jártuk végig az egész termet kizárva a körülöttünk lévő embereket. Vajon ilyen érzés az, amikor valaki megtalálja a társát? A másik felét? Mert ha ez az, akkor ennél boldogabb már nem lehetek. Bella a menyasszonyom és mindentől meg fogom óvni bármi is történjen. Nem hagyom, hogy újra elszakítsanak. 

Nem tudtam betelni a látvánnyal. Annyira csodálatos és az enyém. Ezentúl semelyik hímnek nem fogom engedni, hogy akár csak egy kicsit is, de közeledjen felé. Szeretem olyan nagymértékben, hogy azt elmondani sem lehet. 

Oly csodásan fest akár csak egy hercegnő. Az én hercegnőm, akit soha többé nem engedek el, ha csak nem ő kér meg rá. A teremben lévő vámpírok gondolatai mindarról árulkodtak, hogy Bella milyen gyönyörű is. Míg családom gondolatai voltak a leghangosabbak vagy legalábbis én azokat hangosabbak halottam. Esme, Carlisle karjaiban volt és zokogott, de a boldogságtól. Számára Bella a lányát jelentette és az, hogy végre megtaláltam a páromat egy életre olyan nagymértékű boldogsággal töltötte el, hogy azt sokan el se bírnák. De Esmének olyan nagy szíve volt, mint senki másnak.

Alice és Jasper szintén összeölelkezve álltak Esméék mellett és boldogan néztek minket. Alice imádta Bellát és most csak még boldogabb lett. Alice állt hozzám mindig is a legközelebb és most végre sok évnyi boldogtalanság után olyannak látott, mint amilyenek már régóta szeretett volna. Jasper pedig Bellát az ő húgának tartotta, és mint az oly keveseknek sikerült Bella elnyerte Jasper szeretetét. Hiába volt előbb ott Rosalie, Jasper még Bellát tartotta igazi testvérének és bármit megtenne érte. Ő az, akire bármikor rámerném bízni Bellát. 

Rosalie szorosan bújt Emmetthez és minket néztek hatalmas mosollyal az arcukon. Akár csak a többieknek nekik is ugyan az volt a gondolataikban. Rosalie szerette Bellát, mint a testvérét ahogy Emmett is. Ők úgy gondolták, hogy Bella eddig is hozzánk tartozott és most már hivatalosan is velünk lesz. 

Amikor megtudtam, hogy Tanya Davel van, először meglepődtem, majd nagyon örültem neki. Jó hogy ő is megtalálta azt, akit szeret mindénél és mindenkinél jobban. Figyelmemet a karjaimban lévő angyalra fordítottam, majd boldogan merültem bele azokba a csodás szempárokba. 

Bella szemszöge: 

Amint a tánc véget ért Edward megcsókolt hosszan és lágyan. Többet akartam vágytam az érintésére, de tudtam most van ennél sokkal fontosabb dolgom is. 

- Menjél csak – nézett oldalra egy pillanatra Edward ahol Aro állt, felém nyújtotta a bal karját. Edward nyomott egy gyors csókot ajkaimra, majd elindultam Arohoz. Megfogta a kezem, majd felvezetett a lépcsőn, hogy így a három vezető mellet álljak. 

- Köszönöm, hogy ennyien eljöttetek az Izabella számára tartott rendezvényre. Ez a nap nem csak az ő számár a fontos hanem mindannyiunk életét befolyásolhatja. Mint azt mindenki tudja fivérem és a felesége már nem lehet velünk, de itt hagytak nekünk egy csodálatos vámpírt. Ő az, aki képes megváltoztatni mindent és mindenkit.

Ma van pontosan 50 éve, hogy a mi Bellánk velünk van. Ezen alkalomból pedig szeretnénk, ha elfogadná a negyedik trónt itt mellettünk, és az ezzel járó felelősséget, hogy velünk együtt irányíthassa a vámpírokat. Hiszek abban, hogy ha valami folytán nem tudnánk tovább a vámpírokat irányítani ő képes lesz rá. Oly sok vámpír életét változtatta már meg, és tudjuk, hogy bármire képes – Aro szavai oly nehezen nyomták lelkemet, hogy nem tudtam értelmezni mondatainak súlyát.

- Talán egyszer majd valamilyen okból kifolyólag én, és fivéreim nem leszünk képesek veletek lenni és irányítani mégis kell, hogy legyen valaki akinek tiszta szíve éles esze és nemes lelke irányítani tudjon egy olyan világot melynek létezése titoknak kell hogy maradjon. Tudjuk, hogy lesznek sokan, kik életünkre törnek, ahogy a tiedére is. Sokan vannak és lesznek is kik életüket adnák érted és ez az, amit mi sosem tudtunk megszerezni. A hűség nem elég ahhoz, hogy biztonságba légy. Olyan barátokra tettél szert, akiket csak szíved tisztasága nyerhet meg – Cairust Marcus váltotta fel.

- És habár mindent megfogunk tenni annak érdekében, hogy veled és családunkkal legyünk eljön, az idő mikor már sajnos nem lehetünk itt, hogy irányítani tudjunk, de addig is mindent megfogunk tenni hogy egy napon te legyél az, aki irányít egy olyan népet melyben gonoszok és jók egyaránt lesznek. – Szemeimben könnyeim helye megszáradni készült, de ideje sem marat, ugyanis bácsikáim szavai hallatán szívem eszeveszett vágtába kezdett. A félelem melyet az okozott, hogy vajon jó vezető leszek e? És a boldogság, amit az okozott, hogy felkértek, egymással vetekedett. Testemet ismét elöntötte az a kétségbeesett érzés, hogy a szüleim vajon mit tennének a helyemben. Mégis valamilyen hang belülről azt súgta, hogy ezt a döntést nekem kell meghoznom még akkor is, ha sok minden múlik ezen. Olyan vámpírok életéről fogok döntetni, akiket nem ismerek, és a félelem, hogy talán rossz döntést hozok egyre jobban eluralkodott rajtam. Lassan indultam el bizonytalan léptekkel a bennem dúló érzelmek miatt, majd középre álltam és a vámpírokkal szembe fordultam, akik kíváncsi tekintettel várták válaszomat. Nagy levegőt vettem miközben mellkasom megemelkedett. Úgy éreztem, hogy a rajtam lévő fűző szorít és megfulladok. A pánik egyre nagyobb lett mégis erőt vettem magamon. Testem és lelkem megnyugodni látszott miközben erőt merítettem a családom és szerelmem biztató tekintetéből. Ajkaim szétnyíltak és a szavak melyek fejemben még határozatlanul hangzottak most oly erősnek és határozottnak tűntek, hogy egy apró mosoly jelent meg ajkaimon.

- Én Izabella Swan Volturi megesküszöm, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy a legjobb döntéseket hozzam, melyek egyaránt megfelelnek vámpírnak és embernek. Sosem hagyom cserben családomat és mindig ésszerűen döntők lelkemre és szívemre hallgatva mások sorsáról. Mindent meg fogok tenni, hogy készen álljak mikor nekem, kell átvennem a vezetést. – Hangom utolsó rezdülése hallatszott a teremben majd csend lett. Tudtam, hogy ez a csend nem szomorú vagy komor. Mindenki szavaimat mérlegelte. Edward mosolya azonban levakarhatatlan volt csábos ajkairól. Minden egyes percben éhezem csókjaira így most is karjaiba rohannák, hogy addig csókozhassam, míg meg nem halok levegőhiányban, de tudtam, hogy ez most helytelen lenne, és hogy majd utána annyit leszek, vele amennyit szeretnék. Abban biztos voltam, hogy elválasztani nem tudnak minket. Sosem hagynám el Edwardot többet még annak ellenére, sem hogy az a szemét még mindig engem akar. Mert tudom, hogy sokan vannak mellettem és segíteni fognak abban, hogy legyőzzem azt, aki elvette mellőlem a szüleimet. Jobb oldalt Jane jött fel a lépcsőn, karján egy fekete ruha volt és kezeiben pedig egy szintén fekete doboz. Arohoz lépett, aki elvette a ruhát és a dobozt majd odajött hozzám

.

- Ezen túl minden testőrnek mesternek kell szólítania és ugyan az a tisztelet jár neked, mint nekünk is. Minden áron védeniük kell téged és követni a parancsaidat – sorolta Aro mindazt, amit tennem vagy tenniük kell miközben a fekete ruhadarabot átadta, ami mint kiderült egy ugyan olyan köpeny, mint amilyet ők is viseltek. A köpeny bársonyos tapintására megborzongtam a jóleső érzéstől. A bal oldalán pontosan ott ahol a szívem is van a Volturi címere élénkvörös színnel mely figyelmeztetően hat mindenkire, aki csak egy pillantást is vet rá. Ez a címer csak a három vezető köpenyén volt. - Ezen túl a palotát sohasem hagyhatod el a köpenyed és egy őr nélkül sem. - Aro hangja hivatalos volt, majd mikor bekötötte a köpenyt a nyakamnál ismét azon a meleg és szeretetteljes hangon szólalt meg, mint ahogy mindig is szokott velem beszélni. – Most már te vagy a legfontosabb és nem fogjuk hagyni, hogy bajod, essen. – Ebben teljesen biztos voltam hisz eddig is úgy vigyáztak rám, mint valami ritka kincsre. Lassan nyitotta ki a fekete dobozt melyben egy gyönyörű ezüst nyaklánc volt. Egy nagy C betű amin egy valamivel kisebb V és alatta lógott egy ovális karika minek kétoldalt a szélén gyönyörűen csillogó kövek voltak, és egy B betűt fogtak közre. Megbabonázva néztem az égszert, olyan gyönyörű volt.

- Ez még régen az édesapádé volt, de kiegészítettük még egy betűvel, ami a te neved kezdőbetűje. Remélem tetszik. 

- Hát persze, hogy tetszik. Mindig viselni fogom – mondtam meghatódottan, hiszen ez felidézte ismét szüleim emlékét.

- Ennek nagyon örülök. Most pedig akkor induljon a mulatság a te tiszteletedre – fordult felém miközben kezét hátamra simítva noszogatott, hogy menjek.

- Köszönök mindent – megöleltem mind a hármójukat majd Edwardék felé mentem. Sokszor megállítottak, hogy gratulálhassanak, amit én boldogan fogadtam. Nagy nehezen a sok gratuláció után, ami nem csak arra vonatkozott, hogy én is vezető lettem, hanem arra hogy eljegyeztek, végre a Cullenékhez mehettem. Ám mikor végre Edwardhoz érhettem volna egy test csapódott nekem és szorosan megölelt.

- Kérlek, többet ne csinálj ilyet. – Lépett egyet hátra Alice.  

- Soha többet, ígérem. – Mosolyogtam rá majd a mögötte lévőkre néztem. Mindenki boldog volt legalábbis ezt tanúsította az arcukon lévő mosoly. Edward odajött hozzám, majd lágy szerelmes csókot nyomott ajkaimra, ami ugyan nem tarthatott sokáig, mégis úgy éreztem, hogy ennél boldogabb már nem is lehetnék. Átkaroltam Edward derekát, míg ő a vállamat átkarolva húzott magához közel.

- Sajnálom, hogy elaltattalak titeket, de csak így tudtam eljönni anélkül hogy meginogtam volna. 

- Miért nem szóltál arról, hogy üldöz az, aki megölte a szüleidet? – Nézett rám kérdőn Carlisle. Szemeiben komolyságot volt, ám haragot, mire számítottam nem láttam. Szerettem volna mindig is ezt a titkot megtartani, de nem lehetett. Mindig küzdeni fogok, hogy a szüleim gyilkosa meghaljon.

- Úgy gondoltam jobb, ha sosem keverlek titeket bele. Velem semmi sem egyszerű. Miattam majdnem Jasper is meghalt. Sosem tudtam volna többet Alice szemébe nézni. Nem tudnám elviselni, hogy valaki miattam, haljon meg. Úgy éreztem jobb, ha feladok mindent és otthagylak titeket. – Fejemet lehajtottam, mert nem mertem szemükbe nézni. Biztos voltam benne hogy Jasper elmondott nekik mindent. Egy kéz ért az államhoz majd kényszerített, hogy felnézzek. A kéztulajdonosa pedig nem más volt, mint Jasper. Nagy mosollyal az arcán nézett rám.

- Sose bánkódj olyan miatt, ami nem történt meg. Most már nem fog senkinek semmi baja esni. Itt vagyunk és vigyázni fogunk rád. – Mondta mire kibontakoztam Edward kezei közül majd Jasperhez bújtam. Kellemes vanília illata azonnal megnyugtatott. Olyan kapcsolata alakult ki köztünk, mintha valóban testvérek lennénk. Nem akartam elengedni, mert féltem, hogyha elengedem, elmúlik ez a nyugodt érzés. 

- Most hogy te is a vezetők egyike lettél, lehetetlen, hogy bármi bajod is essék. A vámpírok, akik itt Volterrába élnek, nem hagyják, hogy az egyik vezetőnek valami bántódása essék. – Mondta Carlisle amiben igazat is adtam neki. Azonban én nem attól féltem, hogy nekem esik bajom, hanem attól hogy a többieknek. Akár azoknak, akiket szeretek vagy azoknak, akik védenek. Kibontakoztam Jaspar karjaiból.

- Sosem attól féltem, hogy nekem esik valami bajom, hanem attól hogy nektek vagy valaki másnak miattam. De most nem szeretnék erről beszélni. Majd a bál után megbeszélünk mindent. Most pedig azt szeretném, ha mindenki jól érezné magát. – Mosolyodtam el miközben a sok aggodalmat és negatív érzelmeimet mélyen elzártam magamban. Nem akartam, hogy ez az este boldogtalanul teljen el egy olyan vámpír miatt, aki már annyi keserűséget okozott.

- Nos, ez esetben hölgyem, megtisztelne azzal hogy velem táncol ? – Fordult Carlisle Esme felé és közben meghajolt.  Esme arcán nagy boldog mosoly jelent meg, majd kezét Carlisleéba tette így indultak a táncparkett felé. 

-Na, táncolunk cica? – fordult Emmet Rosalie felé hatalmas vigyorral az arcán. 

- Te miért nem tudsz olyan udvarias lenni, mint Carlisle? – Csapta tarkón férjét, amit nem bírtam ki mosolygás nélkül. 

- Ugyan cica ne legyél már ilyen. 

- Igazán lehetnél egy kicsit jobb modorú – mondta Rosalie, majd elment Emmett meg ment utána. Emmett sosem fog megváltozni.

- Mi is megyünk táncolni, szívem? – Nézett kérdőn Alice Jasperre. 

- Persze menjünk. – Edwarddal ketten maradtunk 

Csak álltam szorosan Edwardhoz bújva és néztem a vendégeket. Nem akartam ennél többet csinálni. Olyan békés és nyugodt volt így minden. És olyan furcsa akár csak a vihar előtti csend. Jelen pillanatban boldog voltam. Hisz minden olyan tökéletes volt. Nem zavarta meg semmi. Edward mellettem volt, mint a vőlegényem, a vezetők egyike lettem és mindkét családom velem volt. 

Valóban nyugodt volt de ez meddig fog tartani. Mi lesz később? Edwardék vissza fognak menni Forksba nekem pedig itt kell maradnom. Vajon ezt hogy tudnánk megoldani? Én nem akarom, hogy elhagyja a családját miattam. De én sem mehetek oda. Vajon olyan erős lenne a kapcsolatunk és a szerelmünk egymás iránt, hogy kibírná azt a nagy távolságot? Képes lennék nélküle élni? Nem. Már oly nagymértékben tartozik hozzám, hogy nélküle nem tudnák élni. Tudván hogy a főbb akadályok eltűntek, és senki sem ellenzi szerelmünket, minden olyan másnak tűnt, nem kellet érzelmeimet visszafognom és az ahogy Edwardhoz kötődtem olyan szilárd kötelék lett, hogy az elszakítása lehetetlen és ha mégis sikerülne, abba belehalnék. Mégis most nem akartam ezekre gondolni. Ki akartam élvezi minden egyes pillanatot, amit vele tölthetek. 

Fejemet lassan felemeltem mellkasáról, majd egyenesen szemeibe néztem. Nem szóltam semmit sem, csak ajkaira nyomtam enyémet. Lágyan, lassan csókoltam minden szerelmemet és szenvedélyemet beleadva. Nem volt több visszafogottság és rejtőzködés. Ezentúl akkor csókolom meg, mikor szeretném, mert ő az enyém, ahogy én az övé vagyok. Kezeimet összekulcsoltam az övéivel, majd elszakadtam édes ajkaitól. Homlokomat övének döntöttem és csak élveztem a nyugodt perceket miközben lélegzetem-próbáltam normalizálni szívem heves dobogásával együtt. 

Lassan eltávolodtam tőle, majd még egy utolsó pillantást vetettem a vendégekre és elkezdtem magam után húzni Edwardot. Nem érdekelt, hogy ki lát meg és az sem, hogy ki mit gondol. Csak az, hogy Edwardal lehessek. 

- Hová megyünk? – Suttogta fülembe, mikor más a folyosón voltunk. Megborzongtam hangjától és nagy mosoly kúszott arcomra.  A csendet magassarkúm kopogása zavarta csak meg, de most az sem tudott érdekelni, csak hogy minél gyorsabban oda érjünk. 

Megállva a szobám ajtaja előtt egy percig elgondolkoztam és megborzongtam a gondolatra, hogy mi is fog történni a következő pár percben. Nagy levegőt vettem miközben ismét elmosolyodtam majd kezemet kilincsre téve lenyomtam azt. Amint beértünk becsuktam az ajtót majd, nekidőltem, így pont Edwarddal szembe kerültem. 

Lassan lépkedtem hozzá egyre közelebb, miközben végig szemeibe néztem. Már pontosan értette, hogy mit szeretnék, és amit szemeiben láttam ő is nagyon szeretné. Kezeimet mellkasára tettem ahonnan nem hallatszott szívének dobogása mégis egyre gyorsabban emelkedett mellkasa a számára szükségtelen levegővételtől. Felnéztem rá majd nyújtózkodva ajkaimat az övére illesztettem. Olyan lágyan csókolt és szeretettel csókolt.  Így akartam itt maradni mindig vele ilyen boldogan. Edward keze lassan egyre lejjebb csúszott a hátamon. Kezeit a fűzőbe akasztotta és elkezdte kibontani. Csókunkat nem szakítva meg oldotta ki ruhámat, ami azonnal le is esett így már nem takarta testemet.  Szorosan tartott miközben közel vont magához. Letoltam a zakót válláról, mely halk puffanással ért földet, majd elkezdtem ingét kigombolni. Nem siettünk sehová ki akartunk minden percet élvezni, amit együtt tölthetünk. 

Annyira szerettem az előttem álló férfit és ezt meg akartam neki mutatni minden egyes érintésemmel. Azt akartam, hogy tudja, örökké őt fogom szeretni és semmi nem állhat az utunkba. Lágyan alig érintve simítottam végig meztelen hátán. Minden egyes négyzetcentimétert bebarangolva. Lassan lépkedtünk az ágyhoz majd lágyan vigyázva rám mintha törékeny lennék az ágyra döntött és felém feküdt. Szemeimbe nézve mondott el mindet úgy hogy nem kellettek hozzá szavak. A tettek és az érzések mondták el mit érzünk egymás iránt. Érezni akartam, ahogy szeret, érezni akartam, ahogy elveszi testem és lelkem. Ajkai nyakamat ostromolták, lágy csókokat hintve rá. Kezével oldalamat simogatta majd feljebb emelve hátamat kikapcsolta melltartómat és lassan lehúzta rólam. Nem éreztem mást, csak boldogságot ebben a pillanatban. Szája nyakamról egyre lejjebb vándorolt fokozva ezzel a bennem lévő vágyat. Ajkai először kulcscsontomon időztek el majd lassan lejjebb haladt, hogy melleimet kényeztethesse. Halkan nyögdécseltem minden egyes érintésénél. Kezeimet nadrágjához vezettem ahol kioldottam az övet majd levettem róla a nadrágot egy kis segítséggel. Edward nagy mosollyal feküdt vissza rám, hogy tovább kényeztessen. Kezei mindenhol bejárták testemet ezzel fokozva a már így is hatalmas vágyat iránta. Ajkai testemet csókolgatták, míg én hátát simogatva minden egyes izom rezdülését éreztem, ahogy mozgott. Lassan húzta le rólam az utolsó ruhadarabot miközben szemeit mélyen az enyémbe fúrta. Most már nem állt semmi közöttünk. Lassan helyezkedett el felettem, míg én csípőjére kulcsoltam lábaimat. 

- Nagyon szeretlek – suttogta ajkaimba szenvedélyesen.

- Mindennél jobban – vallottam be érzéseimet majd, úgy ahogy ajkainkat, testünket is összeillesztettük. Ez érzés, ami akkor átjárt leirthatatlan volt. Egésznek éreztem magam, olyannak, aki bármire képes. Aki képes a legsötétebb félelmeit is legyőzni, mert erős. Minden szerelmemet és szenvedélyemet beleadva csókoltam Edwardot miközben testünk lágyan ringatózott. Szavak híján is értettük egymást mintha már évezredek óta együtt lennénk. Nem a vadság volt az, ami hajtott minket, hanem hogy megmutassuk, mennyire szeretjük egymást. Még akkor is, ha azt már mind a ketten tudtuk. Edward szemembe nézett oly mélyen hogy megbűvölt tekintete. Kizárt mindent. Minden jót és rosszat. Nem számított mi volt vagy mi lesz, csak az, hogy mindent együtt fogunk csinálni bármi is történjék. Egyszerre egymás szemébe nézve értük el a gyönyör kapuját.  

A szoba csendjét hangos lélegzetvételünk zaja szakította csak meg. Egymás karjaiban szorosan összebújva feküdtünk. Nem vágytam többre ennél a pillanatnál. Mert ez tökéletes volt. Mint egy mesebeli álom. Edward szorosan ölelt teljesen magához szorítva. Forró testemet lehűtötte hideg bőre.

- Mi lesz most, hogy én is a vezetők egyike lettem? Hogy fogjuk ezt megoldani? Én nem akarlak elszakítani a családodtól, de én sem mehetek el. És úgy érzem, nem bírnám ki minden nap a közelséged nélkül. Egy óceánnyi távolság választana el minket egymástól és az túl nagy. Hogy fogjuk mindezt megoldani? – Nem akartam elrontani ezt a pillanatot, de muszáj volt megkérdeznem. 

- Én se bírnám ki nélküled. Számomra már egy perc is soknak tűnik, mit nélküled töltök. Nagy büszkeség az, hogy az én menyasszonyom a Volturi egyik vezetője és nem lennék képes elszakítani téged innen, hisz tudom neked itt a helyed. Itt vannak a barátaid, akik szeretnek, és mindig megvédenek. Szeretem a családom hisz sok mindet köszönhetek nekik. De én már megtaláltam azt, akivel le akarom élni az örökké valóságot. – Szemeit mélyen enyémbe fúrta, hogy nyomatékosítsa szavait. De erre nem volt szükség. Hangja oly tisztán csengett, hogy kétséget sem volt őszintén mondja. Mégis szívem összeszorult a gondolatra hogy elszakítsam a családjától és be kell vallanom nekem is nagyon hiányoztak volna. Ők már nekem is a családom. De akkor mégis mi a legjobb megoldás? 

- Nem kérhetem, hogy válasz köztem és a családod közt. Sosem tennék ilyet. 

- Tudom, hogy nem tennél ilyet és nem is kell tenned. Döntöttem. A szívem, a testem, és a lelkem hozzád húz. Már te vagy a jövőm. És hálás vagyok nekik mindenért, amit tettek értem, de ők is pontosan meg fogják érteni döntésem okát. – Szavai hallatán könnyek gyűltek szemeimbe, amik szép lassan folytak le arcomon. Furcsa érzés volt ez a sok szeretet és szerelem. Úgy éreztem, hogy szívem színültig van, és már nem bírok el többel, de mindig ahányszor csak Edwardra nézek, erősebb leszek és elhiszem, hogy mind ez velem történik. Mert lehetek én is boldog. És ezt a boldogságot senki sem veheti el tőlem. 

Edward hozzám hajolt, majd lágyan ajkaival felitatta arcomon lefolyó sós könnycseppeket. Szemeimbe nézet, elmosolyodott majd egy apró csókot nyomott ajkaimra. 

- Hozzá kell szoknod, hogy mostantól mindig melletted, leszek, és sosem hagylak el. 

- A jóhoz sosem nehéz hozzászokni – mosolyodtam el miközben felültem a takarót szorosan testemre tekertem majd felálltam az ágyról. – Most pedig öltözz, vadászni megyünk. 

- Csak nem megéheztél egy kis testmozgás után? – Kérdezte mellém lépve. Kezeimet ajkaira szorítottam ezzel is elhallgattatva miközben mind a ketten mosolyogtunk. 

- Fejezd be. És igen – mondtam majd csípőmet riszálva indultam el a fürdő felé. 

Edward szemszöge: 

Kétséget kizáróan megőrjít ez a nő. Most is, ahogy csípőjét riszálva ment a fürdőszobába megőrjített és legszívesebben rögtön utána mentem volna, hogy ismét az enyém lehessen. Oly nagy vágyat tud bennem kelteni, mint eddig még senki más. Pusztán a pillantása felperzsel. Úgy érzem, hogy nem bírok tovább magammal és muszáj, hogy csókolhassam. Hogy érezzem selymes bőrét kezem alatt. Hogy birtokolhassam testét. 

Gyorsan felkaptam magamra a nadrágot, az inget és a cipőt, míg a zakót kezembe vettem, majd az ajtóhoz mentem ám mielőtt kiléptem rajta még egy utolsó pillantást vetettem a fürdőszoba ajtajára.  Halott szívem összeszorult a tudatra, hogy ha még csak pár percre is, de itt kell hagynom őt. Nagy levegőt vettem, ami ugyan szükségtelen volt. mégis sikerült erőt merítenem, hogy elhagyjam a szobát. Vámpír sebességgel mentem a trónterembe hogy Aronak szóljak a vadászatról. 

Bent a teremben mindenki táncolt, vagy vidáman beszélgetett, észre sem véve hogy Bella és én nem voltunk itt. Szemeimet végigfutottam a tömegen, majd meg pillantva Arot családom körében feléjük vettem az iramot. Emmet mikor meglátott szája nagy mosolyra húzódott és gondolataiban halottam a vicces megjegyzéseket, melyeket tenni akar rám és Bellára. Amit odaértem mindenki felém pillantott. 

- Maradj csendben Emmet. – Előztem meg mielőtt még hangosan is kimondta volna. Aro felé fordultam, majd elmondtam neki, hogy pontosan mit is szeretnék. – Szólni szerettem volna, hogy Bella és én elmegyünk vadászni. Biztosíthatlak, hogy nagyon fogok rá vigyázni. 

- E felől kétségeim sincsenek – mosolygott rám miközben gondolataiban is ugyan ezt halottam – Jó vadászatot. – Veregetett vállon. 

A szobámba érve elővettem egy farmert és egy inget majd amint ez magamon volt már szerelmem szobájában is voltam, aki épen akkor lépett ki a fürdőszobából felöltözve, aminek egyrészt hálát adtam másrészt elkeserített, hogy nem láthatom most csodálatos testét. Vámpír sebességgel ott termetem mellette. Lágyan megcsókoltam miközben derekánál húztam magamhoz közel. 

- Na gyere menjünk vadászni – kulcsoltuk össze kezeinket.

Lassan sétáltunk az erőben miközben szerelmem a tájban gyönyörködött én pedig benne. Még most sem tudtam betelni szépségével, ami mindenkit levett a lábáról. 

-  Mit gondolhatnak most rólam a vendégek, akiket Aro megívott? Eljönnek, csupán miattam én meg ott sem vagyok. – Mondta el szerelmem bánatát, mire én azonnal elmosolyodtam. 

- Azt hogy te is ünnepelsz a vőlegényeddel csak éppen máshogy, mint ők. – Arca azonnal az a már jól ismert színt vette fel, ami csak még elbűvölőbbé tette. Ezen mosolyognom kellet. Imádtam mikor elpirul. 

- Mond, hogy ez nem igaz – temette fejét mellkasomba. 

- Sajnos nem mondhatom. Vagy akkor hazudnák neked, amit szerintem te sem szeretnél. – Emeltem fel fejét állánál fogva.

- Nem, valóban nem. 

- Na, látod. Ne törődj azzal, hogy mások mit gondolnak. – Csókoltam meg majd újra szemeibe néztem. Az egyetlen melyből megtudhatom, hogy pontosan mire is gondol, ha már gondolatait nem láthatom. Sokszor kívántam bárcsak láthatnám, de lehet, hogy ennek így kellet lennie. Oly sok élőlénynek hallom a gondolatait és a földön ő az egyedüli, akiét nem. Ez azért van, mert őt nekem teremtették, ahogy engem neki.  

Lassan folytattuk tovább utunkat mikor rossz érzésem támadt. Nem tudnám megmondani mi okozza, mégis fojtogatott, azt súgta hogy menjünk innen, olyan messze amennyire csak lehet. Szemeimet azonnal végigfutottam az erdőn, de nem láttam semmit sem.  Minden nyugodt volt, talán túl nyugodt is. 

Minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban még Bella mellet sétáltam következőben azonban már a levegőben repültem. Földet érve azonnal szerelmem felé vettem az irányt akit ketten is lefogtak. Agyamat elborította vörös köd, ami nem hagyta, hogy gondolkodjak csak cselekedtem. Minden áron meg kell őt mentenem. Nem hagyhatom, hogy valami baja legyen. Már majdnem előtte voltam, mikor még kettő megjelent előttem és mesze repítettek. Nem volt idő gondolkozni, azonnal felpattantam és harcoltam. Ruhám szakadt volt és kétfelé figyeltem, ami nem volt jó. A gondolat hogy Bellának valami baja lehet megőrjített. Egyszerre akartam megölni ezeket a férgeket és védeni Bellát és ez volt az a hiba, amit elvétetem. Olyan szorosan fogták Bellát, hogy moccanni sem tudott. Szemeibe néztem és az, amit ott láttam borzalmas volt. Szívem majd megszakadt. 

Fájdalommal és szerelemmel teli szempár volt az utolsó, amit láttam majd elsötétült minden előttem. Összeszorult szívvel borultam tudatlanul a földre.

Eszeveszetten futottam a kastély felé lélektelenül és összetörve. Nem tudtam rá vigyázni. Nem tudtam megvédeni. Nem érdekelt az ábrázatom nem érdekelt semmi csak hogy megmentsük. Utamat egyenesen a trónterem felé vettem és nagy robajjal nyitottam ki azt. Minden szempár rám tapadt. Nem kellet ahhoz tükörbe néznem, hogy tudjam, borzalmasan nézek ki. A döbbent tekintetek elárulták. 

- Elvitték. Képtelen voltam megvédeni. Én… én annyira sajnálom – néztem Aro szemébe. Carlisle azonnal mellettem termett. 

- Fiam mi történt? 

- Mi csak vadászni mentünk, amikor megtámadtak minket. Bellát lefogták. Próbáltam odajutni hozzá, de nem sikerült. Bárhogy próbáltam nem ment, majd minden elsötétült. Mikor felkeltem már nem volta sehol, próbáltam keresni, de mintha a föld nyelte volna el. Nem találtam és az én hibám hogy elvitték, ha jobban vigyázok rá…

- Nyugodj meg fiam. -  Lépett közelebb Aro. Arcán a düh és a bánat keveréke látszott – Szeretnék megkérni mindenkit arra, hogy menjen vissza a szobájába – mondta mire a vendégek elindultak. – Heidi kérlek, ügyelj arra, hogy mindenki a szobájában legyen. Demetri Félix az összes testőrrel menjetek és keressétek Bellát, hamarosan találkozunk. 

- Barátom. Talán bölcsebb lenne, ha nem az összes testőr menne. Mi van, ha arra számítanak, hogy mindenki elmegy és akkor megtámadják Volterrát.

- Bella fontosabb a várnál. Nem érdekel a trón, de az unokahúgom élete igen. 

- Bellát úgy szeretem, mintha a lányom lenne, de tudom, ő sem akarná ezt. Biztos vagyok benne, hogy sokan segítenének a vendégek közül is. – Aro elgondolkodott azon amit Carlisle mondott.

- Rendben akkor jobb lesz, ha készülődünk. Edward biztos lehetsz benne, hogy visszaszerezzük.

Bella szemszöge:

Egy sötét és hideg helyen voltam. Nem tudom, hogy pontosan hol. Nem számított velem mi lesz és csak remélni tudtam, hogy Edwardnak nem esett semmi baja sem. Szemeimből könny hullott az emlékre, amikor Edwardot láttam, ahogy tudatlanul a földre esik. Tudtam, hogy semmi nem tarthat örökké, mégis reméltem, hogy a boldogságom kicsivel tovább tart. 

Összekuporodva ültem a földön és csak remélni tudtam, hogy kijutok innen élve. Nem kellett hozzá sokat gondolkodnom, hogy kitaláljam ki is az, aki elrabolt. Hangok ütötték meg fülemet mire akaratlanul is megremegtem. 

- El kell, hogy engedjük. Erről nem volt szó. – A férfi hang furcsán megnyugtatóan hatott rám, amit nem értettem. 

- Nem engedjük el. Tudod jól, hogy mi minden forog kockán. – Olyan durva volt a hang, amely válaszolt, hogy ismét megremegtem. 

- De hisz állapotos. – Megdöbbentem. Eddig teljesen biztos voltam benne, hogy rólam beszélnek. 

- Biztos vagy benne? 

- Tudod, hogy a képességek sosem hazudnak. Nem fogom hagyni, hogy egy állapotos nőt ilyen körülmények között tartson. Tőlem lehet ő bárki is, de nem fogom hagyni, hogy Isabellát bármely módon is bántsa. – Döbbenet. Ez jellemzett. Kezem azonnal lapos hasamra siklott. Gondolataim összekavarodtak. Mégis tudtam, hogy igaz. Éreztem őt, legyen bármely apró is. Szívem eszeveszett vágtába kezdett, szemem elhomályosult a könnyektől. Már nem érdekelt, hogy miről beszélnek odakint. Csak azt tudtam, hogy bármi áron is, de megfogom védeni ezt a kis csöppséget. Bárcsak Edward is velem lehetne. Vajon mit szólna hozzád? Beszéltem hasamhoz és előttem volt egy kép mikor nagy hassal ülünk a kanapén és Edward a hasamhoz beszél. Mindent meg fogok tenni, hogy ez a kép valóság váljon. Érted bármit megteszek. Suttogtam halkan.

Szeretlek.

Remélem hogy tetszett :)